Ifjúsági Magazin, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1983-10-01 / 10. szám

vagy ne adj’ isten, főmecénásai esetleg megszagolják a dolgot, valószínűleg minden követ megmozgattak volna a rákosszentmihályi focipálya megmentésére. Gondolom, olyan tetszetős, de gyöngécske érveléssel dobták volna be a mentőövet, hogy „lám, lám, ezért tart Magyarországon itt a foci, már egy pálya sem szent, mi lesz az utánpótlással. Ezt megcáfolandó, időben előre ugrom. Csaknem minden pályán pattog a fehér labda, tizenévesekkel tele a Csömöri úti teniszparadicsom. Többségük kezdő, alig egy-két hete ismerkedik a tenisz tudományával, ám akadnak ügyesebbek is, ők a KÉV Metró tenisz szakosztály igazolt versenyzői. Pardon, teniszpalántás, hiszen tíz-tizenkét évesek valamennyien. A tavalyi teniszsulit végezték el itt, s mint legtehetségesebbeket, a sportkör leigazolta őket. (Számukra a téli edzés is biztosított, a sportkör által bérelt fedett pályán.) Nos, ezekkel a fiúkkal és lányokkal beszélgetek. Leginkább az izgatja őket, hogy mikor láthatják magukat viszont az újságban, mikor jelenik meg a cikk. Engem viszont az izgat, hogy milyen a kapcsolatuk ezeknek a srácoknak a focival. Négy röpke nyilatkozatot kívánok csak idézni. — Nincs az a pénz, amiért elcserélném a teniszt a focival! — Csak nem tetszik azt képzelni, hogy mi nem tudunk focizni? Hogyne tudnánk! A tenisz azonban sokkal izgalmasabb. — Foci? Azt mindenki tud. Teniszezni viszont meg kell tanulni. — Nálunk az osztályban ma sokkal többen teniszeznek, mint fociznak. Szóval kimondatlanul is azt érzem ezekből a megnyilvánulásokból, hogy a tenisz a tizenévesek körében is sikk lett. És baj ez? Ugyan kérem! Az a fontos, hogy a gyerekek teniszezzenek — végtére ahogy az okosok mondják, ez az egyetlen sportág, ami szinte a bölcsőtől a koporsóig elkíséri az embert — no persze, ha van elegendő pálya. Ez utóbbi ugyanis nálunk még mindig hiánycikk, annak ellenére, hogy az elmúlt években nagyon sok pálya épült. Hogy egy kis kitérőt tegyek: nem olcsó mulatság egy salakos pálya megépítése. A szakemberek véleménye szerint, nagyjából 250 ezer forint, önmagában ez is gond, ám tetézi a problémákat a „hol”. Vagyis: hol lehet manapság olyan helyet találni, ami felszabadítható a tenisz céljaira vagy hol van egyáltalán szűz terület ilyen célra? Nem vitás, alig-alig akad, ám aki ezen a kérdésen megakad, jobban mondva: fennakad, az bizonyára képtelen cselekedni. A KÉV Metró esetét, példáját ezért is kívánatos ország-világ elé tárni. Ők ugyanis bebizonyították, lehet területet találni a tenisz céljaira. Természetesen valaminek az árán. És miért lenne szentségtörés, hogy ezúttal a labdarúgás árán sikerült megoldást találni? Nem hiszem, legalábbis nem értesültem róla, miként a vezetőség sem, hogy Rákosszentmihályon valaki is rossz szemmel figyelte volna a buldózerek munkáját az egykori focipályán. (Hozzáteszem, a buldózerek nem végezték el teljes munkájukat, vár még rájuk feladat.) És a KÉV Metró vezetőit még akkor is dicséret illeti azért a merész lépésért, ha az a történeti igazság, hogy a focicsapat szépen lassan haldokolni kezdett. 1979 tavaszán előfordult, hogy csupán nyolc emberrel tudott kiállni a csapat, aminek viszont az lett a következménye, hogy a bíró nyomban lefújta a mérkőzést. Volt rá példa, hogy maga a csapat edzője kérte az ellenfelet, halasszák el a kitűzött mérkőzést. Aztán voltak kisebb-nagyobb botrányok (persze hol nincsenek!) az egyik játékos úgy megrázta a játékvezetőt, mint Krisztus a vargát. Két évre tiltották el, mire feldühödött az edző és ő is megrázta a bírót. Jaszenák Ferenc, a sportkör ügyvezető elnöke nem halogatta tovább a dolgokat, a KÉV Metró vezetőinek jóváhagyásával úgy döntöttek, a labdarúgócsapatot megszüntetik. Így szabadult fel a pálya. Most már csak az volt a kérdés: mit a helyébe? Sokféle elképzelés volt. Kezdetben az a nézet tartotta magát legerősebben, hogy kézilabdacentrumot lenne érdemes kialakítani. Aztán született egy amolyan félmegoldás: legyen négy teniszpálya, valamint kosárlabda- és kézilabdapálya. S miután az UVATERV ígéretet tett arra, hogy a teniszpályák közül néhányat bérbe vesz, elkezdődött az építkezés. Jöttek a buldózerek. Igen gyorsan feltúrták a focipályát. Majd jött a sóder, a fekete és vörös salak, egyre biztatóbb képet mutat a négy teniszpálya. Hangsúlyozni szükséges azonban: teniszcentrumról ekkor még szó sem volt. A KÉV Metró sportkörének egyébként is volt két teniszpályája Budán, a Böszörményi úton. Itt kezdett el teniszt oktatni egy agilis fiatalember, Rétyi Zsolt. Végzős hallgató volt a Kertészeti Egyetemen, ám ezzel párhuzamosan járta a TF-et is. Szíve mélyén a teniszértélt-halt, s miután a Böszörményi úton sikeres tenisztanfolyamot szervezett 1981 nyarán (a sikeresen azt értjük, hogy egyszerűen nem győzték felvenni a jelentkezőket), előállt azzal az ötlettel, hogy a Csömöri úton is hasonló iskolát kellene létesíteni. A sportkör elnöke támogatta javaslatát és nagymértékben egyetértett vele a KÉV Metró vezérigazgatója, Újvári István, valamint a gazdasági igazgató, Posch Péter. A vállalat és a sportkör vezetői Kétyit úgy ismerték meg, mint tenni kész és cselekedni tudó fiatalembert. Kétyi 1981 telén a Böszörményi úton jégpályát varázsolt, s a 37 jeges napon több mint 6 ezer jegyet adtak el. Egyszóval ő volt az a sportember, aki nem vitte el a pénzt a vállalattól, hanem hozta, hisz már a nyári teniszsuli is szépen hozott a sportkör konyhájára. Kétyi nemcsak szóbeli tervekkel és elképzelésekkel „bombázta” a vállalat vezetőit, hanem egy kerttervező barátja, nevezetesen Török Péter jóvoltából egy pihenőpark ötletével állt elő. Ebben a tervben az szerepelt (és szerepel ma is), hogy a Csömöri úton a focipálya teljes feltúrása után végül is 12 teniszpálya kap helyet, továbbra is megmarad a két bitumenes kézilabdapálya, majd elkészül a csobogóval együtt a szép pihenőpark. Továbbá marad egy félkörívű futópálya, egyszóval, a mozgásra minden lehetőség adott lesz. Nem hiányzott az elképzelésből az sem, hogy az öltözősoron egy kis klubot is kialakítanak.