Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1985-12-01 / 12. szám

jedelmes cikkgyűjtemény gyűlt össze a megjelent írásokból. Lázálmok — írta a dosszié borítójára, amely a Petőfi-emlé­­kezéseket gyűjti össze, s szerepel benne mindaz, amit a két világháború közötti, lázas Európában Petőfiről a hazai és kül­földi lapokban megjelent. „Micsoda zsib­­vásáros idő! — kiált fel a szerző. — Egy­más hegy­én-hátán adat, hazugság, hagyo­mány és monda, mindenki tele torokkal kínálja a portékáját, a legcifrábbat, a leg­képtelenebbet ... Mintha elmebetegek kö­zé mentek volna emlékezést gyűjteni...” — írja, majd megjegyzi: „Végül, nem cso­dálom, hogy a Magyar Nemzet cikkírója 1942-ben szinte a haját tépve, hisztériásan sikoltozik: »... mi volna, ha a szerkesztő urak minden lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le?«” A goromba hangra azonban, csak átme­netileg hallgattak el az „igazlátók” és „igazmondók”, mert a szibériai legenda a második világháborút követően is maka­csul tartotta magát. 1948-ban a forra­dalom és szabadságharc kitörésének 100. évfordulójára centenáris emlékanyaggyűj­tést rendeztek, s a beérkező emlékezések­ben újra és újra felbukkant a régi mese. ,„Szibériában még hosszú ideig élt és írta verseit a magyar szabdságharcról.” „Egy bányában dolgozott Szibériában, de min­denki tudta, hogy kicsoda, mert sapkáján volt egy nemzetiszín szalag, arra volt rá­írva, hogy Alexandr Petrovics.” „Szibé­riában volt rab, de hazaengedték; volt egy fekete furkósbotja, azt kifúrta, abba rejtette a verseit.” Dienes könyveiben ismerteti, leírja eze­ket a legendákat, mondákat, hiedelmeket, ahogy beszámol a Petőfi-titok történetéről is. Hiába azonban a filológusok, irodalom­történészek, tanárok munkája, ha ez a legenda napjainkban is tovább élhet, a tömegkommunikációban teret kap. Mint legutóbb, amikor szeptembertől a Népsza­ SZIBÉRIA „Én úgy hallottam az öregektől Petőfi ha­lálát, hogy Petőfi itt volt a Szőlőhegyen, mikor jöttek a kozákok. Katonaruhában volt, a kozákok észrevették. Akkor hir­telen odatermett egy lovasember fekete lovon és azt mondta Petőfinek: »Ülj fel Sándor! . . Hogy ki volt a lovasember, nem tudom, azt senki se tudja. Petőfi fel­ült a lóra, a lovas vitte az úton, de a Spánkútjánál Petőfi leugrott a lóról és be­szaladt a­ mocsárba, ami ott volt. S a ko­zákok körülfogták a mocsarat, megtalál­ták Petőfit és elvitték Szibériába. Mikor az első háború volt, egy magyar katona­tiszt megtalálta Szibériában Petőfi sírját, haza is akarta hozni a csontjait, de ő is ott halt meg, nem hozhatta haza. Még a nevét is hallottam annak a honvédtiszt­nek. Gyóni Bélának hívták.” (Idős Juhász János, Fehéregyháza) VENGEROV PETROVICS ALEXANDER Lászlóffy Imrének a szabadkai Naplóban, 1940 karácsonyán megjelent cikke megszólal­tatta Sztrogoljev Nyikolajevics Vladimír cá­ri tábornokot, aki azt állította, hogy neki Petőfi Sándor — a sógora volt (Részletek.) „Én magam nem emlékszem Petőfire. A költő apám, Sztrogoljev Nyikolajevics Dimit­­rij szibériai otthonában, mint az akkor 15 éves Kszénia nővérem és a 18 éves Bogumil bátyám angol és francia nevelő-nyelvtanító­­ja, illetőleg előzőleg, mint apám uradalmi munkafelügyelője került (...) Tudtam azt, hogy bal keze béna volt és erről a kézfejé­ről két ujja hiányzott, valamint az egyik lá­bára — most már nem tudom, hogy melyik­re —­ bicegett. Ahogy szüleim és hozzátartozóim elmondá­sa alapján visszaemlékszem — nekik ezt a magyar hadifogoly mesélte — Paszkievics ve­zér orosz tábornok egyik hadsegéde, Karka­­sev herceg, a magyar hadifoglyok őrzésére és ellátására kirendelt kozák csapat parancs­noka vette védelme alá. Karkasev, mikor tu­domást szerzett, hogy a foglyul ejtett katona­tisztek között egy őrnagyi rangban levő sú­lyos sebesült tiszt is van, akit a hadifogoly katonák kitüntető tisztelettel vesznek körül, elrendelte, hogy a kozákok és tisztjeik meg­különböztető módon bánjanak a hadifogoly tiszttel (...) Úgy tudom, hogy Petőfit , Vengerov Petrovicsot egy akkori magyaror­szági kórházban operálták meg orosz katona­orvosok. Kurkusem herceg rendeletére (...) tábori sebesültszállító kocsin Oroszország bel­sejébe szállították (...) a magyar szabad­ságharcban foglyul ejtett katonákat Szibériá­ban a Bajkál-tó környékén több táborban telepítették le. Ahogy tudom, ezek a fogoly­táborok Csita, Ilyiszunszk és Moloko környé­kén voltak. Apám, aki egy inspekciós kör­útja alkalmával 1851-ben járt ezekben