Igaz Szó, 1968. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1968-06-01 / 6. szám
MŰVÉSZVILÁG Hát igen, a szubjektív hangvétel! Tárgyilagos számbavevés, színibírálatunk mostani gyakorlatának beható elemzése helyett az elmarasztaló szavak szökőárját látjuk Szőcs István cikkében, amely a helyzet rosszabbodásához vezethet: tanácstalansághoz, visszahúzódáshoz, vagy a kárvallottak oktalan „pimaszkodásához“. A cikkíró emígy fogalmazza meg az alacsony színvonal, a vidékiesség okait: „Két lelket zsibbasztó dologgal kell a kritikusnak megküzdenie. Minden színtársulat körül sok a letört becsvágy és a túlajzott érzékenység, no meg az igazi művészek mellett ott gyülekezik egy csomó félművész is. Ez így volt, mióta világ a világ. Akár jót — másról — akár rosszat ír — róluk — az ember, intrika, rágalom, fenyegetőzés s főleg sok kétszínűség a válasz e kategória felől. Nem beszélve az olyan kicsinyes pimaszságokról, hogy a más városokból érkezett kritikus delegációját nem pecsételi le egy felfuvalkodott igazgató, nem biztosítanak ülőhelyet számára, eltűnik, akinek felvilágosításokat kellene adnia, egészen olyan gyerekségekig, hogy pl. félidőben egész éjjel szellőztetik az ember szobáját. De még okos, állítólag művelt színésznővel is jártam úgy, hogy félrekapta a fejét az utcán, mert noha dicséretet, de csak huszonhárom sort írtam róla, kolléganőjéről viszont huszonkilencet! Ilyesmitől aztán, legyen mégoly hivatástudattól eltelt is a kritikus, felébredhet az önérzete. S már a következő kérdéscsoportba vezet át e probléma folytatása, hogy a kritikus előbb-utóbb jóban lesz a jobb színészekkel, egyre nehezebb szigorúan bírálnia, az évek során a legtöbb színész többszörösen kimerítette előtte a fegyvertárát; ismétel kritikus, színész — és ezzel már meg is tárgyaltuk a vidékiesség okait.“ Mindig értékeltem Szőcs István vitatkozó készségét és élénk, magvas szellemét, éppen ezért szívesen olvasom írásait. Ám ezúttal ellent kell mondanom neki. Először is, akinek kedélyét és értelmét annyira lenyűgözi a „jobb színészek“ barátsága vagy a „félművészek“ ármánykodása, ne legyen színibíráló. Ennél ugyanis sokkal idegnyugtatóbb foglalatoskodás például a kertészkedés. Másodszor: aki terrorizálni hagyja magát „felfuvalkodott igazgatóktól“ és „túlajzott érzékenységű“ színészektől vagy más színházi emberektől, az magára vessen. Egyébként is a vidékiesség, a mértéken aluliság okát egészen másban kell keresnünk a színibírálat területén is, a színház berkeiben is: az igénytelenségben, a tunyaságban, vagy éppen a hozzá nem értésben és tehetségtelenségben. Gondolom, valahogy így értette Dukász Anna, Lohinszky Loránd és László Gerő is. Igaza van Szőcs Istvánnak abban, hogy „eleinte minden kritikus a kezdő. Szerkesztőkből, újságírókból lesznek, a színház nem tanult mesterségük“. Ez nem újság, minden foglalkozási ágban így van, csakhogy a kezdőnek is bele kell tanulnia mesterségébe, szakmai tudását folytonosan fejlesztenie kell. Nem hinném, hogy valakinek is tudomása lenne arról, hogy a kontárkodás valamikor is valamilyen eredményre vezetett volna. De adjuk át a szót a színház említett szakembereinek. Dukász Anna: „Néhány tekintélyes, avatott tollú bíráló mellett hozzá nem értő tollforgatók, sőt dilettánsok — akiknek más irányú felkészültségét nincs jogomban kétségbe vonni — nemegyszer agyondicsérnek közepes vagy még annál is gyengébb előadásokat, megkérdőjelezik tapasztalt, neves színészek létjogosultságát a színpadon.“ László Gerő: „Színibírálóink általában járatlanok a színész művészi munkájának szakszerű értékelésében, amit sommás és nagyhangú kijelentésekkel igyekeznek elleplezni.“ Lohinszky Loránd : „Kritikusaink nagy