Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
jedelmes cikkgyűjtemény gyűlt össze a megjelent írásokból. Lázálmok — írta a dosszié borítójára, amely a Petőfi-emlékezéseket gyűjti össze, s szerepel benne mindaz, amit a két világháború közötti, lázas Európában Petőfiről a hazai és külföldi lapokban megjelent. „Micsoda zsibvásáros idő! — kiált fel a szerző. — Egymás hegyén-hátán adat, hazugság, hagyomány és monda, mindenki tele torokkal kínálja a portékáját, a legcifrábbat, a legképtelenebbet ... Mintha elmebetegek közé mentek volna emlékezést gyűjteni...” — írja, majd megjegyzi: „Végül, nem csodálom, hogy a Magyar Nemzet cikkírója 1942-ben szinte a haját tépve, hisztériásan sikoltozik: »... mi volna, ha a szerkesztő urak minden lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le?«” A goromba hangra azonban, csak átmenetileg hallgattak el az „igazlátók” és „igazmondók”, mert a szibériai legenda a második világháborút követően is makacsul tartotta magát. 1948-ban a forradalom és szabadságharc kitörésének 100. évfordulójára centenáris emlékanyaggyűjtést rendeztek, s a beérkező emlékezésekben újra és újra felbukkant a régi mese. ,„Szibériában még hosszú ideig élt és írta verseit a magyar szabdságharcról.” „Egy bányában dolgozott Szibériában, de mindenki tudta, hogy kicsoda, mert sapkáján volt egy nemzetiszín szalag, arra volt ráírva, hogy Alexandr Petrovics.” „Szibériában volt rab, de hazaengedték; volt egy fekete furkósbotja, azt kifúrta, abba rejtette a verseit.” Dienes könyveiben ismerteti, leírja ezeket a legendákat, mondákat, hiedelmeket, ahogy beszámol a Petőfi-titok történetéről is. Hiába azonban a filológusok, irodalomtörténészek, tanárok munkája, ha ez a legenda napjainkban is tovább élhet, a tömegkommunikációban teret kap. Mint legutóbb, amikor szeptembertől a Népsza SZIBÉRIA „Én úgy hallottam az öregektől Petőfi halálát, hogy Petőfi itt volt a Szőlőhegyen, mikor jöttek a kozákok. Katonaruhában volt, a kozákok észrevették. Akkor hirtelen odatermett egy lovasember fekete lovon és azt mondta Petőfinek: »Ülj fel Sándor! . . Hogy ki volt a lovasember, nem tudom, azt senki se tudja. Petőfi felült a lóra, a lovas vitte az úton, de a Spánkútjánál Petőfi leugrott a lóról és beszaladt a mocsárba, ami ott volt. S a kozákok körülfogták a mocsarat, megtalálták Petőfit és elvitték Szibériába. Mikor az első háború volt, egy magyar katonatiszt megtalálta Szibériában Petőfi sírját, haza is akarta hozni a csontjait, de ő is ott halt meg, nem hozhatta haza. Még a nevét is hallottam annak a honvédtisztnek. Gyóni Bélának hívták.” (Idős Juhász János, Fehéregyháza) VENGEROV PETROVICS ALEXANDER Lászlóffy Imrének a szabadkai Naplóban, 1940 karácsonyán megjelent cikke megszólaltatta Sztrogoljev Nyikolajevics Vladimír cári tábornokot, aki azt állította, hogy neki Petőfi Sándor — a sógora volt (Részletek.) „Én magam nem emlékszem Petőfire. A költő apám, Sztrogoljev Nyikolajevics Dimitrij szibériai otthonában, mint az akkor 15 éves Kszénia nővérem és a 18 éves Bogumil bátyám angol és francia nevelő-nyelvtanítója, illetőleg előzőleg, mint apám uradalmi munkafelügyelője került (...) Tudtam azt, hogy bal keze béna volt és erről a kézfejéről két ujja hiányzott, valamint az egyik lábára — most már nem tudom, hogy melyikre — bicegett. Ahogy szüleim és hozzátartozóim elmondása alapján visszaemlékszem — nekik ezt a magyar hadifogoly mesélte — Paszkievics vezér orosz tábornok egyik hadsegéde, Karkasev herceg, a magyar hadifoglyok őrzésére és ellátására kirendelt kozák csapat parancsnoka vette védelme alá. Karkasev, mikor tudomást szerzett, hogy a foglyul ejtett katonatisztek között egy őrnagyi rangban levő súlyos sebesült tiszt is van, akit a hadifogoly katonák kitüntető tisztelettel vesznek körül, elrendelte, hogy a kozákok és tisztjeik megkülönböztető módon bánjanak a hadifogoly tiszttel (...) Úgy tudom, hogy Petőfit , Vengerov Petrovicsot egy akkori magyarországi kórházban operálták meg orosz katonaorvosok. Kurkusem herceg rendeletére (...) tábori sebesültszállító kocsin Oroszország belsejébe szállították (...) a magyar szabadságharcban foglyul ejtett katonákat Szibériában a Bajkál-tó környékén több táborban telepítették le. Ahogy tudom, ezek a fogolytáborok Csita, Ilyiszunszk és Moloko környékén voltak. Apám, aki egy inspekciós körútja alkalmával 1851-ben járt ezekben a táborokban, több