Igaz Szó, 1984. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1984-12-01 / 12. szám

Bozsik Józsefet, a Cucut már életében is legendák övezték. A Bp. Honvéd jobbfedezete — mai szó­val élve középpályása — az ötvenes évek kimagasló tu­dású labdarúgója volt. Rá és Puskásra épült az úgy­nevezett aranycsapat, min­denkori játékuk meghatá­­tározta az együttes ered­ményességét, fazont, arcot adtak a csapatnak. Azt is jól tudják apróbb és na­gyobb hazánkfiai, hogy ez­­idáig Bozsik az egyetlen magyar labdarúgó, aki el­érte a százszoros váloga­tottságot. Uruguay ellen ünnepelte 1962-ben, s hogy a jubileum még szebb legyen, ő rúgta a magyar csapat gólját. Fájdalmasan korán, 1978-ben bekövetkezett ha­lála után igazi és megér­demelt dicsfény övezi ne­vét. Természetes, hogy ami­kor a Bp. Honvéd-múzeum kapcsán a piros-fehérek egy­kori kimagasló tudású spor­tolóiról sorozatot ír a lap, egy fejezetnek Bozsik Jó­zsefről kell szólnia. Vele már nem beszélhettünk, de özvegye készségesen vállal­kozott az interjúra. Igaz, hogy kissé szabódott. — Nagyon szívesen be­szélek a férjemről, csak azt nem tudom, helyes-e, hogy én mesélek róla. Töb­ben félreérthetik, azt hiszik, csupán azért bálványozom, mert a felesége voltam. — Biztos vagyok benne, hogy senki sem értelmezi félre a szavait. De ha így könnyebb, beszélgessünk elő­ször a férje és a Bp. Hon­véd kapcsolatáról. . . — Nagyon szívesen. A férjem imádta a Honvédot, hiszen ő tősgyökeres kis­pesti volt. Ő régi KAC-os, később szívvel-lélekkel küz­dött a piros-fehér színek­ért. Semmi pénzért nem igazolt volna át, a Hon­véd is ragaszkodott hozzá. Amikor 1978-ban elment közülünk, egykori klubja már a következő év nyarán megrendezte a Bozsik Kupa nemzetközi ifjúsági labda­rúgó tornát. És nem egy­szeri nekibuzdulásról van szó, minden esztendőben rangos csapatok részvételé­vel újra és újra lebonyolít­ják a tornát. A díjak át­adására mindig meghívnak, a külsőségek igazán pom­pásak, és nem tudok elég­gé hálás lenni a Honvéd vezetőinek. Bissi Tibor, a leköszönt elnök és a jelen­legi, dr. Sándor György többször érdeklődnek, hogy vagyok, miben segíthet­nének. Boldog vagyok hogy a férjem révén én is tagja lehetek a piros-fehér csa­ládnak. Higgye el, ez nem üres udvariaskodás, őszin­tén így érzem. — Meséljen kérem arról, milyen volt akkoriban, az ötvenes években játékosfele­ségnek lenni? — Egészen más, mint manapság. Csak azokról az időkről beszélhetek, ami­kor már Cucu felesége vol­tam. 1954-ben, a világ­­bajnokság után ismerked­tünk meg és 1955-ben há­zasodtunk össze. Szóval, akkoriban minden más volt. Ha vidéken játszott a Honvéd, akkor a feleségek azon a buszon utaztak, amelyen a játékosok. A sporttelepnél elváltunk, ők az öltözőbe mentek vagy pihenni, mi pedig a város­sal ismerkedtünk. Utána kiültünk a lelátóra szurkol­ni, aztán együtt haza és a végén közös vacsora zárta a napot. Senki sem rohant, összegyűltünk a Margitszi­geten és fehér asztal mel­lett értékeltük a látotta­kat. — Igaza van, ez manap­ság szinte elképzelhetetlen. . . — Tudja, amit manap­ság látok és hallok, az ne­kem kínaiul van. Hogy egyesek csak pénzért haj­landók nyilatkozni. A fér­jem igazán a világ egyik legjobbja volt, de nem le­hetett olyan kéréssel hozzá fordulni, amit ne teljesí­tett volna. — Azt mesélik, legendá­san szép házasságban éltek. — Így igaz. Cucunál csa­­ládszeretőbb embert nem ismertem. Sportszerűen, nagy lelkesedéssel készült a mérkőzésekre, szabad óráit pedig velem töltötte. Természetesen sokat vol­tak külföldön és edzőtábor­ban, ilyenkor ő volt a csa­pat szellemi vezére. Ha este kitárta az ablakot, az azt jelentette a játékostár­sak számára, hogy takaro­dó van. Nagyon hallgattak rá, és ő erre a bizalomra játékával és magatartásá­val egyaránt rászolgált. — Mennyire viselte meg a balsiker, a vereség a fér­jét? — Mindig elkeserítette a sikertelenség. Akkor rossz­kedvű volt és azon mor­fondírozott, hol hibáztak. — Mit szól a maiakhoz?­­— Mondom, ez már más világ, de nagyon örültem, amikor a maiak megnyer­ték a bajnokságot. És na­gyon szép gesztus volt, hogy meghívtak az évzáró vacsorára. Váratlanul ért a dolog és éppen ennyire jól is esett. Mégsem men­tem el, valahogy nem tud­tam volna feloldódni. . . — A fentiek alapján nyilvánvalóan jó a kapcso­lat a Bp. Honvéd vezetése és Ön között. Gondolom szí­vesen felajánl valamit férje ereklyéi közül a múzeum számára . . . — Természetesen és na­gyon szívesen. Pillanatnyi­lag a családi albumunkból néhány különösen érdekes fényképet ajánlok föl. Van ugyan egy címeres mez, de azt a fiam ki nem adná a kezéből. De várjon csak, valaki talán tudna segíte­ni. Az Aranycsapat című filmben, amikor Puskást bevitték az öltözőbe, ott láttam a férjem egyik cipő­jét. Tudja, azt, amelynek láttán Öcsi felkiáltott: „Cu­cu, ilyen borzalmas cipő­ben hogyan tudtál olyan zseniálisan futballozni!” Nos, ha az a cipő meg­lenne! Ott volna a helye a Bp. Honvéd közeljövő­ben megnyíló múzeumá­ban . . . JAKAB JÓZSEF Ketten Puskás „Öcsivel” Együtt kisfiával 41

Next