Új Impulzus, 1987 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 1. szám
Gyötrelmes átmeneti korszak Divatba jött a műszaki fejlesztés és vele talán a műszaki értelmiség is. Egy évtized kemény leckéi, ismételt figyelmeztetései beértek: a politika ma egyre világosabban látja, hogy a világ átalakulásában s ezen belül a mi helyzetünkben a jelenlegi technológiai forradalom diktálja az ütemet. A szó szoros értelmében diktál, és minden ütemkiesés sokszorosan visszaüt azokra, akik nem tudnak lépést tartani, legyenek akár egyének, vállalatok, nemzetek, földrajzi régiók. Ez a késői, de még talán nem elkésett felismerés nem sugallja önműködően a tennivalókat. Sőt, járhat azzal a veszéllyel is, hogy megnevezve a kulcskérdést, valami csodavárás kezdődik, mint az emberiség hajnalán a megnevezés totembűvöletében. Jöjjenek az okos mérnökök és mondják meg, mit kell fejleszteni, hozzunk be néhány technológiát, ismeretanyagot, olyanokat, amelyek máshol sikeresek voltak, s ezzel vagy megmentődik a gazdaság, vagy rájuk lehet húzni a vizeslepedőt, kérdeztük, mit tegyünk , nem tudtatok gyorsan segíteni, amikor kellett volna nekünk, gyerünk vissza a nemzeti, kelet-európai struccpolitikához, a kemény irányításhoz, irányításhoz! Csodaszerek és gyors kibontakozások pedig nincsenek, ezt az átalakulást a legerősebbek és a leggazdagabbak is megérzik, sőt ha nem igyekeznek, lemaradnak az egymással folytatott versenyben, ők is eladósodnak, nő a munkanélküliek aránya, infláció, mérleghiány, válságiparágak szanálási kényszere sújtja őket is. Új tanulság, hogy ez alól a szocialista országok sem lehetnek kivételek, sőt, a történelmi elmaradottság, a bemerevedett szerkezetek, a változástól való félelem még visszatartóbb szerepet játszott. A világ átalakulása bezárkózással nem volt eltüntethető — visszatért a régi hasonlat a cári cenzorral, aki nemtetszésének kifejezést adva ráírta a könyvre: Amerika becsukandó. A két legnagyobb szocialista hatalom, a Szovjetunió és Kína így jutott el a mély társadalmigazdasági reformok szükségletéig. Mit mondunk mi ma, magunknak? Először azt, hogy a műszaki megújulás nemcsak a műszaki értelmiség ügye, hanem az egész országé, minden hivatásé és foglalkozásé. Az új technológia nemcsak új gépeket, eljárásokat, de újfajta termelési körülményeket, piaci munkát, termelői, fogyasztói magatartást, kultúrát igényel, a társadalom megújulásának egész, összefüggő rendszerét. Ezért sem engedhetjük, hogy műszaki értelmiségünk érdekeit képviselve szembekerüljünk az értelmiség többi, hasonlóan fontos rétegével és a társadalom egészével. Ezen az új, magasabb színvonalú társadalmi kultúrán és elsősorban az értelmiség által hozzáadott értékeken múlik nemzetközi csereértékünk, azaz a magyar nemzeti jövedelem. Másodszor újra elmondjuk, hogy műszaki értelmiség nélkül, méghozzá munkakedvvel dolgozó, munkájának értékét és értékelését értő, létfeltételei által a hivatása gyakorlásában segített műszaki értelmiség nélkül nincs műszaki fejlesztés. A technológiai import pedig a saját fogadókészség és a továbbfejlesztés híján nem sokat ért, sőt, ahogy a nemzetközi verseny fokozódik és a technológia egyre bonyolultabbá válik, nem is lehetséges. Harmadszor azt tudjuk üzenni, hogy abban a reménytelennek látszó, iszonyúan gyors és költséges folyamatban, a világ műszaki átalakulásában van reményünk a helytállásra, de csak akkor, ha ennek a folyamatnak szerves részei vagyunk minden piacon jelenlétünkkel, szemfülesen, ahol és ahogyan bekapcsolódhatunk — a tudomány piacán éppúgy, mint az anyagi és szellemi árukén, szolgáltatásokén, közvetítésén — kitűnő nyelvtudással (nemcsak magyarul, bár azt is jobban kell tudnunk), naprakész műszaki, tudományos informáltsággal, saját ötleteinkkel, mindenkit megelőző ügyintézéssel, hiszen a későn jövőnek ma még inkább a csontja marad. Negyedszer tehát azt üzenjük, hogy a régi, recsegve, rozsdásan dolgozó egyeduralmi, szellemi és szervezeti egyenruhás szerkezetek minderre nem alkalmasak. Bátran tovább kell lépnünk azon a szétcsatolási úton, amely szabad mozgásteret teremt minden új felé fordulásnak, megérti a változó tartalmakat, és csak az emberiesség, szociális érzés határáig támogatja a megújulni képteleneket. Tudva azt is, hogy ez a támogatás is végső soron a sikeresek sikerétől függ, csak abból fakadhat, így az új, a sikeres erősítése még a vesztesnek is létérdeke. Végül elmondjuk, hogy nem egykét nehéz évre kell számolnunk, hanem egy egész gyötredelmes átmeneti korszakra, amely a világ valamennyi országát próbára teszi és újraméri. Nem kisebb ez az átalakulás, mint amikor a mezőgazdaság vált a lakosság 80—90 százalékának munkájából 4—6 százalékos résszé — városokba, gyárakba, új kontinensekre, megpróbáltatásokba kergetve emberek millióit. A mai forduló kevésbé kegyetlen, de nem is kegyes, főleg nem azokkal szemben, akik süketen és vakon elmúlt nosztalgiákban élnek. Ezért értünk egyet: nemzeti kulcskérdés ez és nemzeti feladat! VÁMOS TIBOR