Igaz Szó, 1985. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)

1985-01-01 / 1. szám

HAJDÚ GYŐZŐ írás, magatartás, közélet Marosvásárhelyi kollégistaként, több mint negyven évvel ezelőtt lettem Móricz Zsigmond már-már heroikus Tolnai Lajos-ébresztése nyomán A sötét világ, Az urak, A báróné ténsasszony és annyi más szatirikusan leleplező mű szerzőjének, a múlt század végi, flekkenszagú Vásárhely filiszter társadalmát önmagára uszító, viharosan igazmondó regényírónak lobogó lelkű híve, mai szóval élve, elfogult propagandistája Évekig bújtam könyveit, mindent, amit róla vagy vele kapcsolatosan valaha is papírra vetettek, s amit városunk könyvtárainak porosodó polcairól előkotorhattam. A Tolnai-irodalom és -filológia révén ismertem meg az első­­magyar nyelvű Petőfi-életrajz íróját, a román népdalokat fordító és heves irodalmi csatákban a múlt század közepe táján Kolozsvárott is jeleskedő, fiatal kritikust, Zilahy Károlyt, akinek ugyancsak minden leírt sorát felkutattam, életművét pedig, a szó szoros értelmében, agyomjegyzeteltem. E kollégista évek lázas irodalomtörténeti búvárkodásait őrzik az én házi könyvtáramban azok a vastag iratkötegek, amelyeknek hatalmas jegyzetanya­gából sajnos nem készült el — talán már soha nem is készül el — a szívemben annyi éven át dédelgetett-tervezett Tolnai- és Zilahy Károly-monográfia. Nagy ritkán, mint most is, könyvtáram rendezése közben ezekre a megsárgult kéz- Iratkötegekre bukkanok. Ilyenkor, mintha ifjúságom, középiskolás éveim megírt történetét olvasnám, óráikra, éjszakákra, félnapokra is belefeledkezem a Tolnai- és Zilahy-jegyzetek, idézetek böngészésébe. És sokszor, hej, de tanulságos dolgok, imondatok kerülnek szemem elé, öregedő fejjel valóságos kincsesbányának érzem ezt a kamaszlendülettel ösz­­szehordott, óriási irodalomtörténeti-filológiai anyagot. Íme, a napokban kezembe került egyik Tolnai-cédulám: „A világirodalom nagy lírikusai mintegy szószólói saját legközvetlenebb koruknak. Sokszor úgy jelennek meg, mintha dalaik a nép felkiáltásai... modern szóval élve: egyenes plakátjai, programjai, hirdetései volnának.“ (1887) És íme, a Zilahy Károly-idézetek egyike: „Újabb időben, mióta az irodal­mat nemcsak felsőbb missziónak, hanem sokan kenyérkeresetnek nézik, a jobbaknál is mindinkább ritka eset, hogy az író magán­egyénisége a műveiben nyilatkozó szellemmel összehangzásban legyen, sőt a kettő közt gyakran egyenes ellentétet vehetni észre. Mintha az irodalmi működés csak fölvett szerep volna, melynek pontos eljátszása mellett a közönségnek a színfalak közé pillantani nem áll jogában. S e részben többnyire csak azon írók tesznek kivételt, akik csiszolatlan vagy ferde egyéniségüket egész mivoltában az irodalom terére is átviszik, mikor aztán az összhangban megint semmi köszönet nincsen. Tudva pedig hogy az irodalomnak (valamint a művészet minden egyéb ágának) célja a társadalmat kormányzó természeti igazság és erkölcsi rend magyarázatában rejlik..., mint szerezhetne magának s vele a nyelvén hordott igéknek hitelt másképpen az író, hacsak azok követésében önmaga is jó példával nem megy előre?! A közéleti viszonyok befolyását a költészetre hasztalan lenne tagadni. Ahány ponton érintkezik az égyén a politikai világgal, ugyanannyi helyet kö­vetel ez magának az élet eszményített tükrén, a költészetben. Máskint nem is lehet, különben hángzanék a levegő, mely a költő hangját közönsége lelkéig vezesse.( 1863—1864) A múlt század közepéről, illetve végéről szól Zilahy és Tolnai, de mintha csak kortársaink mondanák, gondolnák tovább mai írásművészetünk és iro­dalmi közéletünk problémáit, annyira időszerű és a mi gondjainkat közvetle­nül is érinti mindaz, amire figyelmeztetnek.

Next