Ikarus, 1984 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-12 / 1. szám
Hajnali vekkercsörgés, pálinkaivászat, kések utolsó simogatása a tatától örökölt lábhajtós köszörűkövön, a vállalattól „beszerzett" elektromos spirálcső falán, a még hiányzó dézsák, teknők, rénfák, töltők gyors összekéregetése az éppen fölébredt, gyárba, tsz-be induló szomszédoktól, fahasogatás, vízforralás, forraltborral együtt gőzölgő üstházak, álmosszemű kisgyerekek boldog felvisongása jelzi még ma is: nagy esemény kezdődik rövidesen: „disznótor! disznótor! disznótor (' A disznótor gyásznap. És nemcsak az áldozatnak az. Mintha már őt könnyeznék a tegnap este pucolt vöröshagyma fejek a konyhaasztalon. A fokhagyma már sírni sem képes, csak opálossá fátyolosodon gerezdszemével néz maga elé a másik porcelántálon. A böllér kivételével a háziakban is ott a megindultság. „No öregem, drága kis öreg" fúr bele a kétmázsányi szuszogás ritka sörényébe a gazdi. Egyik kezében szúrókés, vérfogatál, másikban ez a tétova simogatás. Ilyenkor a hátsó láb kirántása, a ledöntés, a szúrás előtt, mintha az áldozat is megtenné a pillanatok drámaiságát, mintha a zavaros sárgás szemek mélyéből is vigasztalás jönne: „ugyan, hagyjátok, hiszen emberek vagyunk." De a disznótor mégiscsak ünnep. Pirosbetűs! S mint minden régi ünnep, ez is átalakulóban. Harminc-harmincöt évvel ezelőtt még mindenki, aki „számításba jöhetett" hivatalos volt rá: a szomszédok, a sógorok... s az aki a vágási engedélyt kiállította. (Ó, azok a háború utáni „boldog" negyvenes évek!) Mi a feleségemmel — életünk első közös disznótorára —, csak azokat hívtuk toroskáposztázni, akik az ölésnél, a bontásnál, a bélmosásnál is jeleskedtek. Ennyire belénk ivódott volna a kor parancsa a „munkaszerinti elosztásról? Vagy ennyire jó közgazdásszá nevelődtünk volna? Aki egész nap .Jaenne van, az estére úgyis csak „nyalakodn" képes...? Emlékszerre a harmincöt-negyven évvel ezelőtti vendégek — anyám szavaival — nem is ettek — zabáltak! Hm? De milyen gyönyörűség volt ott ülni közöttük a hokedlikból, száldeszkákból összecsapott padok valamelyikén és — „Darumadár fenn az égen" — hallgatni, ahogy az első madarak kirepülnek a borospoharakból, beépült ebbe a szertartásba. A böllér már nem leszúrja a cocát —ideoltja” Mikor a halálos szúrás megesett s fogni kell erősen a disznólábát, hogy ne rángatódzon, a gazda odaszól a feleségének: „asszony, villanyoztasd magad, jót tesz a reumádnak A disznótot összekötő két életsora között, de mondhatnám úgy is: két osztály közé emelt híd — húsból. A munkásban felsejlik valami a parasztősök mozdulatai — Családi ünnep még a karácsony? — Szerintem az, karácsony estére összejön a család, együtt ünnepelünk — mondja Kránitz Miklósné, a rehabilitációs műhelyben. — Mi nyolcan vagyunk testvérek. — A nyolc család ilyenkor együtt van? — Nem minden évben, csak néha. Hol mi megyünk le vidékre hozzájuk, hol ők jönnek Pestre. — Akkor mégsem családi ünnep? — De az, mert anyukám, a nővérem és én Pesten élünk. Karácsony este hol nálunk, hol a nővéremnél találkozunk. Ünnep első és másnapján is megy a búcsújárás egymás között. — Sokat kell sütni, főzni, nem érzi a karácsonyt tehernek? —,Nem. Mi örülünk, hogy együtt lehetünk. — Az ajándékozás sem okoz gondot? — Ebből nem csinálunk ügyet. Apróságokat veszünk egymásnak, zsebkendőt, harisnyát, ilyesmit. — Örül a karácsonynak? Komlódi Lászlóné nagyot nevet a kérdésen, majd ezt válaszolja: — Nem is tudom. Karácsonykor különbeket főz az ember, mint máskor. Annak ellenére, hogy sokat kell dolgozni, nekem öröm. Ilyenkor szépen terítek, gyertyával fenyőfával, előveszem a féltve őrzött étkészletet is. Két gyermekünk van, egyik fiam nős, hozza a feleségét is, öten ülünk a karácsony esti asztalhoz. Nyugodtabban beszélgetünk, nyugodtabban vacsorázunk mint bármikor. Karácsony este nem futok mosogatni sem, ráérek másnap is, nem kell rohanni dolgozni. A két ünnepnapon mit csináltak? — Meglátogattuk a férjem és az én szüleimet, a húgomat, aztán ők jöttek hozzánk. M # Összejön a család Nag Zoltánnéék hárman vannak testvérek, ketten Pesten élnek. — Szereti a karácsonyt? Nagyot sóhajt. — Ez volt az első olyan karácsonyi ünnep, amikor a szüleim nem éltek. — Akkor hogyan teltek az ünnepek? — Két lányom van, mind a kettő férjnél. Egyik régebben asszony, már van egy másfél éves gyermeke. Velük és özvegy nővéremmel együtt ünnep első napján nyolcan ültünk asztalhoz nálunk. Karácsony másnapján mi mentünk a gyerekekhez. — Sokat kell sütni-főzni? — Nekem nem sok, a lányaim elvégzik. Sütni pedig nem sütök, megveszem. — Sokba kerül az ajándék? — Nem veszélyes. Családonként háromszáz-négyszáz forintba. Mindig megbeszéljük, hogy ki, milyen jellegű ajándékot szeretne, azt vesszük meg. — Miért szereti a karácsonyt? — Azért mert csöndes, hangulatos, családias. Végszóra lépett a rehabilitációs műhelybe Spóring Andrásné raktári dolgozó. — Maga is szereti a karácsonyt? — Nem, mert sokba kerül. — Miért nem szereti még? — Csak ezért, nem elég ez? — Drágák az ajándékok? — Igen, mert sokan vagyunk. Nekem két gyermekem van. Az egyik testvéremnek egy, ezen kívül még két testvérem van és az édesanyám. — Ennyi ember megajándékozása tényleg sokba kerülhet. Drága ajándékokat vásárol? — Nem. Olcsót és praktikusat. Vettem faanyagot, mesefigurákat égetek bele, faliképeket készítek belőle. Fából fűszertartókat is csináltam anyukámnak és magamnak. Ehhez készen csak a műanyag fűszertartókat kellett megvenni. — Hűha, ez nagyon sok munka. — Muszáj volt, mert így olcsóbb. - d. i. - Köszöntő, a köszöntők után A malom most is megőrölte az őrölnivalót! A garaton szép lassan lecsorgott a 83-as esztendő összes sikerével, kudarcával, örömével, bánatával. Megőrölt ifjúságunkból ismét egy évet, hogy lisztjével, korpájával öregségünk kenyerét szaporítsa. Mire vége az esztendőnek, megtelnek lassan a statisztika zsákjai, de ki tartja számon az álmatlan éjszakákat, a korábban fehéredő hajszálakat, a tervteljesítési statisztika torz fintorait. A beszámolók megemlékeztek a sikeresen kiadott termékekről, de megfeledkeztek az összeszorult görcsberánduló gyomorszálakról, amik semmilyen gyógyszerre nem oldódtak, csak miután szerencsésen elment egy-egy szállítás. Vajon a szilveszteri pohárköszöntő közben, amikor a sikeresen zárt esztendőre koccintottunk, hányan vetettek számot önmagukkal és gondolták végig az óév megoldott és megoldatlan gondjait? Volt-e egy valaki is, aki koccintás után nem merte szájához emelni a pezsgős poharat, mert eszébe jutott X elvtárs, aki tán miatta roppant meg, vagy talán össze is. Lesz-e elég erőnk az új esztendőre? Lesznek-e bölcs gondolataink és bátorságunk belátni tévedéseinket, butaságunkat? Merünk-e szólni igazat vagy év végére már nyelv nélkül járunk, mert olyan sokszor harapjuk el a ki kívánkozó mondatot, hogy végül a nyelvünk is vele fogy. Vajon az új esztendőben megszűnneke a gépes kocsik? - hogy helyettük motorosnak mondjuk amelyikben a motor van. Mert én mindig a gépeiben a gőzgépet keresem vagy ellenállhatatlan vágyat érzek a beszálló vezetőt masinisztának titulálni. Remélem, hogy reményeink az új évben megvalósulnak, jobbak leszünk másokhoz, hogy elvárhassuk mások jóindulatát, mert a becsületes jószándékú munkavégzés záloga a kölcsönös megértés és az önzetlen megbecsülés. Ehhez kívánok az újság minden olvasójának egy szebb, egy boldogabb új esztendőt és hogy megérhessük, mindenekelőtt tartós, jó egészséget! Pölöskey Imre Disznótoros A disznótor még élő — de már csak bennem, bennünk élő — néphagyomány. A rossz kaszakővel „agyonfent" kész nagyapa kezében, amint felénk nyújtja: no, kisböllérek, s a bátrabbak ölik-bökik-gyilkolják a döglött csocsákat. A kis tüzek alatta a mi disznónk pörzsölődik: lekapdosott körmök, nyerskrumpli. Nem