a tá­borokban, több hadifoglyot hozott magá­val (...) A hadifoglyok között volt Venge­rov Petrovics Alexander (. . .) aki durva ru­hában, komoran és szótlan végezte köteles­ségét. Apám Petőfit uradalma legmegbízhatóbb emberének tartotta és kilétét a véletlen fe­dezte fel előttünk. A helyőrség parancsno­kához ugyanis titkos rendelet érkezett a fo­­golytábor parancsnokától, amely szerint a katonák kutatást végeztek a magyar hadi­foglyok holmijai között. A kutatás alkalmá­val az egyik hadifogoly ládájában nagy tö­megű és idegen nyelven írt feljegyzéseket, verseket, valamint francia és angol szótárt, könyveket találtak. A katonai parancsnok ezeket lefoglalta, a hadifoglyot tőlünk átkí­­sérték a katonai fogházba és megindult a vizsgálat. Ennek során kiderült, hogy a bé­na kezű, bicegő hadifogoly-munkafelügyelő , Petőfi Sándor (. . .) 1853 telén ismét visszakerült hozzánk (. . .) egyik nap apám bejelentette a családnak, hogy Eszénia nővérem, s Bogumil bátyám francia és angol nyelvtanára lesz. 1853. május 27-ike volt. Ezen a napon ké­szült családom a Bajkál-tó mellett fekvő Mo­loko helység közelében levő birtokunkra (. . .) Már a kora reggeli órákban az egész ház tal­pon volt, csak a nővérem nem jelentkezett. A „babuska*", nővérem dajkája, rémülten je­lent meg anyám előtt és zokogva jelentette, hogy fiatal úrnője ágya üres (...) Ugyan­ilyen titokzatos módon tűnt el Vengerov Pet­­rovics Alexander is ( . . .) Hetekig tartott a hajsza. Anyám a súlyos megrázkódtatás miatt ágynak dőlt és pár hetes betegeskedés után meghalt. Az izgalmakat nem tudta elvisel­ni. 1853 augusztusában a turkesztáni határon fogták el a szökevényeket... Apára minden igyekezete, hogy legalább nővéremet mentse ki a katonai fogházból, si­kertelen volt (...) az elfogatásukkal járó eljárás testileg és lelkileg teljesen megtörték Kszénia nővérem erejét, aki a tomszki ka­tonai börtön rabkórházába került. Itt, a ka­tonai rabkórházban halt meg, mint Vengerov Petrovics Alexander felesége. Utolsó kíván­sága az volt, hogy pap áldja meg frigyü­ket (. . .) És Eszénia nővérem ravatalára nem egy orosz gárdatiszt férjnek, hanem a 48-as magyar szabadságharc őrnagyának könnyei hullottak, a sírig is szerelmes orosz fele­ségéért (. . .) Pár hétre a temetés után a ka­tonai bíróság kimondotta az ítéletet (. . .) életfogytiglani kényszermunka a vosztyeko­­vói ólombányákban (. . .) Pár év múlva tud­tuk meg, hogy Petőfit — Vengerov Petro­­vics Alexandert — odaérkezése után pár hét­re társai temették el az ólombányában az egyik elhagyott tárna belsejébe, sokszáz mé­terre a föld alatt. va, a Vasárnapi Hírek, majd a legendát cáfolva a Magyar Nemzet is sorra beszá­molt a szibériai Petrovics-legenda újabb feltűnéséről. Mint e beszámolókból meg­tudhattuk, a témát a Heves megyei Nép­újság tálalta először, amely a Kárpáton­­túli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lapból vette értesüléseit. Az Ungváron megjelenő lap beszámolt arról, hogy a Munkácson élő V. V. Pagirja helytörté­nész és irodalomkutató foglalkozik Petőfi szibériai utóéletével. Pagirja egy másik munkácsi irodalomtörténész (Tivanenko) adataira hivatkozva azt állítja, hogy egy Szibériában elhunyt Petrovics azonos Pe­tőfivel, aki hadifogolyként került e tájra, és feleségül vette Tatjana Kuznyecovát. Megtalálták Kuznyecov fotóalbumát is, amelyben egy fotón ugyanaz a fejfa lát­ható, mint Svigel fényképén. Egy másik „bizonyíték” szerint pedig Petrovics Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el. Ennyi az információ, amelynek nyomán a lapok szenzációsnak tűnő felfedezésről cikkeztek, holott nem nehéz felismerni a motívumokban a Barátosi- és a Svngel-féle „sztori” elemeit, amelyekből most egy „újat” konstruáltak. A több mint másfél százados ködevés tehát folyik tovább, s miközben volna mit tennünk Petőfi „megtalálása” ügyében, még mindig a Petőfi-titok ponyvamegol­dásain rágódunk. Az igazi Petőfi pedig továbbra is valamelyik segesvári tömeg­sírban nyugszik. S ha már az unokák áldó imádság mellett nem is helyezhetik el az emlékezés virágait haló porai fölött, a „szent névnek” tartozunk annyival, hogy a vásári ponyváról az őt megillető helyre állítsuk alakját, eszméit, történelmi örök­ségét. Hogy nem tudjuk, végül is testének hol a sírja, ezt a szomorú tényt akár jel­képnek is tekinthetjük. Mert ha ismerjük és értjük, halhatatlan a költő s a forra­dalmár, bennünk él, örökké újra és újra megszületik. SEBŐK JÁNOS 39

Next