Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
Ha nem egészen olyan ronda, mint az ördög, a férfi máris kívánatos — vallotta a közvélemény. Hiszen évezredes szerepe szerint az erő, a bátorság voltak legfontosabb elvárt tulajdonságai az erősebb nem képviselőjének ahhoz, hogy megbízható családfőnek, harcosnak, vezérnek és kenyérkeresőnek tartsák. A nő pedig legyen szelíd, engedelmes, házias, s míg fiatal, legyen persze szép is, kívánatos, hisz ezzel is gazdagítja mások szemében a gazdát, aki tulajdonául megszerezve magához emelte. A társadalmi fejlődés és az emancipációért vívott harc eredményeképp a civilizált világban elavulófélben vannak ezek a normák. Körülbelül száz év óta abba az irányba botorkálunk, ahol majd egyenjogú és egyenrangú félként áll egymás mellett a nő és a férfi, emberként ugyan különbözve nemi szerepük, fizikai-szellemi képességeik és lelki adottságaik szerint, de nem egymás elnyomói-kihasználói, vagyis ellenfelei lesznek, hanem egymás kiegészítői, társai. Ez az idő még messze van. Az emancipációért folyó viaskodás nemcsak eredményeket hoz, hanem hol az egyik, hol a másik nem pillanatnyi győzelmével, vereségével jár. S nem árt tudni, hogy győzelem és vereség egyre megy: a végső soron egymásért folytatott küzdelmet hátráltatja s zavarossá teszi a félreértett és hamis célokat kitűző egymás elleni csatározások sokasága. Olykor úgy érzi az ember, hogy a megíratlan szövegkönyvet valami forgószél fölkapta, s most a „párbeszéd” szereplői ötletszerűen azt játsszák, ami a kezükbe került véletlenül: összekeveredtek a szerepek. Volt ilyen forgószél: a nők tömegesen munkát vállaltak. S a munka — ismételgessük csak a marxizmus egyik legnagyobb felfedezését, hátha érteni kezdjük lassan ... — úgy változtatja a világot, hogy az embert is többé faragja. Közben, persze, hullik a forgács, fogadkozunk, sopánkodunk, kapkodjuk a fejünket. A nők nagy többsége normális úton jár, tanul, dolgozik, gyereket nevel, se úrhatnám szolga nem akar maradni, se kiszolgáltatott „vezérré” nem akar válni a párkapcsolatban és a társadalmi munkamegosztásban. Növekedésük az emberré válás útján nem látványos, nem is könnyű, de eredményes, s mellettük hasonló ütemben növekedhetnek emberré a férfiak is. Ezen az úton nincs vesztes. Mindkét fél megőrzi és kiteljesíti önmagát, a nőies nők és a férfias férfiak barátokká is válhatnak. Annál több a cirkusz a két véglet körül. A felszabaduló nők egy része — mint az otthonhagyott, s rosszul nevelt gyerekek — először a számukra ősidők óta tiltott holmik után kapkodnak: sokan nadrágot húztak, rágyújtottak, iszogatni kezdtek, szókincsük elgazosodott, kezdik ők kergetni a fiúkat, és — erről hátrébb beszámolunk— már birkóznak is (egymással). Az emancipáció serdülőkorának zavarai ezek: ha felnőnek, kinövik. Mert rájönnek talán, hogy a férfiszerepet játszó nő két szák között a földre huppan. Ugyanakkor mások őrizni próbálják régi szerepük előjogait, s elvárják, hogy női voltukat a férfiak továbbra is olyasfajta értéknek tekintsék, ami kiérdemelhető, megszerezhető, megfizethető. Vagyis a papírforma szerint felszabadított rabszolga az új üzleti viszonyok között ismét csak — immár tulajdonosként — áruba bocsátja magát. Amíg szép és fiatal, a testét vagy a teste látványát kölcsönzi kisebb összegekért, vagy adja el „örökáron”, később pedig, a hervadás éveiben a kamatokból, a kártérítésből, a nyugdíjból éldegél. Kinek jó ez, s mire jó? Nyugaton a helyzet változatlan, a pillanatnyi anyagi érdek, a tőke hajtja mindenféle verseny motorját, régi rutinnal és nem csökkenő haszonnal. A trükköket, a módszerek javát eltanulni igazán nem árt, ám a lényegi célokat is válogatás nélkül átvenni hiba. • • Ötven évig nem volt Magyarországon szépségverseny. Mert egyrészt volt elég dolguk az embereknek. Másrészt az volt egy ideig a naiv dogma, hogy a szocializmust szocialista típusú emberek építik, s bár senki nem tudta megrajzolni a nemlétező új embertípus portréját, az nyilvánvaló volt, hogy a régimódi nő és férfi nem fér össze a fantomképpel. A nők lementek a bányákba, fölmásztak a villanyoszlopokra, rázatták magukat a traktorokkal, a férfiak pedig mind színesebben öltöznek, újabban sokan fülbevalót kezdenek hordani, hovatovább festeni fogják magukat. Múló divatok ezek, valamilyen tanulsággal mindenképpen gazdagabbak leszünk, ha elválik, mi jó, mi bolondság. Most már szépségversenyt is rendezünk. Mert miért is ne? A pénznek, a vállalkozásnak, a piacnak hosszú ideig fontos szerepe lesz a szocializmus építésében is. Néhány évig ezt tagadtuk ugyan, de néhány évtizede rájöttünk, hogy csak az tervezhet és álmodhat, aki megélni is képes. És mi tagadás, ma még a szépség is árucikk. Aki szép, eladhatja a látványt (figyelj: ez nem prostitúció, hanem idénymunka!) azoknak a cégeknek, amelyek a termékeiket akarják eladni. És mostanában (némi késéssel, mert Nyugaton ez a trükk kezd elavulni) egyre több vigyom-bingyomot pucér vagy félpucér lányokkal körítve kezdenek „zseniális” propagandisták reklámozni. Megnőtt a kereslet a fotómodell, a manöken, a „táncosnő”, az áruházi „házikisasszony”, a meztelen statiszta iránt, kellenek a szép lányok, mosolyogjanak, kacsintsanak, riszáljanak, vetkezzenek. Idénymunka, ha ennyi, s amíg ennyi, semmi baj vele. A divatláz majd alábbhagy, s előbb-utóbb az értékrend is helyrebillen. (Mert az, ugye, hogy egy kórházi orvos, egy esztergályos, egy tanár „valamivel” kevesebb fizetést kap, nincs rendjén!) Itthon is volt tehát szépségverseny, s mint tudjuk, lesz is. Úgy legyen! Csak ne egészen így, ahogy most. . . Kétezernyi jelentkező közül döntőbe jutott 24+1. Mert nincs pontos mérce (méretek, kilók, arányok, színek stb.), a döntés mindig is egyéni és vitatható lesz, a zsűri lelke rajta, hogy a döntősöknél szebbeket nem selejteztek ki. Ha igen, talán lehetőséget adhatnának később a kiesettek legjobbjainak, hogy felvonuljanak — mondjuk a tévékamerák előtt — a nézők szavazataiért, s oltogathatnánk otthon a villanyt, mint két évtizede amikor netán kiderülne, hogy van-e nézetazonosság vagy véleménykülönbség a „szakemberek” és a nézők között. A premieren volt, erről sok újság riportere beszámolt. Ugyanakkor azt is el kellene dönteni, kik döntsenek: a szakemberek (fotósok, szobrászok, festők, esztéták stb.), vagy híres és népszerű férfiak (sportolók, színészek, zenészek stb.), vagy közéleti funkcionáriusok (tanácselnökök, KISZ-titkárok, brigádvezetők stb.), vagy üzletemberek (propagandisták, vezérigazgatók, menedzserek stb.), vagy aki akar, tehát kevésbé hozzáértők, ám többé-kevésbé érdekeltek, a népség-katonaság, a vevők ... Ez részletkérdés, mint ahogy az is, hogy volt-e bunda. Persze, hogy a jelek szerint volt. De hát ez nem olyasfajta bunda, mint amit lassacskán megszokunk a focipályák környékén. Nyilvánvaló, hogy a zsűriben helyet foglaló üzletemberek döntötték el, hogy kit akarnak foglalkoztatni, s ha a psontszám nem jött össze, akkor sem kellett mást választaniuk. (Nézzétek csak a koronákat, talán az áll rajtuk, hogy „Magyarország szépe”? S emlékeztek a díjakra, az első a legtöbb?) A lényeg, amiben másnak „illene” lennie az itthoni szépségversenynek, mint akárhol, hogy tudatosítani kellene a részvevőkkel: ez játék és egy időre esetleg valami érdekes idénymunka lehetősége. Játék, ami nem vérre megy, mert a szépségnél sokkal fontosabb emberi tulajdonságokat díjazzuk igazán. És idénymunka-lehetőség, mert a szépség múlandó. Ha így gondolták volna a szervezők és a zsűri tagjai, középiskolás diáklányt semmiképpen nem koronáznak meg, sőt, a versenytől is eltanácsolják. Nyugat-európai játékszabály, hogy 16 év az alsó korhatár, no és? Nem arról van szó, hogy a királynőnk még legfeljebb csak királylány, hogy a bakfisokat gusztustalanul agyonsminkelték, s hogy érett női szépséget nem láttunk, hanem arról, hogy tisztességtelen elcsábítani őket akármilyen szerződéssel az életüket alapozó iskolából. Mert nemcsak az első helyezett került nehéz választás elé, hanem több döntős és néhányan a „futottak még” kategóriából is. Hallatlanul erős a csábítás, hogy valami csillogó és rövid zsákutcába menjenek. Divatból vagy pénzért kár a jövőt elüzletelni! Anélkül, hogy jósolni próbálnánk, valószínűnek látszik: a második helyezett óvónő és a harmadik fodrász egy időre hamarosan elhagyja tanult hivatását-mesterségét. ők — az se lesz könnyű — visszatérhetnek majd, ha úgy adódik, de mi lesz az első diáklánnyal? Ha olvassa ezeket a sorokat, azt üzenjük: tanuljon, s ha marad szabadideje, keressen zsebpénzt és sikert az aranyozott koronával. Gratulálunk neki és drukkolunk érte. a az olvasóban felvetődik a kérdés, hogy: egyrészt írunk a szépségeinkről és odébb a birkózó nőkről, s színes fotókkal is „népszerűsítjük” őket, másrészt csóváljuk a fejünket. . . Nincs itt semmi ellentmondás. Az a dolgunk, hogy tudósítsunk, de tapsolni nem munkaköri kötelességünk. SZ. G. H 31