Igaz Szó, 1986. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)

1986-12-01 / 12. szám

SZEMLE Példakép — vagy torzó? Sok esztendő után ismét találkozhattunk Tolnai Lajossal: a Kriterion Könyvkiadó a Magyar Klasszikusok sorozatban megjelentette az író egyik leg­jelentősebb regényét, A polgármester urat. Utószót írt hozzá Dávid Gyula — a Tolnai-kérdésben legtájékozottabb hazai magyar irodalomtörténész. (Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című monográfiáját 1974-ben adta ki ugyancsak a Kriterion.) Az utószó (Keserű példázat a tisztesség megszállottjáról) utolsó mondata ez: „így lett belőle magányos farkasa a kiegyezés utáni korszak ma­gyar szellemi életének, s így maradt torzóban műve is, amelyben pedig kora oly sok fájdalmas igazságát kimondta.“ Vagyis: magányos farkas. Rendben van, igaz. És: torzó. Itt álljunk meg egy pillanatra. Dávid Gyula nemcsak a Tolnai-kérdés kiváló szakértője, de alaposan ismeri a múlt század második felének egész magyar irodalmát, s értékítéleteiben nemigen szokott tévedni. Iménti sommás minősítését azonban, a torzót, legalábbis meghökkentőnek érzem. Nehogy tévedjek, gyorsan meg­nézem a Magyar Értelmező Kisszótárban, mit is jelent ez a szó. íme: „(...) 2. vál Félbemaradt, befejezetlen mű, alkotás, és. emberi élet“. Félbemaradt, befejezetlen lenne, amit Tolnai Lajos — Az urak, A báróné ténsasszony, A nemes vér, A polgármester úr, A jubilánsok, Az új főispán, A sötét világ szerzője (hogy csak pár címet említsek fontosabb regényei közül), a remek novellista és nem jelentéktelen költő — közel fél évszázados pályája során alkotott? Persze: legvégső fokon minden írói-művészi építményt félbe­maradtnak, befejezetlennek mondhatunk. Mert ki tudja, mi lehetett volna a „legutolsó“ mozdulat folytatása, ha... Vannak-e egyáltalában teljességgel, tö­kéletesen „befejezett“ életek? Csak ritka kivételként. A Tolnai Lajosé sem volt az. És talán a neki megadatott 69 esztendő sem volt elegendő, hogy az égvilágon mindent, ami fölgyülemlett benne világáról, kortársairól, küzdelmei­ről, kibeszéljen a fehér papírlapoknak. De amit kibeszélhetett, az­ irodalmunk nagy fejezete. A maga nemében: pontosan körvonalazható, megmérhető, ke­rek-egész műalkotás. Súlyát nem csökkenti, csak gyarapíthatja a múló idő. Igaz, fékezhetetlen indulatok munkáltak benne, s ez csöppet sem kedvezett a kortársi mérlegelésnek. Gyulai Pált megsértette, nemegyszer keményen („egy makacs, erőszakos, ellenvéleményt nem tűrő, harmadrendű poéta és közepes elbeszélő“ — írta róla egyebek között), ezért Gyulai, a vezérkritikus enyhén szólva nem a legkedvezőbben vélekedett róla és munkáiról. (Az urak kapcsán például — másokhoz is szólva — megjegyezte: „Nem sokat gondolnak a fődologgal, mert nem hatja át őket valamely nagy eszme vagy érzés, igen eltelnek egyéni szeszélyükkel, s azt hiszik, hogy ami bizonyos körülmények miatt rájuk nézve érdekes, annak fogja találni a közönség is.“) Ne csodálkoz­zunk tehát, hogy Tolnai kivetettnek, el nem ismertnek tudta magát, s elkese­redettségében így nyilatkozott: „Sajnálom, hogy ilyen gyalázatos irodalmi vi­

Next