Igaz Szó, 1980. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-01-01 / 1. szám

már a színpadi produkcióban megvalósuló mű foglalkoztat, vagyis mindannak immár eredeti, öntörvényű szintézise, ami az alkotási folyamat során az iro­dalmi mű, a rendezői, színészi alkotás, a képzőművészeti, zenei-akusztikai, színpadtechnikai produkció elemeiből tevődik össze, s amely már semmit sem őriz tisztán az eggyéolvadt elemek kezdeti formájából. A drámairodalomra más szabályok vonatkoznak, a színpadi megvalósulástól függetlenül is él és elbírálható. Mint irodalmi alkotás természetszerűen vonja magára az iroda­lomkritikus ítéletét, és jogosan kerül az irodalomtörténész hatáskörébe. Ma­gától értetődő, hogy olykor a színikritikától függetlenül is megítélhető, amely sosem hagyhatja figyelmen kívül a mű színházi repertoáron belüli helytállá­sát, sem azt a körülményt, hogy mint irodalmi szöveg, egy színházi előadás alapjául szolgál. Igazság szerint, a színibírálónak ma egyszemélyben zene-, képzőművészeti és irodalomkritikusnak is kell lennie, legalábbis bizonyos mér­tékig. De alapjában véve, alkotó munkája során maga is egyfajta szintézist teremt: önálló, független alkotásról mond ítéletet, amelyet színházi előadás­nak neveznek. A világháború után, akárcsak más országokban, nálunk is háttérbe szorult a szobába zárkózó kritikus válfaja, az ún. kabinetkritikus, aki végignéz egy előadást, megírja cikkét a lapnak vagy a folyóiratnak, és bánja is a többit... Ma színikritikusnak a legtöbb országban a teatrológust tekintik, akinek át kell fognia az egész szakterületet, akit egyaránt foglalkoztat a kritika, szín­háztörténelem, esztétika, s aki hazája színházi mozgalmának szószólója, sze­mélyiségeket, irányzatokat és törekvéseket karol föl, intézményeket támogat, és hozzájárul a kultúra számára károsnak ítélt jelenségek felszámolásához. Közéjük sorolható az Angliában élő Catherine Itzin, aki pályája kezdetén me­rész bírálatokkal bátorította a hivatalos színházak által elutasított szerzőket, folyóiratot indított az új színházi törekvések támogatására, később még köz­adakozáson alapuló, színműveket sokszorosító kiadót létesített. Hozzá hason­lóan, Luigi Lunari volt hosszú ideig az olaszországi népi-nemzeti színház ideo­lógusa, miközben a legnagyobb olasz rendezők, Strehler, Ronconi, Zeffirelli pályáját egyengette. Megemlíteném továbbá az Egyesült Államokból Iulius Novicki nevét, az Off-off-Broadway színházak fáradhatatlan népszerűsítőjét, vagy a finn népszínházért vívott küzdelem mozgósítóját, eszmei szerzőjét, Lars Hamberget, nemkülönben Juan Miguel de Marát, a nem hivatalos szabad szín­házak mexikói fesztiváljainak lelkes szervezőjét, és a sort folytathatnám to­vább ... Jó néhányukkal a Színikritikusok Nemzetközi Szövetsége, e szilárd és erőteljes világszervezet keretében ismerkedtem össze, amelynek tagjai szim­­pozionok, biennálék, kollokviumok alkalmából cserélik ki nézeteiket, és közös terveket kovácsolnak. Ezeken a találkozásokon soha senki sem érezte magát egyéniségétől megfosztva, és véleménye „uniformizálásától“ sem tartott, le­gyen bár Tunézia, Kanada vagy Svédország a hazája. A mi hazánkban sajátos mozgalom bontakozott ki, alapjául az „akció-kritika“ fogalma szolgál. Leg­alábbis így nevezném a kritikának azt a törekvését, hogy a bírálónak nem­csak álláspontja kifejtésére, hanem a benne foglalt nézetek kivitelezésére, meg­valósítására is lehetőséget teremtsen. — Mint a nemzetközi színháztudományi társaságok tagja és hazai kép­viselője, fölvázolná-e nagy vonalakban, hogyan is áll világviszonylatban a színi­kritika helyzete? Milyen a hazai szakterület tudományos színvonala? Van-e esélyünk arra, hogy „észrevétessük magunkat“ a nagyvilág előtt? Lépést tart­­hatunk-e valamelyest a teatrológia tudományának nemzetközi vívmányaival?

Next