Irodalmi Magazin, 2019 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2019 / 3. szám - Iskola
44 O® 2019/3 ÁLTALÁBAN IS AZT RÖGZÍTHETJÜK, HOGY A 19. SZÁZAD EGYIK ÚJ, NAGY, IGEN KEVESEKTŐL ELÉRT POZÍCIÓJA, A „NEMZETI” KÖLTŐ (vagy író) státusza alapvetően nem látszik összeférni A TANÁRSÁGGAL MINT ÉLETFORMÁVAL. érvényesül, mert nem minősül önálló ábrázolásra méltó témának. Viszont a 19. század végén és a 20. század elején már jelen van ez a felismerés. S ez nem is csupán a magyar irodalomra érvényes: gondoljon csak Musil Törless iskolaévei című regényére. Ettől kezdve aztán az az ábrázolási lehetőség, hogy az iskola valamiféleképpen traumatikus élmények helye is lehet, töretlenül jelen van az irodalomban. Ottlik Iskola a határonjától kezdve akár Golding A Legyek Ura című regényéig. S ekkor már az iskola olyan leképeződése lesz a társadalmi viszonyoknak, amely azt a felismerést is megengedhetővé teszi, hogy nem lehet jobb hely az iskola, mint az a társadalom, amely környezi. Ám ez inkább a modernségnek a hozadéka. A 19. században nem tudok példát mondani hasonlóra - legföljebb egy-egy rövidebb írói megnyilatkozás lenne idézhető, ám egész művek nem szerveződnek ezen koncepció köré. Van-e közös nevező, valami tendenciaszerű jelenség a korszak írótanári életpályáiban? Ha a korszak tanári pályafutásai felől nézzük az íróságot mint életformát, akkor azt látjuk, hogy miközben a tanári működéshez egyfajta szolid, akár szaktudósi, akár tudomány-népszerűsítő tevékenység természetes módon hozzátartozik, jelentős irodalmi életművek nem születnek tanárként dolgozó írók kezén. Ennek a hivatás szerkezetének lényeges, ekkor lejátszódó folyamatai miatt van jelentősége. Arra ugyan van példa (igaz, nem sok), hogy egy-egy iskola fontosnak tartja, hogy íróként nevet szerzett alkotókat tudjon a saját tanári karában. Ilyen volt néhány református intézmény, leginkább Nagykőrös és Kecskemét az 1850-es években - a tanári végzettséggel nem rendelkező Arany János úgy lehetett gimnáziumi tanár, hogy a nagykőrösi iskolafenntartó, a református egyház fontosnak tartotta emelni az iskola presztízsét, az írói hírnevet pedig ajánlólevélnek tekintette ehhez (a rivális Kecskemét Losonczy Lászlót, a korszak ismert költőjét ugyanezen megfontolások alapján hívta meg tanárnak). Arany számára azonban a becsülettel ellátott tanári munka nem jelenthette a végállomást: az ő útja elvezetett innen a magyar irodalom egyértelmű centrumába, Pest-Budára. Noha egyébként a nagykőrösi időszak írói pályájának fontos része volt, mert hiszen életművének fontos darabjai itt születtek. Bizonyos mértékig persze az iskola ellenében, s egyáltalán nem a tanári munka ihletésére. Általában is azt rögzíthetjük, hogy a 19. század egyik új, nagy, igen kevesektől elért pozíciója, a „nemzeti” költő (vagy író) státusza alapvetően nem látszik összeférni a tanársággal mint életformával. Mindazok, akik vagy megkísérelték elérni, vagy el is érték ezt a pozíciót, nem dolgoztak tanárként (az egyetlen kivétel éppen Arany, de számára is a beérkezés egy olyan centrális megbízást jelentett, mint a Magyar Tudományos Akadémia titkári, majd főtitkári állása). Sem Petőfi, sem Vörösmarty, sem Jókai nem voltak tanárok, s megfordítva: írói tekintélyüket egy olyan új életforma tette lehetővé, amelynek során az írói alkotásnak tudták alárendelni minden egyéb munkájukat. Én azt hiszem, nagyjából innen eredeztethető az az ellentét, amely mind a mai napig érvényesül, s amely a tanári pályát és az alkotó értelmiségi hivatást összeférhetetlennek és konfliktusosnak gondolja. Persze ennek a végiggondolása messzire vezetne, igen távol a 19. századi magyar irodalomtól.