Igaz Szó, 1984. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1984-12-01 / 12. szám

SPORT* SZÁZAS PIHENJ! Történetek a 35 Bp. Honvéd életéből Próbálok friss fejjel visz­­szagondolni a sportszázad­ra. Ami persze nehéz, mert a fejem már régóta minden, csak nem friss. Szóval, hogy egy fiatal ember — szüle­tett, mondjuk 19­54-ben — mire gondol, milyen képet idéz fel magában, ha ösz­­szerakja mindazt, amit va­laha a sportszázadról hal­lott vagy olvasott. Nyilvánvaló, hogy több­féle mozaik állhat össze ezekből a töredékekből. Fe­gyelmezett robotok — gon­dolhatja napjaink ifjú em­bere —, akik vezényszóra szállították az aranyérme­ket és a világcsúcsokat. Agyondédelgetett örömka­tonák —­ vélheti napjaink egy másik ifjú embere —, akiket egyéb, méltóbb imádnivaló híján tízmillió ember foglalt imáiba. Tör­vényen kívüli lovagok — vélheti napjaink egy har­madik ifjú embere —, akik­nek bizonyos szolgálatok fejében a kényúr sértetlen­séget biztosított. Bizton tudom, hogy mindegyikük téved. Ha a Nagy Napok egyik másik hőse valóban márvány­­szoborrá vált, az alighanem a mostani kis napok hi­bája is. Amely kis napok ugyebár nem termelnek annyi rátermett, tehetséges és lelkes embert. Az igaz­ság egyrészt ott lehet, hogy a sportszázad tagjai a sport­ból éltek. Egy kicsit. És a sportért. Nagyon. Ma bi­zonyára fordított a helyzet és többek között ez az oka, ha azok a fejezetek nem annyira fényesek, mint a daliás időkben. S hogy a bálványok a maguk idejében mennyire nélkülöztek minden rideg fennséget, arra szolgáljon néhány gyorsfelvétel, vil­lámjelenet. * Az ügyeletes — Magyar­­ország többszörös ökölvívó bajnoka —­ felhívja a fő­nökséget, hogy valamit je­lentsen. — Tábornok elvtárs, Fe­hér Lajos százados jelent­kezem. —­ Ki az istennyila je­lentkezik? — Fehér Lajos százados, jelentem. — Nem értem. Ki az a Fehér... ja, maga az? Mondja Pacal, mit hülyés­kedik? * Aztán volt ugyebár az aranycsapat. Úgy harminc évvel ezelőtt. A távolság szépít, mondják. Pedig hát — inkább merevít. Ma már templomi üvegabla­kokra festenénk a fiúk kép­mását és az orgona azt harsogná: „Oh when the Saints go marching in. . .” Igaz? Nos, 1952 nyarán, a hel­sinki olimpiára készülőben a Szabadság-hegyen edző­táborozott az egész társa­ság. Az esti program adva volt. A vízipólócsapat számháborút játszott a labdarúgók ellen. Tetszik érteni? Mint manapság a kis úttörők. Négykézláb mászták végig a rétet, csu­pa zöld lett a melegítő térde, és a mosónők min­dennap gyanakodó arccal nézegettek a fiúkra,­­ sza­badtéri szerelmi akciókat gyanítva. Budai László nem volt valami nagy mestere en­nek a játéknak. Fejét a fűbe hajtva négykézláb mászott, és rák módjára, hátrálva igyekezett megközelíteni az ellenséget. Markovits Kál­mán hamar észrevette ezt a harci módszert és bimbózó generális módjára pillana­tok alatt kidolgozta az el­hárítás taktikáját. A pó­lósok hosszú ideig törték a fejüket, vajon Szívós Pista — az idősebb —, vagy Hevesi legyen-e a defenzív stratégia végrehajtója? Vé­gül előkerült a centiméter és kiderült, hogy Hevesi tenyere néhány millimé­terrel még Szívósénál is nagyobb. Erre az egyszerű tény­re alapozták az elhárítást. Hevesit beállították egy fa mögé, ők meg kimentek a senki földjére és bonyo­lult harci mozdulatokkal igyekeztek Budait a fa közelébe csalogatni. Szity­­tya Károly egy bokor mö­gött foglalta el megfigyelő állását. A dolog nagysze­rűen ment. A válogatott jobbszélső bekapta a hor­got és hátrafelé araszolva mászott a pólósok után a fa irányában. A fa mögött pedig Hevesi Pista már si­mogatta azt a péklapát tenyerét. Pár pillanatig fe­szült csend ereszkedett a terepre, aztán Szittya izga­tott jelszava szólalt meg a bokorból: — Vigyázzatok, jön a Púpost És valóban, egyszerre csak megjelent Budai Lász­ló hátsó fele a tűzvonal­­ban. Hevesi lendületet vett és a következő pillanatban a János-hegy felől vissz­hangzott a csattanás . . . Erre kitört a totális há­ború. A két csapat ü­völt­­ve birkózott a dombolda­lon. Kárpáti Gyurika — peches ember! — Lóránt Gyulával találta magát szemben. A vizek apró ter­metű szélsőjét gyalogsági ásókkal bányászták elő a gyeptéglák alól . . . Apropó Kárpáti Gyuri­ka .. . A vizek háromszoros olimpiai bajnoka sosem vi­selt mundért, világéletében a zöld-fehér színek meg­szállottja volt. De hát ez akkoriban nem okozott fel­oldhatatlan konfliktusokat, akkoriban még egy rég el­avult fogalom dívott a sportolók között. A barátság. Ez a Gyurika 1953 ta­vaszán leérettségizett. Az­tán jelentkezett a jogi kar­ra és nem vették fel. Orr­lógatva baktatott a Kör­úton, egyszerre csak egy taxi fékezett mellette. A nyitott ablakon egy kerek fej nyomakodott a napvi­lágra. Bizonyos Puskás Fe­rencé. — Te meg miért vagy így elanyátlanodva? Nem jött össze a randevúd? Vagy gilisztáid vannak? Kárpáti elsírja a bánatát, Puskás kitárja az ajtót. — Pattanj be rögtön! Aztán előreszól a sofőr­nek. — A Honvédelmi Mi­nisztériumba megyünk hap­­sikám. Az előtérben húsz nagy­követ és harminc vezénylő tábornok várja, hogy a roppant tekintélyű főnök, Farkas Mihály színe elé kerülhessen. Öcsi udvarias mozdulattal helyet csinál maguknak, és Kárpátit ké­zenfogva egyenest becsörtet a miniszterhez. — Nézze csak, Miska bácsi — kezdi minden te­ketória nélkül —, végre van közöttünk egy idióta, aki tanulni akar, aztán nem veszik fel. Maga szerint helyes ez így? Másnap hajnalban sziré­názó rohamkocsi kanyaro­dik a Népszínház utcába. Bőrkabátos legények vág­tatnak fel a lépcsőn, vészt­­jósló arccal. — Kárpáti Györgyöt ke­ressük. Maga az? Velünk jön! Az egész ház a gangra csődül. — Jaj, jaj, jaj, viszik a Gyurikát . . . Tudtam, hogy nem lesz jó vége. A rohamkocsi ezek után a Jogtudományi Egyetem­re szirénázik. A bőrkabá­tos legények egyenest a rektor színe elé cibálják Kárpátit. — Maga itt a főnök? Farkas Mihály elvtárs úgy gondolja, hogy ezt az em­bert fel kell venni . . . A rektor is úgy gondolta.

Next