Ifjúsági Magazin, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám
Nagy durranással kezdődik a Step második albuma, de a füst oszlásával az a nagy várakozás is elszáll, ami - a többek között poszterünkön is látható - alakváltozásukat megelőzte. Bemutatkozásukat nem ítélték elég sikeresnek, pedig újabb lemezüket hallgatva majdhogynem nosztalgiával gondoltam az elsőre: valami tartózkodó eleganciában ott legalább részlegesen előbukkant az a szándék, amivel különbözni igyekeztek más slágergyárosoktól. Vélhetőleg most megbízhatóbb lemezt akartak készíteni, megbízható dalokkal, megbízható panelekkel - hiányzik is minden egyéni íz. Mintha minden dal ugyanonnan és ugyanúgy futna neki, az aktuális szórakoztató pop szokásainak megfelelően néha egy kis keménységgel indítva, de sok-sok szintetikus hanggal, amelyek meglepetések nélkül torkollnak az olykor unásig ismételt refrénekbe. Mindössze némi Black- vagy George Harrison-áthallást „nevesíthetünk", de szinte semmi, ami a Step (lehetne). Nagy hiba volt például kihasználatlanul hagyni a tiszta gitárhangokat és Kisszabó Gábor izgalmasan mély hangját, vagy Öcsi rapesen ritmustörő szövegszaporításait, így vegytisztán szabályos minden - azaz unalmas. (2) Nem vállalkozott semmi egyéni kifejezésére a Modern Hungária sem, szándékuk mindössze annyi, hogy az adott dalmenynyiségből - ezúttal tízből - a következő nagylemezadagig minél több járja meg a magyar slágerlistát. Akkor már ugyanúgy nem fog emlékezni senki a legtöbbjére, mint mondjuk most azokra, amelyek az Elfújta a szélt duzzasztották nagylemeznyire. Mint a használati tárgyak, ezek a dalok is bevált receptre készülnek, és meghatározott időtartamú használat után „eldobhatók” az egyéni fogalmát velük kapcsolatban forszírozni ugyanolyan értelmetlen, mint egy habverő kapcsán. Ki lehetne ugyan arra térni, hogyan használják a szintetizátorokat vagy milyen harmóniákkal építkeznek, de így csak a lényeget kerülném ki: ennek a zenének nem sok köze van ahhoz a rockhoz vagy pophoz, ami az ifjúsági önkifejezésről ismerszik meg - mai ruhába csomagolt szirupos táncdalok ezek, léteztek ilyenek tavaly és léteztek húsz évvel ezelőtt is. (A Pokoli éj stílszerűen egy Harangozó Teri számot idéz.) Fülbemászó dallamok, profi tálalás, viszont semmi újabbat nem tudok mondani róluk, amit kollégáim tavaly vagy húsz éve el ne mondtak volna róla. Ha most valaki azt hiszi, nekem éppen a Modern Hungária a szálka a szememben, téved. Ők legalább semmi titkot nem fonnak a giccsgyártás köré, nyíltan kimondják: „fele cukor, fele méz...", akinek nem ízlik, ne egye. Ez üzlet, és kereslet-kínálat kérdése, mint a habverő. (Osztályozhatatlan) EAST: A SZERELEM SIVATAGA Más zenéről volt ismert az East, nem is kelt el soha százezres szériákban. Miután az MHV ejtette őket, most egy Ausztriában már „megvett" anyaggal jelentkeztek, amit itthon a Ring adott ki. Az igényességből nem engedtek - bár nyugodtan használhatnék egyes számot, hiszen a régiek közül csak a vezető, Móczán Péter tartott ki. Pálvölgyi Géza hosszabb skorpiós kitérő után tért vissza - az állandó újítás kényszerétől azonban albumuk felemásra sikerült. Az East mindig is szélesen hömpölygő, kissé szférikus zenét játszott, most viszont (talán a dzsesszben hódító akusztikus new age hatására) sokkal intimebb hangú lemezt állítottak össze. Mindez azzal az előnnyel járt, hogy instrumentális világukba végre tényleg szervesen épülnek be a szövegek (ez fafaji Tamás érdeme), az a testes drámaiság azonban, amit ők korábban használtak, néha szétfeszíti a személyes dalokat. Ezért érezhetjük sokfélének a lemezre került számokat: a régi Eastet idéző Fényes ösvény mellett ott a valóban miniatűr finomságú Szerelem sivataga, jól sikerült átmenet a David Bowie szeme vagy A bál. A B oldal néhány dala viszont inkább már hibridnek hat. Ezt a muzsikát azonban hibái ellenére is élvezet hallgatni - az egyediség visszhangzik belőle, az a törekvés, ami minden halandó művészetet éltet: úgy szólni valamiről, ahogy korábban még senki ugyanarról. (4) BALKÁN FUTOURIST: DING DENG DONG Mint egy kiszakadt