Irodalmi Magazin, 2018 (6. évfolyam, 2-4. szám)

2018 / 2. szám - Katonák, költők, szerelmek

„Küzd a magyar hazájáért" BESZÉLGETÉS HERMANN RÓBERT TÖRTÉNÉSSZEL 1848-49 KATONAKÖLTÉSZETÉRŐL „Különös tünemény: a két Kisfaludy elhallgatása után jó félszáza­dig katonaíró nem jelentkezik irodalmunkban. [...] A szabadság­­harc számos írót, költőt öltöztetett honvédatillába, de ezeknek a kötelesség adta kezébe a fegyvert addig, míg az országnak szüksége volt reá” — írja az irodalom- és kultúrtörténész Várkonyi Nándor a magyar katonaköltőkről szóló tanulmányában. Tehát katona­költők vagy költők, akik katonának álltak. I­nkább az utóbbira szavaznék én is, hiszen a szabadságharc­ban katonaként szolgáló költők mindegyike a polgári élet­ből érkezett, az aktív vagy nyugállományú katonák között pedig nemigen fordultak elő olyanok, akiket jó lelkiismerettel nevezhetnénk költőnek. A legjelentősebb katonai tapasztalat­tal még Petőfi rendelkezett közülük, hiszen ő közvitézként 1839—1841 között a császári-királyi 48. gyalogezredben szol­gált, ahonnan általános testi gyengeség miatt szerelték le. Ez azt jelenti tehát, hogy ha nincs 1848/49 nagy közösségi erőfe­szítése és küzdelme, ezek a költők valószínűleg soha nem gondol­nak a katonáskodásra. A fegyvert fogó költők közül Petőfi a legis­mertebb. De kik álltak még be honvédnak, nemzetőrnek? Hol, ki mellett szolgáltak? A fegyveres szolgálatnak alapvetően két formája volt 1848-49- ben. Az első a nemzetőri szolgálat. A belső rend fenntartására szolgáló nemzetőrséget Pesten és Budán már március 15-én megszervezték, majd rövidesen az egész országban megindult a szervezés. Az 1848. évi 22. törvénycikk részletesen szabályozta a nemzetőri szolgálatot. Eszerint a megfelelő vagyonnal vagy biztos éves jövedelemmel vagy felsőfokú végzettséggel rendelke­ző személyek voltak kötelesek nemzetőri szolgálatot teljesíteni. A nemzetőrség intézménye arra a logikára épült, hogy azok­nak, akik érdekeltek a belső rend fenntartásában, kötelességük is részt venni abban. A nemzetőrség egyben olyan keretet is jelentett, amelyben a felnőtt férfilakosság egy jelentős része el­sajátíthatta a fegyverforgatás alapvető ismereteit. A nemzetőrséget be lehetett vetni katonai célokra, így 1848 nyarán a Délvidékre, a Dráva mentére, majd ősztől Erdélybe is vezényeltek nemzetőr alakulatokat, amelyek főleg őrzés­­védelmi feladatokat láttak el, de volt köztük olyan is, amelyet harcba vetettek. Így került például Arany János a bihari nem­zetőrökkel Arad alá 1848 őszén. De volt olyan nemzetőrzász­lóalj is, amely önkéntesekből állt ki a hadszíntérre. Ilyen volt Földváry Lajos Pest városi önkéntes csapata, itt szolgált az író Degré Alajos. De teljesített ilyen szolgálatot a költő Lévay Jó­zsef is. A következő lépés az volt, hogy valaki önkéntesként beállt a reguláris hadsereg valamelyik alakulatához — honvéd, tüzér, huszár, esetleg műszaki katona lett, így került Petőfi a 28. hon­védzászlóaljhoz, mindjárt századosi rangban, azaz „helyből” kihagyta az altiszti, illetve a hadnagyi és főhadnagyi rendfoko­zatokat. (Az ő katonai múltjával ez egyébként egyáltalán nem volt példátlan — hiszen ő legalább pontosan ismerte a gyalog­sági kiképzés rejtelmeit.) Egyébiránt ő vitte a legmagasabbra, mert 1849 májusában Bem őrnaggyá nevezte ki, és ekkor már hónapok óta a tábornok közvetlen környezetébe tartozott. Petőfi Sándor századosi kardja (Petőfi Irodalmi Múzeum) 74 • 2018/2-IRODALMI MAGAZIN

Next