Igaz Szó, 1984. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1984-12-01 / 12. szám

És most már tódulnak az emlékek. Uram atyám micsoda névsor! Iharos, Ró­zsavölgyi, Tumpek, Nyéki, Grosics, Bozsik, Czinkán, Greminger, Simon . . . Azám, a Simi! Aki úgy bűvölte a labdát a gyűrű alatt, mint senki a világon s aki kispohár vörös mel­lett úgy énekelte a ma­gyar nótákat, hogy az an­gyalkák is könnyeztek oda­fenn. Hogy is maradhatna ki ebből a visszaemlékezés­ből a Nagy Évtized egyik legkedvesebb, legszínesebb egyénisége . . . Ez a kosárlabdacsapat az 1957-es moszkvai VIT dön­tőjében egy idegzsibbasz­­tó, kék szikrákat pattog­tató meccsen legyőzte a szovjet válogatottat. A döntőt követő napon pedig Simon János össze­szaladt Monsieur Busnel­­lel. Ez a Monsieur Bus­nell ma a Nemzetközi Ko­sárlabda Szövetség elnöke. Akkor még csak egyszerű milliomos volt, de minden nagy tornán megjelent és bőkezűen finanszírozta a francia válogatott felké­szülését, utazását. Simi a versenyirodán fe­dezte fel őt. Monsieur Bus­nell a szobának háttal állt és elmerülten tanulmányoz­ta a torna végeredményét jelző táblázatot. János odament hozzá és a vállára veregetett onnan a magasból. — Áááá . . . monsieur Busnell! . . . A milliomos megfordult, örömmel köszöntötte a mó­kamestert. — Áááá... bonjour Szi­­mon . . . Simi — ha nagyon bőven számoljuk — három szót tudott franciául. Elgondol­kozott, aztán hirtelen eszé­be jutott, hogyan tehetné e három szó segítségével is élénkebbé a társalgást. Megkérdezte hát a millio­most: — Monsieur Busnell. . . parlez vous francais? A milliomos elcsodálko­zott? — Oui . . . Oui . . . per­sze, hogy beszélek fran­ciául. Simonnak ez bőségesen elég volt. — Bon — mondta, az­tán elismerőleg megvere­gette Busnell vállát, majd sarkon fordult és elment. A francia tátott szájjal nézett utána. Azt hiszem még ma is csodálkozik. Aztán jött 1956 ... És jellemző, hogy a sportszá­zad tagjainak túlnyomó többsége még azokban a kavargó, zavaros napokban is megőrizte becsületét, tisztaságát, harci szelle­mét . . . még a jókedvét is. Az eset szenvedő hőse Bolváry Antal, a Honvéd vízilabdázója volt, útban első olimpiai bajnokságá­tól a második felé. A csapat az ellenforra­dalmi események következ­tében csak vargabetűvel ju­tott ki Melbourne-be. Köz­beeső állomásként egy Prá­ga környéki iskola szolgált, rögtönzött edzőtábor, ahol hat napot kellett várakoz­­niok a repülőgépre. Az iskolának nem volt uszodája, ahol a pólósok edzhettek volna, Papp La­cinak meg nem volt ellen­fele, akit agyoncsaphatott volna. Ám csakhamar lét­rejött az alkotó szintézis. Laci órák hosszatt foci­zott a pólósokkal, a pó­lósok pedig —­ merő hálá­ból — órák hosszat bu­nyóztak Lacival. Egy teljes válogatott csapat állt ki el­lene, afféle ökölvívó-stafé­ta formájában. Súlyosabb zűr csak a nyolcadik menetben tá­madt. Amikor már Bolváry táncolt Papp Lacival szem­ben, Bolváry kilencven kilót nyomott árnyékban s a kar­ja hosszú volt, mint két péklapát egyvégtében. Bok­szolni is tudott. Párszor ügyesen odaszúrt Laci gyomrára, aztán elugrott és ijedten várta, mi lesz. Laci sosem volt vadember. Most is visszafogta az öklét és ha olykor közel is ment Bolváryhoz, inkább csak jelezte az ütéseket. Bolváry meg egyre me­részebb lett . . . Egyszerre csak kiengedte a jobbkezét, akkorát csattant, mint egy petárda. Papp Laci hátraugrott, megrázta a fejét és csodál­kozott. Bolváry vérszemet ka­pott, előrement és már megint ott malmozott La­ci orra alatt. Valami villant akkor, sen­ki sem tudta mi is törté­nik, annyit láttak csak, hogy Bolváry a padlón ül és furcsán pislog. Laci odaszaladt, lehajolt Bolváryhoz. — Semmi baj — mond­ta. — Nem gondoltam ko­molyan. Bolváry méltóságteljes, ám némileg tétova mozdu­latot tett a karjával. Elhá­rította Lacit, a szeme egy kicsit ködös volt. — A legelső teendő — mondta megfontoltan, de a szokottnál némileg öblö­sebb hangon —, hogy alá kell dúcolni a mennyeze­tet. Különben számolha­tunk azzal, hogy a csillár után a plafon is ránk sza­kad . . . És, ha a Nagy Napok el is múltak talán, a mesé­nek immár sosem lesz vége. PETERDI PÁL A sportszázad tagjai tiszti esküt tesznek A Budapesti Honvéd első bajnokcsapata Így örültek katonáink az első aranyéremnek

Next