Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

új közönség van kialakulóban. Meghök­kentő szerelésben — párducmintás, testre simuló nadrág, trikó, halálfejes dzsekik, színezett haj, mohikánfrizura — egyre gyak­rabban látni „új punkokat” a Kassák klub­ban, az Ikarus Művelődési Ház, a Közgáz­klub rendezvényein, a „punkfesztiválokon”, az Iparművészeti Főiskola vagy a Külke­reskedelmi Főiskola gólyabáljain. Kisebb­­nagyobb csapatok ott kószálnak a Belvá­rosban, megjelennek a koncerteken és za­jos tetszésnyilvánítással köszöntik a na­ponta alakuló, átalakuló új punkzenekaro­­kat. Az új jelenség kialakulását először csak a plakátokon megjelenő meghökkentő együttesnevek — Cretens, Inkubátor, ETA, Petting, Orgazmus, Elhárítás, stb. — jelez­ték, de újabban — ha tetszik, ha nem — a szélesebb nyilvánosságnak is tudomásul kell vennie, a csövesek után itt vannak a pun­­kok! Az iskolákban eltanácsolták az első diákokat, a munkahelyeken kiosztották az első fegyelmiket, az illetékes intézmények visszautasították a punkzenekarok első pró­bálkozásait, a rendőrség betiltott jó néhány koncertet — hiába! A szellem már kisza­badult a palackból, sőt ahogy az „eredeti” punkok megjegyezték, már megindult a je­lenség divattá „hígulása”. Épp ezért nem árt, ha közelebbről, előítéletektől mente­sen is szemügyre vesszük, miről és főleg kikről beszélünk, ha a magyar punkokról van szó. Műfogsor, műbalhé, műbőr Közgáz-klub. A punkok egyik törzshelye. Az elmúlt fél évben hétfőn esténként kí­sérleti stúdió működött itt, lehetőséget te­remtve olyan zenekaroknak a bemutatko­zásra, amelyeket máshol nem szívesen lát­nak. Az egyik ilyen látványos demonstrá­cióra májusban került sor. A koncert hétkor kezdődik, de már hat órakor feltűnnek az egyetem környékén az első punkcsoportok. A menzáról hazafelé siető egyetemisták, tanárok meghökkenve bámulják meg őket. A tarkabarka öltözék, a kifestett arc, a rikító színűre festett haj szokatlan látvány errefelé. Fotóskollégám­mal és nyugatnémet vendégeinkkel fél hét­kor érkezünk. Mindkét vendégünk főisko­lai hallgató, fotózik, de fél, hogy most baj lesz, mert az NSZK-ban az ilyen koncerte­ken mindig véres verekedések vannak. A punkok gondolkodás nélkül bevágnak az ilyen „jól” öltözött alakoknak, mint mi va­gyunk. Itt pillanatok alatt kiderül, hogy a félelmetes külsejű fiúk ártalmatlanok. A lányok is szívesen pózolnak, sőt már ruti­nosan állnak a fotózáshoz. Nyújtogatják a nyelvüket, vad pofákat vágnak, fintorog­nak, ahogy a külföldi lapokban látták. Egyik-másikuk trafikból vett álbiztosító­tűt, műanyag vámpírfogsort illeszt a szá­jába. Nem tudjuk megállni röhögés nélkül. A punkok készséggel adnak felvilágosítást a hajszínezésről is, megmondják a masze­kok címét, hol lehet menő jelvényeket sze­rezni, stb. Vendégeink elhúzzák a szájukat, amikor tolmácsolok. Komédiások — mond­ják, miközben nyomakodunk a tömegben a bejárat felé. A klub dugig emberekkel. Fojtogató füst, félhomály, az izzadt testek orrfacsaró ki­párolgása érződik. Itt is, ott is ismerős ar­cok. Fiatal értelmiségiek, szociológusok, új­ságírók. Néhányuknál fényképezőgép. A „kibicek”, de néhány egyetemistát is látok — „beöltözve”. Várják a produkciót, hátha most történik valami. A parányi színpa­don néhány erősítő, hangszerek. Zene szól, de senki sem figyel oda, a közönség lassan körbeüli a dobogót. Néhányan tapsolni kez­denek, amikor valakik felveszik a hangsze­reket, és rövid tanácskozás után — mit is játszunk? — kezdődik a koncert. Kakofó­­nikus csörömpölés, gerjedő mikrofonok, ha­mis hangok... Aztán újabb zenekarok csapnak — szó szerint — a húrokba. Előtte ugyan vesze­kednek egy sort, mert van olyan társaság is, amelyik dobos nélkül érkezett, és a kö­zönség soraiból sem vállalkozik senki, hogy beszálljon. Végül letakarodnak a színpad­ról, és a büfépulthoz kullognak kólát inni, miközben a közönség már a nagy attrak­ciót, az ETÁ-t követeli, amelynek tagjai meg is jelennek a színpadon, ők ma sztár­­zenekarnak számítanak a punkok körében, őket mindenki elfogadja, végighallgatja. Ezt tükrözi a műsoruk is. Aránylag élvez­hetően játszanak, hangos di-o­ kiáltások­kal biztatják a közönséget, s néhány fiú hajlandó is részt venni a szertartásban. Vad lökdösődés kezdődik a színpad előtt. A punk táncot, a pogot járják. A látvány félelmetes és egyben nevetés­re is ingerlő. Híradásokból tudjuk, az ilyen lökdösődés, az elszabadult indulatok már nem egyszer halálesethez vezettek. Itt most pattanásos kamaszok esti tornagyakorlatai­kat végzik. Fotós társaim mosolyognak. In­tenek. Menjünk. Köszönik a vendéglátást, de a magyar punkokból elég volt. Menjünk a levegőre — mondják — szellőztessük ki a fejünket! Cél a céltalanság Pattanásos kamaszok hőbörgéséről, zenél­­gető amatőrök próbálkozásairól, vagy csu­pán egy új divat elterjedéséről van szó? Aligha. A punkzenéből született és szület­het meg az új hullám, a tizenévesek mel­lett nálunk is egyre több egyetemista és fia­tal értelmiségi csatlakozik a punkokhoz, vagy szimpatizál velük. Annak, aki csak divatot vagy hőbörgést lát ebben a jelen­ségben, ajánljuk figyelmébe az alábbi be­szélgetést, amit három, magát punknak val­ló fiatallal folytattunk, akiknek a nevét — saját kérésükre — nem írjuk ki. Z. R. 16 éves, magántanuló az egyik fő­városi gimnáziumban. Punkszerelésben jár, 4-5 osztálytársához hasonlóan. A taná­rokkal folytatott mindennapos viták után szülei kivették a gimnáziumból. Igazgatója tanácsára (apja orvos, anyja laboráns) pszichológustól papírt szereztek, hogy tö­

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék