Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
BUJDOSÓ „Nem halt meg Petőfi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment, ott hallotta, hogy Görgei lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült Petőfi, hogy elmenjen Világosra, agyon akarta ütni Görgeit. Mentek kocsival, eltört a kocsi alatta. Kovácsot hívtak, megcsinálták, mentek tovább. Megint eltört alatta a kocsi, megint megcsinálták, harmadszor is eltört a kocsi. Szidta Petőfi a kovácsokat, hogy miattuk nem tud elmenni Világosra, de csak eljutott. Mikor odaért, hallotta, hogy Görgei már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. Petőfi mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgei Magyarországot és a tizenhárom tábornokot. Akkor elment bujdosni az országba Petőfi, felöltözött svábnak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették, és amikor karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az egész ország, kicsoda Görgei, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a dióba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy Petőfi volt. De Petőfiek mn se volt már, többet se látták.” (Virág János, Csigapuszta) még éltek, tehát tudományos létjoga is volt a reménynek. De jött a szitokáradat az átokeső, a hazafias felzúdulás vihara. Megszállott misztikusok, mint Vadnay Károly, vagy közvéleményformáló közírók, mint Mikszáth is, vad és durva támadásokat intéztek a professzor ellen. Török Aurélnak 1885-ben még reális esélyei lettek volna Petőfi sírjának azonosítására. A költő születésének századik évfordulóján, 1923-ban Salamon Henrik orvosprofesszor viszont már csak feltételezésekre támaszkodhatott volna, de a megvalósításig az ő terve sem jutott el. S az „igazi” Petőfi megkeresésére vonatkozó elszánások, nekifeszülések története mindmind hasonló kudarcok története. A búsmagyarkodás, a szenzációhajhászás, az amatőr dilettantizmus, az álmodozó széplelkek, a cinikus hivatalnokok, a kis irodalmi zsarnokok mindig győztek a „muszáj herkulesek” felett. A misztikus ködösítéseknek, a lázas fantáziálásnak azonban mindig jutott pénz, nyilvánosság, siker. S a Petőfi eltűnésével összekapcsolható titkok, rejtélyek kedveztek is az évszázados fantomkép, a lecsiszolt, újra és újra feltámasztott legendakör kialakulásának. A téma legavatottabb kutatója, Dienes András több könyvet írt erről (A Petőfi titok, A legendák Petőfije, Az utolsó év, Petőfi a szabadságharcban), de előtte is számosan (Ferenczy Zoltán, Meltzl Hugo, Famos Dezső) próbáltak meg szembeszállni e fantomkép terjedésével. Mint azt a szibériai Petrovicsról évszázados legenda és újabb felbukkanása is bizonyítja, kevés sikerrel. Látták az ólombányákban Annak lehetősége, hogy Petőfit az oroszok Segesvárnál foglyul ejtették és Szibériába hurcolták, már 1861-ben, a Vasárnapi Ujság ankétjén felmerült. Aztán 1867-ben a sztorit a nagy mesemondó, korának egyik legnagyobb tekintélye, s Petőfi egykori jóbarátja, Jókai szövi tovább a Hon című lapban. (Oroszországban kellene kutatni érte, s általában magyar foglyokért.) Az 1877-es orosz—török háború idején a hazai közvélemény szimpátiája — érthető okokból — egyértelműen a törökök felé fordult, s egyúttal bármilyen mesét hajlandó volt elhinni. Ekkor vetődött fel először, hogy nemcsak az 1848—49-es magyar forradalom és szabadságharc, de az 1863-as lengyel felkelés hadifoglyai is szibériai ólombányákban sínylődnek, s esetleg Petőfi is köztük lehet. Egy Boros Sándor nevezetű volt szibériai fogoly 1877 áprilisában már a lapokban is beszámolt Petőfi szibériai raboskodásáról, majd két volt lengyel fogoly is , akiknek 1869-ben sikerült megszökniük — beszámolt a Petőfivel való találkozásról, „aki őszhajú, lesoványodott, de izmos csontú” ember volt. Az álhírek lépésre kényszerítették a „tudós” Petőfi Társaságot, amely májusban kérelmet intézett a belügyminiszterhez, aki az információk ellenőrzését rendelte el. Ugyanakkor felbukkantak az első hazai szélhámosok is. 1877. június 3-án kezdődött a korszak egyik legnagyobb botránya, a Manassas-féle humbug. 1877-ben nemzeti betegségünk, a fecsegés — írja Dienes — olyan járvánnyá fajult, hogy ez alól írók, közigazgatási vezetők, politikusok sem tudták kivonni magukat. Az egész ország — valami fuvallatra — az Oroszországban raboskodó költőről beszélt, szemtanúk tűntek fel, akik látták a szibériai ólombányákban. Helfy Ignácz a Parlamentben Tisza Kálmánt interpellálta az ügyben, s bár hamarosan kiderült, hogy Manassas — igazi nevén Pap János — rovott múltú csavargó, aki az orránál fogva vezette az országot, a mesék tovább terjedtek. Török Aurélnak ugyan nem sikerült megnyernie a nemzetet tervei megvalósításához, annál nagyobb hitele volt viszont a magukat kinevező ismerősök, bennfentesek, barátok „sztorijainak”. A század vége felé azonban egyre kevesebb volt a valószínűsége, hogy a költő még élhet. Így megjelentek a színen azok a távoli utazók, katonák, hadifoglyok, akik a költő sírja felől hoztak új, izgalmas híreket, dokumentumokat. S a XX. század- Egy, a sok álsír közül. A Székelykeresztúron (Románia) felállított emlékműn a feltételezett halál és az újratemetés időpontja szerepel. A legenda szerint a költő túlélte a csatát, sebesülten jutott el a faluig, s ott halt meg. A helybeliek tudják, hogy a kő alatt nem Petőfi nyugszik, de úgy vélik, kell egy hely, ahol tisztelettel emlékezhetnek rá SÍRJÁT megtaposták „Mikor Petőfi elesett a csatában, az ellenség fővezére megparancsolta, hogy keressék meg Petőfi holttestét és temessék el jó mélyen. Mikor el volt temetve, azt mondta a fővezér, most úgy egyengessék el felette a földet, hogy nyoma se maradjon, hol fekszik. Elegyengették, hogy nyoma sem maradt. De asse volt elég, egy század huszárt rendelt ki a fővezér, azt parancsolta: ►‘Egy napig lovagoljatok a csatatéren, hogy egyformán tapossátok le a földet mindenütt«. Letaposták a földet a huszárok. Akkor azt kérdezte a fővezér: «Na, melyikőtök tudja, hol van Petőfi Sándor sírja?« — Két huszár mondta, hogy ők még tudják. A két huszárt a fővezér nyomba főbe lövette, hogy senki se tudja, hol fekszik Petőfi Sándor. Azért nem találják a sírt, senki se tudja megmutatni. Azt a kettőt, amelyik még tudta, főbe lövette a fővezér. A többi, ha tudta is, nem mondta, nehogy úgy járjanak ők is.” (B. Kiss Kálmán, Szabadszállás) 37