Igaz Szó, 1984. február-június (29. évfolyam, 2-6. szám)

1984-06-01 / 6. szám

és kötöző, kisgépkezelői tanfolyamok végezhetőik el. — A különböző mozgalmi, kulturá­lis és sportesemények fontos szerve­zője és irányítója a KISZ — mondta Egyedi százados. — Négy alapszerve­zetünk van. A szakkörök, kultúrcso­­portok mindig aszerint szerveződ­nek, hogy az újonnan bevonultak kö­zött mi iránt van érdeklődés. Volt már a Ki mit tudón tévészereplésig jutott tánczenekarunk, sikeres nép­tánccsoportunk, irodalmi színpadunk. Most a barkácsszakköreink „élnek”. Húszéves születésnapunk alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályá­zatra több munkát küldtünk. Két klubhelyiségünket társadalmi munká­ban alakítottuk ki. Ezeket a képeket meg — tette elém a hozzáértésről tanúskodó színes fotókat — a fotó­­szakkörünk készítette. Miközben beszélgettünk, egy őrve­zető telefonon egyengette további utunkat. Tudakolta, hol milyen munka folyik éppen, hova menjünk. Szilágyi Gábor 24 éves, mosolygós fiatalember, a zászlóalj technikusa. Szegedről került ide, civilben moz­donyvezető. — Eddig amerre jártam, szidtam a rossz pályákat, most már megta­nultam becsülni, miután látom, mi­lyen nehéz munka a vágányok kar­bantartása, felújítása. A technikusi beosztásban főleg szervezési felada­taim vannak, én vagyok az összekötő a munkahelyek és az alakulat között. Eközben sok új ismeretet szereztem, rengeteg jogszabállyal megismerked­tem. Munkám bőven van. A kato­nákkal, a civilekkel egyaránt hamar szót értek, hiszen mindannyiunk kö­zös érdeke, hogy a munka rendben menjen. A leszerelésig még egy évem van, de a terveim már készek a jö­vőre. Szeretnék a Kandó Kálmán Villamosenergia-ipari Főiskolán to­vábbtanulni. Nős vagyok, a közeli tervekben az első gyerek is szerepel. A martonvásári vasútállomáson éppen síncseréhez érkeztünk. Apró­lékos, figyelmet igénylő, sok ember összehangolt munkáját kívánó mű­velet ez. A vasutas előmunkások irányításával, fegyelmezett tevé­kenységgel kell itt napról napra helytállni. A fegyelemre annál is in­kább szükség van, mert a munkák idejére a forgalom nem állhat le, és a nehéz acélszálak mozgatása is bi­zony balesetveszélyes. A modern szerszámok között mosolyt fakasztó látvány egy hagyományos eszköz, amely a vasút fennállása óta alig változott: a vonat közeledésekor a figyelő egy sárgaréz kürttel figyel­mezteti a pályán dolgozókat a ve­szélyre. A katonák egyik elöljárója itt Varga Sándor szakaszvezető, harmadidősza­kos katona volt. — Veszprém megyéből, Litérről ke­rültem ide. Autószerelő a szakmám, ez a terület ugyan kissé messze esik a vasúttól, de mostanra már a va­sútépítésnek szinte minden mozzana­tával megismerkedtem, ötödik hó­napja voltam katona, amikor szük­séghelyzetben úgymond a mélyvízbe dobtak, szakaszparancsnok-helyettes lettem. A fiúkkal könnyen szót ér­tek, talán azért is, mert a zászlóalj KISZ-bizottságában kultúrfelelős, az alapszervezetemben szervezőtitkár vagyok. Százhalombattán az utómunkálatok kellős közepén találtuk a katonákat, éppen a rézsűt egyengették. A viha­ros szélben pirosodtak az arcok, újra meg újra nekifeszültek az izmok, for­gott a csákány és a lapát. Egy éppen arra haladó személyvonat ablakában kíváncsi arcok jelentek meg, gyere­kek integettek a „katona bácsiknak”. A cserzett arcú legények nevetve visszaintegettek, egy darabig a vo­nat után néztek, aztán újra megra­gadták a lapátot. FREFISZ Károly Vigyázz, ha jön a vonat! A rézkürt a közeledő szerelvényre figyelmezteti a pályán dolgozókat (lent) Az utolsó finomítások az új vágány rögzítésén

Next