Irodalmi Magazin, 2019 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2019 / 4. szám - Kazinczy

„MÍG EMBEREK VAGYUNK, NEM CSAK A JÓZAN, HIDEG ÉSZ HAT REÁNK " Kazinczy sem. Ha nem törődünk a nyelvünkkel, két-há­­romszáz év múlva csak úgy emlékeznek ránk, mint mi a keltákra: ők is éltek valaha. Ennek a fenyegetésnek lényegében semmi köze nincs a sokat emlegetett herderi „jóslathoz”, hiszen ez csak 1791-ben látott napvilágot, a fenyegetés viszont már az 1780-as években erőteljesen je­len volt a hazai írott nyilvánosságban. Másfelől: a történelemben minden jelentős nemzetnek fejlett irodalma („tudománya”) volt­­ a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom sikere ezt az esélyt, a jelentős nemzetek sorába való emelkedés esélyét adja meg. Ez az ideológia tehát - fontos hangsúlyozni - nemcsak a magyar harmadik rend nevében szól, hanem a magyar harmadik rendből származó írástudók nevében. Hangjuk indulatos és magabiztos. A kínálkozó idézetek közül csak egyet említenék: az „Urak udvará­ban divíziónként koslatnak a jobbágyok zsírján hízott kopók”, miközben a „tanultak éhen fára­doznak a nemzet dicsősége mellett” - ezt az igen kemény mondatot Csokonai Vitéz Mihály írta le 1793-ban, A méla Tempefői című színműben. Amikor tehát Kazinczy belép az irodalmi életbe, a nyelvkérdés nemcsak kivételesen fontos sze­repet játszik, de többféle megközelítése is van. Mi az ő álláspontja? Az ő álláspontjának alapvonásai az 1780-as évek végére alakultak ki. Egyfelől elfogadta, hogy a nyelv a nemzet határozmánya, ugyanakkor ellenszenvvel viseltetett a századvég értelmisé­gének ideológiájával szemben. Aki ír, máris hoz­zájárul a „nemzet dicsőségéhez”? Mindegy, mit ír? Mindegy, hogyan? Milyen mérték lehet itt a hazafiság? Valóban csak a „tanultak” fáradoz­nak itt, s valóban a „nemzet dicsőségéről” van szó? Kazinczyt ez mélyen nyugtalanította; erről senki nem beszélt, az ideologikus lendület nem ért rá a „tudományok” részletkérdéseivel bíbe­lődni. Ő azonban megtalálta azt a nyelvet, ame­lyen más módon lehet és kell beszélni a nyelv nemzetalkotó szerepéről. A nyelv nemzetalkotó szerepének elismerése és - ugyanakkor - a hoz­zátartozó ideológia elleni védekezés a nyelvkér­déshez való teljesen új viszony kialakítása volt. Ez kizár a nyelv ügyéből mindenfajta közvetlen társadalmi utalást: sem a Bessenyei György és utódai által emlegetett közjó, sem az értelmi­ség által kitűzött cél, a nemzet reprezentációja nem bír számára lényegében semmiféle jelen­tőséggel. Csak és kizárólag a nyelv „tökéletes­sége”; ez - gondolhatjuk - egyaránt magába foglal mindent, ami szükséges a közjóhoz és feltétele annak, hogy a magyar nyelven művelt „tudományok” megállják a helyüket az emberi­ség kulturális teljesítményeinek versenyében. Az autentikus magyarságnak legfőbb mércéje a nyelvben való teljes otthonlét, a teljes nyelvi kompetencia birtoklása lehet. Ez pedig csak az írott nyelv világában, az irodalomban gondol­ható el, hiszen csak ott tehető nyilvánossá és ott ellenőrizhető. Ha az értelmiség ideológiája szerint mindenki a magyar nemzethez tartozik, aki magyarul beszél, Kazinczy törekvése egész életében arra irányul, hogy éppen ebben a vo­natkozásban állítson fel minőségi kritériumo­kat. Ezzel ellenőrizte - pontosabban: ő és a mű-A Friedrich Heinrich Füger: Batsányi János, olaj, vászon, 44x34 cm, 1808(Magyar Nemzeti Múzeum) ч Rusz Károly: Kár­mán József, metszet, 1871, eredeti megj.: Vasárnapi Újság, 1871. december 3. (Wikipédia)

Next