Igen, 2000 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
...DECEMBER 17. Kedves Olvasó, Te már tudod, mi történt az 1999. év utolsó éjszakáján, hány önjelölt világmegváltó és csodajós fantáziálása nem jött be. Tudod, hogy a költségvetést megszavazták, a Szent Korona méltó helyére került, a vasutasok újra sztrájkolnak, a szénbányászok a kormányt teszik felelőssé az energiaszektor privatizációjáért. A média által favorizált, egyébként hamis évezredváltás után minden ott folytatódik, ahol pillanatra félbemaradt. * Milyen volt az 1999-es esztendő? Az év gazdasági beharangozása sötétre sikeredett. Az ellenzék betarthatatlannak ítélte a költségvetést, az év kétharmadáig a szükséges „csomag”-ról beszélt, az optimista kormánynyilatkozatokat felelőtlen ígérgetésnek nevezte. Nagynevű országos napilapok hasábjain, vitaműsorokban komoly közgazdászok érveltek, hogy hajas. Az olvasók-hallgatók-nézők pedig hitték. Mindezt jelzi a tartós népszerűségi index csökkenés a FIDESZ, növekedés az MSZP oldalán. Aztán az év végi leltár szerint nőtt a dzsídípí, miközben a folyó fizetési mérleg hiánya nem; az ország eladósodottsága csökkent, csakúgy, mint az infláció és a munkanélküliség. Még a BUX is éves csúcsot döntött decemberben. * A materialista konzumfogyasztó itt kielégülhet, elvégre tíz éve erről szól a nóta. Akkor lesz szép világ, ha rendbe teszik a gazdaságot. Az fáj sokaknak, hogy váratlan eseményekkel teli évünk volt? Az árvíz és belvízkatasztrófa, a koszovói válság a NATO-belépő másnapján, a gázkitörés, majd decemberben a Sportcsarnok leégése, mind előre tervezhetetlen esemény. A kívülről jött csapások általában összefogásra serkentik az embereket. Nálunk a segélyakciók mögül kivillanak a résztvevők politikai-gazdasági céljai. Ezért rossz a hangulatunk? A hét-nyolc évvel ezelőtti Magyarország köszöntött vissza '99-ben. Vita és veszekedés egymás után, miközben a média olcsó senkiházikat és bűnözéseiket állítja követendő példaként elénk. A kölcsönös vádaskodások egész éves terepe volt a megfigyelési botrány köré szervezett szomorújáték, Kosztolányi és Vancsik társszerzők műve. Orbán miniszterelnök tavalyi állítását — „minket bizony megfigyeltek” — kormánypárti oldalról az erőlködés követte, hogy az állítás megfelelő jogi bizonyítást kapjon, a szocialista-szabaddemokrata oldal célja pedig nem volt más, mint a helyzet bagatellizálása. Egy biztos, POKORNI Zoltánt megfigyelték. A bűn megesett. Egyszer, kétszer, huszonhétszer? Lényegtelen. * Nincs ez jól így. Fáj látni, hogy a jobb sorsra érdemes Kovács László mennyire foglya a szocialista közgondolatnak: az ellenfelet csak bántani lehet. Jónéhány gesztust kihagyott a FIDESZ is a német újraegyesítés tízéves évfordulóján. A kormány súlyos tehertétele, bár a miniszterelnök a világért sem ismerné el, Torgyán József személye. A FIDESZ-es kormánytagok tömör, egyenes beszéde mellett nagy kontraszt a kisgazda elnök melléknévfokozó szavajárása. Az államelnöki szék csábító. Ám ki ne érezné a személyi kultusz hangulatát egy ilyen mondatból: „A kisgazda szervezetek sorra felszólítanak(!), vállaljam el a köztársasági elnökjelöltséget”. Amikor Torgyán József a kormányátalakítás előtt váratlanul bejelenti, hogy a köztársasági elnökválasztás előtt nem akar hallani a kisgazda miniszterek cseréjéről, nehéz nem azt hinni: ez zsarolás. * A nép, szegény, meg újra háborog. A gazdaság rendbetételének ára van. Megszűnt a háromnapos, orvosi igazolás nélküli betegszabadság. A gyakorló munkaadó véleménye szerint nagyon helyesen, ugyanis a dolgozók visszaéltek vele. A csalódás a közalkalmazotti szférára jellemzőbb. A jó kereseti lehetőséget kínáló magánszférában a munkáltató a nyolcórás munkaidőt is kevesli. A dolgozóknak a három napot kétszer lehetne igénybe venniük: először és utoljára. * Bizakodjunk, új év, új remények. Életemben egyszer tettem fogadalmat január elsején, az érettségim előtt, hogy nem mondok többet obszcén szavakat, így lettem mentálisan is érett. Sajnos azt, hogy Szabó Zoltán és/vagy Toller László polgármesterek megfogadták-e újévkor, hogy soha többé (úttörőbecsszó...), nem tudom. Nem ítélem el őket, hiszen a jéghegy csúcsai. Utazzunk néhány percet a tömegközlekedésben, nézzünk meg egy új magyar filmet, hallgassunk ki egy röpke megbeszélést a munkahelyi ebédlőben. Na ugye? Presser Pici mesélte, egykor fütyörészve ment a Vígszínház folyosóján a Popfesztivál próbájára, amikor belebotlott Sulyok Máriába. „Színházban nem fütyörészünk” — szólt a színésznő, ő meg elszégyellte magát. Igaz, ez még a 19-cel kezdődő években volt. * Egyszer ez mintha már megtörtént volna. Nézem advent harmadik vasárnapján a híradót. Kilométeres kígyózó sorok a politikus ravatalánál. Méltóságteljes temetés, a nemzeti zászlóval letakart koporsó tömegek sorfala között jut el a temetőig. A zászló a horvát, Franjo TuDJMAN-t, az önálló horvát állam létrehozóját temetik. Idehaza közben Demszky Gábornak támad kolosszális ötlete: nevezzenek el teret Antall Józsefről. Hogy az ötletgazda életében mit gondolt és nyilatkozott róla — évek messze szürke ködébe vész. Engem mégis irritál, hogy azok, akik jó szóval még halálában sem írtak róla, most „demokrata” példának állítják, na kik elé is? Természetesen mostani politikai ellenfeleik elé, akikről ma nincs egy jó szavuk sem. Nehéz évünk lesz. Bízzunk mégis az Úrban és magunkban. Lesz, aki elsőnek megbocsát? Egyszer ez mintha már megtörtént volna. Réti Gábor 2