Igaz Szó, 1968. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-06-01 / 6. szám

MŰVÉSZVILÁG unalomig ismételgetünk évek óta,, előadások alapján és összegezve, bukaresti és külföldi együttesekre hivatkozva (amelyeknek a legtanul­ságosabb produkcióiról néhányan ugyancsak rendszeresen beszámo­lunk)? Mert például az egyik stílusból ki- vagy a másikba való betámo­­gatás elsősorban és kétségbevonhatatlanul a színészképzés, a színházi vezetés és a rendezés dolga. A futball-közönséget is a mérkőzés érdekli és nem a tréning, s a mérkőzésen is a gól. Hol szívlelte meg például Rappaport Ottó mindazt a konkrét véleményt, amit Az ember tragé­diája rendezéséről kapott, bármilyen volt a fogalmazásuk? Mert az ilyen példa mutatja a legjobban, hogy a kritika igazáról is kellene néha vi­tatkozni — különben nem merülne fel a kérdés, mint ahogy felmerül, hogy alig három év után egy ilyen nagyigényű produkció állja-e meg a helyét, vagy sem? Véleményem szerint hazai magyar színjátszásunk fő problémája ebben a pillanatban nem a színház és kritika viszonya, hanem a ren­dezés, s feltűnő, hogy ezt a kérdést egyetlen orgánumunk sem tette még ankét tárgyává. Nyújtanak-e rendezőink elmélkedési alapot a kritikának? Azt hiszem, ez a nagy kérdés, ebből kellett volna kiindulni. Mert ha „mekegés-makogás“,­­„szellemi vitustánc“ folyik a kritikában, ahogy Lohinszky írja, ha nem igaz az — márpedig igaz! —, hogy a kritika már régesrégen felvetette mindazt, amit maguk a színházi hoz­zászólók is saját problémáikként tárnak most elénk, tehát, ha rövid­látó sértődöttség fogadja színházi körökben a jóakaró szeretetet és ag­gódást, a színházak önmagukat zárják légüres térbe — csakhogy ettől a kritika tovább él. KACSIR MARIA AUDIATUR ET ALTERA PARS... Színibírálatunk időszerű kérdéseiről régen nem beszéltünk érdem­ben és igazán. Valljuk meg őszintén: helyénvaló, sőt szükséges volt az Igaz Szó részéről jótékony vitát (vagy talán inkább vihart?) támasztani szellemi életünknek ebben az állóvizében, hogy nyomában felfrissülés és igényesség támadjon. A kérdéshez többen hozzászóltak, köztük a színművészet olyan elismert szakemberei, mint Senkálszky Endre, Du­­kász Anna, Lohinszky Loránd, László Gerő és mások. Megállapításaik lényegét ekként sommázhatnók: 1. mai színibírálatunk szakszerűtlen, vidékies; 2. nagy az ingázás a színibírálat területén, s részben ez az oka annak, hogy kiemelkedő színibírálók nem fejlődtek ki; 3. méltatlan sérelmek érnek tehetséges színészeket. Mivel színibírálatunk megújulásának követelménye ma már nem csak a színházi szakemberek vitájának tárgya, hanem a közvélemény érdeklődésének középpontjába is került, indokoltan vetődik föl a kér­dés: vajon jogos-e a színházi szakemberek elmarasztaló értékelése szí­nibírálatunk jelenlegi állapotáról? Erre próbál sokrétűen válaszolni Szőcs István az Utunk április 5-i számában (Kritikus fluktuáció). Szőcs István igyekszik megvédeni a szakmabelieket a szakszerűt­lenség és illetéktelenség vádjától. Igen ám, csakhogy kitűnő publicisz­tikai érzékkel megírt eszmefuttatását némileg a fogalomtorzítás és az énközpontúság zavarja. Maga mondja: „De erről csak szubjektívebb hangon tudok beszélni.“

Next