zsebből a kihulló húszforintosok, olyan véletlenszerűséggel látnak napvilágot egymás után az egykori undergroundok nagylemezei: Sexepil, Balkán, VHK, Kampec Dolores (utóbbi kettőről a decemberi számban írunk) - nekik sikerült lemezre kerülni, természetesen jó néhány évvel kezdő aktualitásuk után. Közben persze telt az idő, mindegyik zenekar sokadik nagylemezanyagát vette fel első albumára, ezért is érzi úgy az ember, mintha az előzmények ismerete nélkül rögtön valaminek a közepébe csöppenne. A legendás (és lemeztelen) Kontroll Csoport egyik utódzenekaraként született Balkán Futourist is önfeledtebb infantilizmussal reagált indulásakor a nyolcvanas évek közepére, abszurdokba öltöztetett borúlátásuk azonban mára egyre inkább átüt a „tánczenekari” hozzáálláson. Igen feszes, fúvósokkal megerősített zenét játszanak, hol a rap, hol a funky elemeit ismerni fel benne - manapság az utóbbiból egyre többet - a fő hangsúly azonban mindvégig a szövegeken és a frontembereken van. Ezektől függ minden - és Kistamás László rendszerint megnyeri a csatákat. Mindehhez persze olyan ezerfelé ágazó rím- és szóleleményekkel szabadon aszszociáló fantázia és színházi előadásokon kipróbált énekritmizálás szükségeltetik, mint az övé - szerencsére sokadik folytatásként is elevenen hat. Elsőre talán fel sem tűnik, de ritka az ilyen intellektuális lemez manapság. (5) TORMA TAMXI 6 (szuper), 5 (kitűnő), 4 (jó), 3 (elmegy), 2 (tré), 1 (add kölcsön, hátha nem adják vissza!). STEP II. MODERN HUNGÁRIA III. 34 OSSIAN: ACÉLSZÍV Olyan régóta szeretnék már valami jót írni a heavy metál zenéről! Sejtem én, mi tetszene nekem elvileg - gyakorlatban azonban mindig mást, szürkébbet, középszerűbbet kapok, ami még az előző, gyengének tartott produkciónál is halványabbnak bizonyul. Itt van például az Ossián bemutatkozó lemeze. Módfelett izgalmas gitárosokat és igen plasztikusra kevert zenét hallhatunk, de hervasztóan közhelyes szövegekkel és igencsak arányt tévesztő énekkel. Paksi Endre gyakran merészkedik hangja tűrőképességének határaiig, és ahogy az üresen puffanó szövegpatronok, úgy ez is gyakran hitelteleníti a dalok fáradságosan összehozott hangépítményét. Ezért ingadozom a pillanatnyi elégedettségek és a bosszankodó fejcsóválások között, összbenyomásként pedig ilyenkor inkább az utóbbi hajlamos rögzülni. Bizonytalanságunkat csak növeli a zenekar - ők sem tudják igazán, milyen kemény zenét akarnak játszani. Az Acélszíven hallhatunk lendületes sörivódalt á la Motörhead (hiteles), sátánok és más borzasztóságok felé kacsintgató, blackeskedő metált (kevésbé hiteles), vagy korszerűséggel aligha vádolható hardrockot. (3) ROBBANÁSVESZÉLY! 1-2 Őszintén szólva nem tudom, hogy lehet-e ezt a lemez- és kazettaválogatást az MHV-kiadványokkal együtt értékelni - de kell. Egy miskolci kisszövetke zet, a Sztár 10 második, harmadik vonalbeli metálegyüttes dalait adta ki, és ezeket hallgatva már némiképp érthetőbb, miért számít listavezetőnek itthon még mindig a Pokolgép és az Ossian. Az egyszerűség furcsa jelszó a heavy metálban, mert aki szó szerint veszi, rendszerint ráfizet. E két válogatáson hallható minden, ami a keménységgel kapcsolatba hozható, pokol, metálháború, gitárzakatolás, kegyetlen basszus, a dalokat természetesen gépzajok, üvegtörés és más, a kezdő hangmérnöki repertoárban fellelhető ötletek vezetik fel, csak éppen az a szikra hiányzik, ami mindebbe életet lehelne. Nevezhetnénk ezt tehetségnek (az Excelsior szerencsére megmentett a végső elkeseredéstől), de elég lenne a korrektség, amikor minden a helyén van - csak éppen a zene lelke hiányzik (a Rotor és a BMW hozza ezt). Az idősebb zenekarok általában pontosabbak, de minden invenció nélkül, a fiatalok viszont lendületesebbek, de olykor bosszantó hiányosságokkal. Ami közös: a magyar nyelvet kerékbe törik a metál oltárán. Csak örülni tudok az első vidéki lemezkiadónak és csak remélni, hogy e piacihiánycikk-lemezeket kulturális produktumnak tekinthető albumok is követik. (2) 6 (szuper), 5 (kitűnő), 4 (jó), 3 (elmegy), 2 (tré), 1 (add kölcsön, hátha nem adják vissza!). HEAVY LEMEZEK