Igen, 2000 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2000-01-01 / 1. szám

...DECEMBER 17. Kedves Olvasó, Te már tudod, mi történt az 1999. év utolsó éjszakáján, hány önjelölt világmegváltó és csoda­jós fantáziálása nem jött be. Tudod, hogy a költségvetést megszavazták, a Szent Korona méltó helyére került, a vasutasok újra sztrájkolnak, a szénbányászok a kormányt teszik felelőssé az energiaszektor privatizációjáért. A mé­dia által favorizált, egyébként hamis évezredváltás után minden ott folytatódik, ahol pillanatra félbemaradt. * Milyen volt az 1999-es esztendő? Az év gazdasági beha­rangozása sötétre sikeredett. Az ellenzék betarthatatlan­­nak ítélte a költségvetést, az év kétharmadáig a szükséges „csomag”-ról beszélt, az optimista kormánynyilatkozato­kat felelőtlen ígérgetésnek nevezte. Nagynevű országos napilapok hasábjain, vitaműsorokban komoly közgaz­dászok érveltek, hogy hajas. Az olvasók-hallgatók-nézők pedig hitték. Mindezt jelzi a tartós népszerűségi­ index csökkenés a FIDESZ, növekedés az MSZP oldalán. Az­tán az év végi leltár szerint nőtt a dzsídípí, miközben a fo­lyó fizetési mérleg hiánya nem; az ország eladósodottsá­ga csökkent, csakúgy, mint az infláció és a munkanélkü­liség. Még a BUX is éves csúcsot döntött decemberben. * A materialista konzumfogyasztó itt kielégülhet, elvégre tíz éve erről szól a nóta. Akkor lesz szép világ, ha rendbe teszik a gazdaságot. Az fáj sokaknak, hogy váratlan ese­ményekkel teli évünk volt? Az árvíz és belvízkatasztrófa, a koszovói válság a NATO-belépő másnapján, a gázkitö­rés, majd decemberben a Sportcsarnok leégése, mind elő­re tervezhetetlen esemény. A kívülről jött csapások álta­lában összefogásra serkentik az embereket. Nálunk a se­gélyakciók mögül kivillanak a résztvevők politikai-gaz­dasági céljai.­­ Ezért rossz a hangulatunk? A hét-nyolc évvel ezelőtti Magyarország köszöntött vissza '99-ben. Vita és vesze­kedés egymás után, miközben a média olcsó senkiházikat és bűnözéseiket állítja követendő példaként elénk. A köl­csönös vádaskodások egész éves terepe volt a megfigye­lési botrány köré szervezett szomorújáték, Kosztolányi és Vancsik társszerzők műve. Orbán miniszterelnök ta­valyi állítását — „minket bizony megfigyeltek” — kor­mánypárti oldalról az erőlködés követte, hogy az állítás megfelelő jogi bizonyítást kapjon, a szocialista-szabad­demokrata oldal célja pedig nem volt más, mint a helyzet bagatellizálása. Egy biztos, POKORNI Zoltánt megfi­gyelték. A bűn megesett. Egyszer, kétszer, huszonhét­­szer? Lényegtelen. * Nincs ez jól így. Fáj látni, hogy a jobb sorsra érdemes Kovács László mennyire foglya a szocialista közgon­dolatnak: az ellenfelet csak bántani lehet. Jónéhány gesz­tust kihagyott a FIDESZ is a német újraegyesítés tízéves évfordulóján. A kormány súlyos tehertétele, bár a minisz­terelnök a világért sem ismerné el, Torgyán József sze­mélye. A FIDESZ-es kormánytagok tömör, egyenes be­széde mellett nagy kontraszt a kisgazda elnök melléknév­fokozó szavajárása. Az államelnöki szék csábító. Ám ki ne érezné a személyi kultusz hangulatát egy ilyen mon­datból: „A kisgazda szervezetek sorra felszólítanak(!), vállaljam el a köztársasági elnökjelöltséget”. Amikor Torgyán József a kormányátalakítás előtt váratlanul beje­lenti, hogy a köztársasági elnökválasztás előtt nem akar hallani a kisgazda miniszterek cseréjéről, nehéz nem azt hinni: ez zsarolás. * A nép, szegény, meg újra háborog. A gazdaság rendbeté­telének ára van. Megszűnt a háromnapos, orvosi igazolás nélküli betegszabadság. A gyakorló munkaadó vélemé­nye szerint nagyon helyesen, ugyanis a dolgozók vissza­éltek vele. A csalódás a közalkalmazotti szférára jellem­zőbb. A jó kereseti lehetőséget kínáló magánszférában a munkáltató a nyolcórás munkaidőt is kevesli. A dolgo­zóknak a három napot kétszer lehetne igénybe venniük: először és utoljára. * Bizakodjunk, új év, új remények. Életemben egyszer tet­tem fogadalmat január elsején, az érettségim előtt, hogy nem mondok többet obszcén szavakat, így lettem mentá­lisan is érett. Sajnos azt, hogy Szabó Zoltán és/vagy Toller László polgármesterek megfogadták-e újévkor, hogy soha többé (úttörőbecsszó...), nem tudom. Nem íté­lem el őket, hiszen a jéghegy csúcsai. Utazzunk néhány percet a tömegközlekedésben, nézzünk meg egy új ma­gyar filmet, hallgassunk ki egy röpke megbeszélést a munkahelyi ebédlőben. Na ugye? Presser Pici mesélte, egykor fütyörészve ment a Vígszínház folyosóján a Pop­­fesztivál próbájára, amikor belebotlott Sulyok Máriába. „Színházban nem fütyörészünk” — szólt a színésznő, ő meg elszégyellte magát. Igaz, ez még a 19-cel kezdődő években volt. * Egyszer ez mintha már megtörtént volna. Nézem ad­vent harmadik vasárnapján a híradót. Kilométeres kí­gyózó sorok a politikus ravatalánál. Méltóságteljes te­metés, a nemzeti zászlóval letakart koporsó tömegek sorfala között jut el a temetőig. A zászló a horvát, Franjo TuDJMAN-t, az önálló horvát állam létrehozóját temetik. Idehaza közben Demszky Gábornak támad kolosszális ötlete: nevezzenek el teret Antall József­ről. Hogy az ötletgazda életében mit gondolt és nyilat­kozott róla — évek messze szürke ködébe vész. Engem mégis irritál, hogy azok, akik jó szóval még halálában sem írtak róla, most „demokrata” példának állítják, na kik elé is? Természetesen mostani politikai ellenfeleik elé, akikről ma nincs egy jó szavuk sem. Nehéz évünk lesz. Bízzunk mégis az Úrban és magunkban. Lesz, aki elsőnek megbocsát? Egyszer ez mintha már megtörtént volna. Réti Gábor 2

Next