Igaz Szó, 1972. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1972-05-01 / 5. szám
délyi Híradó október 21-i számából csak arról értesülünk, hogy Velencében meghalt egy főherceg, Kolozsváron az országgyűlés a dézsmáról szóló törvényjavaslatot tárgyalja, a Szentegyház utcában pedig egy tolvaj aranyneműt lopott, de a cselédlány főbe verte egy kefeseprűvel, mire az kereket oldott. Ha a sajtóban nem is, a polgárság és az ifjúság körében híre ment, hogy Kolozsvárt van a „koszorús költő“. Megindult a búcsújárás a Biasini szálló felé, ahol Petőfi, alighogy lerázta magáról az út porát és elhelyezkedett szobájában, levelet kezdett írni Pestre Kerényi Frigyesnek. Abban így számolt be utazásáról: „Kolosvár, October 21. 1847. Már egy pár órája, hogy Kolozsvárit vagyok, s még mindig azon töröm fejemet, hogy csakugyan itt vagyok-e vagy sem? annyiszor indultam már ide s fordultam ismét vissza útközben, hogy végre örökös obsittal küldtem el a reményt, e városba valaha eljuthatnám. Annyi bizonyos, hogy Költőből eljöttem vagyis tulajdonképen eljöttünk, hála istennek... de jól megértsük egymást: nem azért hála istennek, hogy Költőről eljöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK, röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves kis feleségecskémmel. Ah, csak szép az, ha az ember világosan s röviden tudja magát kifejezni! Költőhöz Kolosvár két napi járó föld (...). Útba esik Dézsa Szamos mellett és Szamos-Újvár, az örmények Jeruzsálemé. Csinos két város. A vidék nagy részben unalmas, egyforma, de van egy fölséges kilátás, melyért magáért is méltó ez utat megtenni. Ez a Nyirestető, Kővár vidéke és Belső-Szolnok megye határán. Egy pár óra hosszat megy az ember fölfelé, s midőn fölér a hegy tetejére, ollyat lát, mellynek másáért ugyancsak elballaghat, míg megleli ... előtte keletre, délre és nyugatra szabad kilátás, majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek mint három sorba állított óriások állnak ott: az első sor zöld, a második sötétkék, s a harmadik, a legutolsó, világoskék egyenruhában. Ez óriások és a Nyirestető között mélységes völgy, melynek fenekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint egy oda fagyott villám. Ha Pestre megy az ember, a várostól már néhány mérföldnyire szinte szemlátomást változnak az emberek, tárgyak, még úgyszólván a levegő is. Nem így Kolosvár környékén; itt semmi sem veteti észre, hogy egy ország fővárosához közeledik az utas. Tőle csak valami fél órányira kezdődik némi mozgalom, egy-egy elrobogó hintó, vándor legények s hetivásáros románok (.. .). Midőn beértem Kolosvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam; apró paraszt házak s az utcán feneketlen sártenger; de amint berobogtunk a magyar kapu alatt a városba, megváltozott a világ, s nagyot lélekzettem örömömben, hogy, hála istennek, csalódtam... benn valók a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolosvárban, mellynek utcáit most gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából, míg feleségem... engedj meg, barátom, most már nem írok többet. .. feleségem fölkelt helyéről s hozzám közeledik. Kétség kívül fontos végzendői lesznek velem, tehát nem írhatok. Isten veled!“ (Petőfi összes művei, 1956. 75—76.) Ehhez az utolsó mondathoz a Honderű, Petrichevich Horváth Lázárnak a főnemesség számára kiadott pesti folyóirata, gúnyosan fűzte hozzá: „Minő gyöngéd allúziók!“ (1847. 25. sz. 498.)