is gyerekek vagyunk már — kis kannibálok. A böllér — az igazi —, hogy véget vessen a fül és faroklopkodásnak, egy cseles mozdulattal a féligpörzsölt, megcsonkított disznófarkat bedugja az áldozat seggelukába. A lányok fujjogatnak, mi toporzékolunk, a legkisebb sírva fakad. De a disznótor a technika diadala is. „A bél akkor tiszta, ha oda kenne a falhoz, oda is ragad?" — mondták még anyámék és fél délelőtt ácsorogtak kint az udvar végében a teknő fölé görnyedve, félmeztelen karjuk elkékült, cipőjük már-már belefagyott a teknőből kieresztett latyakba. Szagolták, falhoz csapták, eceteshagymával sikálták, melegvízzel gurguláztatták. Most a sógornőm csak beszólt a lányainak: „Katika, Ildi, a mosógépet!" No és a porzsolás? ! Azt sem szalmával csinálják már húsz-huszonöt éve — propánbután gázzal... És amióta mindenki SZTK-tag, az orvostudomány is dól, amikor — megbeszélve az eleinte tiltakozó házfelügyelővel — leemeli a közös helyiség, a pince vagy a hátsó lépcsőház ajtaját, hogy sonka-orra-kikanyarítás, valamint máj és szív kiemelés végett ráfektessék a „drága - valóban drága - tetemet''. Karácsony hetétől január végéig bizony, bár titokban, de ott leng-lebeg valami igazi falusi hangulat a panelházak kockái között. Ezek a „mosókonyhai" illatú „lakótelepi disznótorok". Az erkélyek fikuszai, muskátlijai helyére fagyos szalonna, füstöltkolbász kerül, és... és ilyentájt még a tsz-ben felejtett fejkendős mamák, már csak hajlott háttal ballagó nagyapák is ingázókká válnak. Jönnek Penészlekről, Nyírkátáról, Göncről, Egerbocsról, Bolhásról, Kiskunmajsáról, Szigetbecséről degeszre tömött batyukkal aszfaltba gyökerezett fiaikhoz, lányaikhoz: „unokát etetni, menyet, vejet pirosítani". Ezek az úgynevezett „bőröndös disznótorok"... Van, amikor a bőrönd fordított utat jár be. Egy pár harisnyával és két tábla csokival indul el, hogy — „ó, drága gyerekeim, nekünk úgyis túlzsíros ez" — alig férjen fel a vonatra aztán. És, mert a Merkur is őrzője lett a hagyományoknak, egyre több a „csomagtartós disznótor'' is. Ó, disznótoros! disznótoros! így, vagy úgy, utaznak a kolbászok, a véreshurkák, a dederkék, a májas gömböcök, a sajtok, a sonkák, az abalébe kifőtt fokhagymás-paprikás fejhúsok. Micsoda műhelyekig, hivatali szobákig elérő lakmározások követnek egy-egy ilyen haza- vagy hazulról jött látogatást. A régi disznótoros asztal, amikor azt mondták: „megtojt a malac" országossá bővült. Egy-egy reggelire invitált „brigádtalálkozón" Szabolcs, a Kiskunság, Dunántúl ízei keverednek. A disznótor elsősorban mégis az, ami mindig is volt: munka. Gyorsított tempójú, határozott döntéseket igénylő, többszörösen átgondolt, megszervezett, előkészített, egyetlen — a végrehajtás közben ellentmondást nem tűrő — vezető, a böllér (vagy újabban a szabadsága alatt bérmunkában dolgozó hentes) által irányított közösségi munka. Munka, mint az aratás, a szüret... az éves tervteljesítés. „Hajrá", aminek végén megjelenik a több hónapon át befektetett előkészületek gyümölcse is: a hab fehér házizsír, a rózsaszín töpörtyű, a dézsában pácolódó pirosbarna sonkák. És az ünnepi áldomás is a jól végzett munka örömére — a tor! Már akinél, mert a legtöbb helyen egyre inkább csak az előbbi kezd számítani. A család, a böllér elfoglaltsága miatt már egyre többet hallani sebtiben összevágott „második műszakos" disznótorokról. A család délben még az üzemi étkezdében ebédel, s este már, túl a kolbász- és a szalámigyártáson, ott kortyolgatják citromos teájukat a tévé képernyője előtt. Valami régi íz, régi hangulat kezd örökre elveszni a disznótorokból. Örökre! A disznótor még így is megmaradt legszebb téli munkánk egyikének. Halász Imre Szocialista Kultúráért kitüntetés A Szakszervezetek Megyei Tanácsa védnöksége alatt működik a Szegedi Általános Munkáskórus. Fennállásának 75. évfordulója alkalmával rendezett jubileumi hangversenyen Rolland