Igaz Szó, 1971. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
évenként vagy kétévenként kölcsönösen bemutatja munkáit a két társaság mind Szatmáron, mind Marosvásárhelyen, s önálló kiállításokra is sor kerül. Ez év decemberében Erdős Pál Marosvásárhelyen, Balázs Imre Szatmáron mutatkozik be. Mielőtt rátérnék a vendégkiállítók futólagos bemutatására, hadd jegyezzem meg, hogy a szatmári helyi szervek, a néptanács elnöke, a képzőművészeti fiók és a tömegszervezetek képviselői minden támogatást megadtak, baráti légkört teremtettek marosvásárhelyi képzőművészeknek Szatmáron. Ez az érdeklődés meglepő számunkra, mert a mi marosvásárhelyi tárlatainkon nem mindig tapasztalható még a jelenlétük sem. Pedig országos viszonylatban talán sohasem vitatkoztak annyit művészetről, mint napjainkban. A századforduló óta megújuló esztétikai vitákban a születő új sorskérdései szakadatlan izgalomban tartják a művészeti közéletet — na, de hát az évtizedek elmúltak és mind határozottabban jelentkezik az igény, hogy a művészet töltse be társadalomalakító szerepét, vállalja az eszmei pártosságot az alkotómunka folyamában. Tudjuk, sokkal kényelmesebb és egyszerűbb az igazságot kinyilatkoztatni és frázisként variálva ismételgetni, mint felismerni a születő újat az élet szövevényeiben, a vele gyakrankeveredő ósditól megkülönböztetni és megfelelő új művészi formában érzékeltetni. Szatmári kollégáink vásárhelyi tárlatán több ember vitázott a formáról, panaszkodott, hogy nem érti a mai kor formanyelvét, de mindnyájunk számára egyértelmű volt, hogy a szatmári művészek nem öncélú játszadozók, hanem tisztafejű és mesterségüket értő, ízlésformáló alkotók. Ma már paraszt, munkás és értelmiségi színházba, koncertre és kiállításokra jár, s csak az beszél kizárólag a formáról, kit az igazságkereső szenvedély nem érdekel, akinek fogalma sincs az igazságról. Márpedig ez a kiállítás, összképében a szatmári együttes igaz, becsületes, valóságfirtató szándékáról, gazdag formavilágú művészetéről tanúskodik. Nem érzem magam oly erősnek, hogy a kritikusok asztalánál bárkinek is a gyomrába könyököljek, így hát csak sorolom azokat, akik munkáikkal városunk művészetkedvelőinek élményt hagytak. Erdős Pál, Paulovics László, Fodor Kálmán, Ion Sasu, Szilágyi Albert, Aurel Cordea, Muhi Sándor, Vasile Moldovan, Szatmári Ágnes, Kiss Béla, Petkes József, Ion Pop Dan, Olajos Béla, Szopos Kálmán, Litteczki Ilona, Uszkai Márkus Erzsébet (gobelin), akiknek mind festményeik, mind grafikáik az izmusok fejlődésével létrejött, új realista alapokon nyugvó látás jegyében fogantak. Képesek ők arra, hogy művészetük fókuszába gyűjtsék népünk természeti és társadalmi jellemzőinek jegyeit, és érzékenyen reagálnak az egyetemes művészet áramlataira is. E kettősség aránya, egyensúlya biztosítja a Szatmár megyei művészet lokális folytonosságát, tágabb vonatkozásban pedig korszerűségét. Festő létemre tisztelettel állok meg Csapó Sándor, Schnell Károly, Iosif Ballos, Tarczy Estefan szobrászok munkái előtt, s nem tudom eléggé csodálni Domokos Lehel gyönyörű és megrendítő vállalkozásait. Szeretném, ha ennek a rendkívüli szobrásznak a teremtés ideje megadódna, hogy megvalósíthassa mindazt, amire küldetett. Ez a szatmári cserekiállítás mindenképp eredménnyel zárult! Ők is tudják, hogy aki alkotásra adta a fejét, nem pisloghat napi érdekekre, a történelmi, társadalmi szükségszerűséghez kell igazítaniuk munkásságukat. Ezt már felismerték, ezt a fejlődési irányt minden erejükkel, tehetségükkel szolgálják. SZÉCSI ANDRÁS festőművész