hadifoglyot hozott magával (...) A hadifoglyok között volt Vengerov Petrovics Alexander (. . .) aki durva ruhában, komoran és szótlan végezte kötelességét. Apám Petőfit uradalma legmegbízhatóbb emberének tartotta és kilétét a véletlen fedezte fel előttünk. A helyőrség parancsnokához ugyanis titkos rendelet érkezett a fogolytábor parancsnokától, amely szerint a katonák kutatást végeztek a magyar hadifoglyok holmijai között. A kutatás alkalmával az egyik hadifogoly ládájában nagy tömegű és idegen nyelven írt feljegyzéseket, verseket, valamint francia és angol szótárt, könyveket találtak. A katonai parancsnok ezeket lefoglalta, a hadifoglyot tőlünk átkísérték a katonai fogházba és megindult a vizsgálat. Ennek során kiderült, hogy a béna kezű, bicegő hadifogoly-munkafelügyelő , Petőfi Sándor (. . .) 1853 telén ismét visszakerült hozzánk (. . .) egyik nap apám bejelentette a családnak, hogy Eszénia nővérem, s Bogumil bátyám francia és angol nyelvtanára lesz. 1853. május 27-ike volt. Ezen a napon készült családom a Bajkál-tó mellett fekvő Moloko helység közelében levő birtokunkra (. . .) Már a kora reggeli órákban az egész ház talpon volt, csak a nővérem nem jelentkezett. A „babuska*", nővérem dajkája, rémülten jelent meg anyám előtt és zokogva jelentette, hogy fiatal úrnője ágya üres (...) Ugyanilyen titokzatos módon tűnt el Vengerov Petrovics Alexander is ( . . .) Hetekig tartott a hajsza. Anyám a súlyos megrázkódtatás miatt ágynak dőlt és pár hetes betegeskedés után meghalt. Az izgalmakat nem tudta elviselni. 1853 augusztusában a turkesztáni határon fogták el a szökevényeket... Apára minden igyekezete, hogy legalább nővéremet mentse ki a katonai fogházból, sikertelen volt (...) az elfogatásukkal járó eljárás testileg és lelkileg teljesen megtörték Kszénia nővérem erejét, aki a tomszki katonai börtön rabkórházába került. Itt, a katonai rabkórházban halt meg, mint Vengerov Petrovics Alexander felesége. Utolsó kívánsága az volt, hogy pap áldja meg frigyüket (. . .) És Eszénia nővérem ravatalára nem egy orosz gárdatiszt férjnek, hanem a 48-as magyar szabadságharc őrnagyának könnyei hullottak, a sírig is szerelmes orosz feleségéért (. . .) Pár hétre a temetés után a katonai bíróság kimondotta az ítéletet (. . .) életfogytiglani kényszermunka a vosztyekovói ólombányákban (. . .) Pár év múlva tudtuk meg, hogy Petőfit — Vengerov Petrovics Alexandert — odaérkezése után pár hétre társai temették el az ólombányában az egyik elhagyott tárna belsejébe, sokszáz méterre a föld alatt. va, a Vasárnapi Hírek, majd a legendát cáfolva a Magyar Nemzet is sorra beszámolt a szibériai Petrovics-legenda újabb feltűnéséről. Mint e beszámolókból megtudhattuk, a témát a Heves megyei Népújság tálalta először, amely a Kárpátontúli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lapból vette értesüléseit. Az Ungváron megjelenő lap beszámolt arról, hogy a Munkácson élő V. V. Pagirja helytörténész és irodalomkutató foglalkozik Petőfi szibériai utóéletével. Pagirja egy másik munkácsi irodalomtörténész (Tivanenko) adataira hivatkozva azt állítja, hogy egy Szibériában elhunyt Petrovics azonos Petőfivel, aki hadifogolyként került e tájra, és feleségül vette Tatjana Kuznyecovát. Megtalálták Kuznyecov fotóalbumát is, amelyben egy fotón ugyanaz a fejfa látható, mint Svigel fényképén. Egy másik „bizonyíték” szerint pedig Petrovics Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el. Ennyi az információ, amelynek nyomán a lapok szenzációsnak tűnő felfedezésről cikkeztek, holott nem nehéz felismerni a motívumokban a Barátosi- és a Svngel-féle „sztori” elemeit, amelyekből most egy „újat” konstruáltak. A több mint másfél százados ködevés tehát folyik tovább, s miközben volna mit tennünk Petőfi „megtalálása” ügyében, még mindig a Petőfi-titok ponyvamegoldásain rágódunk. Az igazi Petőfi pedig továbbra is valamelyik segesvári tömegsírban nyugszik. S ha már az unokák áldó imádság mellett nem is helyezhetik el az emlékezés virágait haló porai fölött, a „szent névnek” tartozunk annyival, hogy a vásári ponyváról az őt megillető helyre állítsuk alakját, eszméit, történelmi örökségét. Hogy nem tudjuk, végül is testének hol a sírja, ezt a szomorú tényt akár jelképnek is tekinthetjük. Mert ha ismerjük és értjük, halhatatlan a költő s a forradalmár, bennünk él, örökké újra és újra megszületik. SEBŐK JÁNOS 39