László, a SZOT kulturális osztályának vezetője adta át a kitüntetéseket annak a hat kórustagnak, akik hosszú idő óta lelkesen és fáradhatatlanul vesznek részt a kórus munkájában. A Szocialista Kultúráért arany fokozatát kapta gyárunk dolgozója Géczy András, aki főállásban, mint újítási és munkavédelmi előadó dolgozik. Szabadidejében pedig mint kórustag, már 20 éve öregbíti a kórus tekintélyét. Mint megbízható énekes, közreműködésével igen sokat tett annak érdekében, hogy a kórus elnyerje az „Örökös Kiváló Kórus" megtisztelő címet. Szívből gratulálunk Géczy Andrásnak a kitüntetéséhez. B. I. Szeged Pofozkodás a buszban — írd ki a nevemet, vállalom amit mondok — bíztatott H. J.-né. A teljes nevét mégsem írom ki, mert hátha ő is kap egy pofont... — Sashalomra, a piros 44-es busszal szőnyeget mentem venni az óvodás klubnak. Délután egy két óra lehetett. Tizen-tizenketten utazhattunk mindössze. Már fölszálláskor hallottam a sírósan nyöszörgő kislány hangját. Anyukám, anyukám, ne bántsál - könyörgött. A csuklós harmadik ajtaja mellett, a dupla ülésen ült a mama, szemben vele a lába és a korlát közé szorulva álldogált a kínzott. Mögéjük telepedtem. A szőkésbarna hajú kislányt óvodás korából ismerem. Most első osztályos. Pár pillanat múlva azt is tudtam, hogy miért csattannak a pofonok az arcán. „Miért nem figyeltél, miért nem válaszoltál abban az átkozott iskolában?" — kiabált az anyja. „Anyukám, ne, ne bántsál!" — jaj vészékelt a gyermek, de ekkor már a karját csavargatta. Később hangtalanul tűrte a változatos kínzásokat. — Kérdezheted, hogy miért nem szóltam közbe? Megmondom. Az anyukán látszott, hogy nagyon erős attól, amit megivott. Nem mert más sem közbeavatkozni. Talán arra gondoltunk mindannyian, amire én: mi lesz akkor, ha hazaérnek és kettesben maradnak? Egy fiatalasszony karonülő gyermekét féltve szorította magához, szeme könnybe lábadt attól, amit látott. — Mondom, ismerem a kislányt. Óvodás korában kedves, nevetős gyerek volt. Most világfájdalma ül az arcán. De lehet ezen csodálkozni? — duil — Gyermekkorom legszebb emlékei téli emlékek! Falun születtem és a falusi gyerekek vidám hancúrozásai még most is itt szunnyadnak valahol a sejtjeimben. Gyermekkoromban, ha leesett az első hó, minket megkötni sem lehetett volna a meleg szobában. Mentünk szánkózni, hólabdázni, hóembert építeni, stb. Mint modom, itt él még ez a vágy bennem a mai napig is, csak hát, kicsit már, hogy úgy mondjam, kinőttem belőle. De azért az első hó mindig nagy hatással van rám. Divatos szóhasználattal élve feldob egy kicsit! így történt ez most is, amikor leesett az idei első hó. Éjszakai műszakból igyekeztem hazafelé, és amint becsuktam magam mögött a hangár ajtaját, láttam, hogy a frissen esett hó olyan csodálatosan széppé tette a gyárudvart, mintha meseország lene. Egészen fölvillanyozódtam. Pillanatok alatt ment ki szememből a fáradt álmosság és fürgén igyekeztem a porta felé. Előttem két asszony haladt, akiket pont az irodaépületet szegélyező bokroknál értem utol. És itt ért életem egyik legnagyobb meglepetése. Az egyik, a fiatalabbik odalép a bokrokhoz és úgy félkézzel kezdi lekapkodni és habzsolni azt a csiklandósan szép tiszta havat. Mire a másik megszólal. — Úgy, úgy, egyé! csak, legalább egész évben nem kívánod a férfiakat. — Mire a másik, úgyis azért eszem. Ekkor értem melléjük és kerültem ki őket. Még hallottam amikor az utóbbi a társához: Jaj, mit gondolsz, meghallotta? Dehogyis — szóltamaz-látod, vissza se néz. Nem is néztem utána sem vissza, hanem azon töprengtem, vajon ezt a tél örömei vagy a tél szomorúságai közé soroljam. Bizonyára, ha én vagyok abban a bizonyos faluban az első legény, szomorúságnak tartanám. Sárkány Árpád ” A termelés érdekében kisvállalkozásba adjuk az alkatrész — meg a szerelő gyáregységeket — Te, hogy csinálod, hogy minden bukfenc után magasabbra kerülsz? — Hátha leesik valami?