Irodalmi Magazin, 2019 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2019 / 3. szám - Iskola

44 O® 2019/3 ÁLTALÁBAN IS AZT RÖGZÍTHETJÜK, HOGY A 19. SZÁZAD EGYIK ÚJ, NAGY, IGEN KEVESEKTŐL ELÉRT POZÍCIÓJA, A „NEMZETI” KÖLTŐ (vagy író) státusza alapvetően nem látszik összeférni A TANÁRSÁGGAL MINT ÉLETFORMÁVAL. érvényesül, mert nem minősül önálló ábrázo­lásra méltó témának. Viszont a 19. század végén és a 20. század elején már jelen van ez a felis­merés. S ez nem is csupán a magyar irodalomra érvényes: gondoljon csak Musil Törless iskola­évei című regényére. Ettől kezdve aztán az az ábrázolási lehetőség, hogy az iskola valamiféle­képpen traumatikus élmények helye is lehet, tö­retlenül jelen van az irodalomban. Ottlik Iskola a határonjától kezdve akár Golding A Legyek Ura című regényéig. S ekkor már az iskola olyan leképeződése lesz a társadalmi viszonyoknak, amely azt a felismerést is megengedhetővé te­szi, hogy nem lehet jobb hely az iskola, mint az a társadalom, amely környezi. Ám ez inkább a modernségnek a hozadéka. A 19. században nem tudok példát mondani hasonlóra - legföl­jebb egy-egy rövidebb írói megnyilatkozás len­ne idézhető, ám egész művek nem szerveződ­nek ezen koncepció köré. Van-e közös nevező, valami tendenciaszerű jelenség a korszak írótanári életpályáiban? Ha a korszak tanári pályafutásai felől nézzük az íróságot mint életformát, akkor azt látjuk, hogy miközben a tanári működéshez egyfajta szolid, akár szaktudósi, akár tudomány-népszerűsítő tevékenység természetes módon hozzátartozik, jelentős irodalmi életművek nem születnek ta­nárként dolgozó írók kezén. Ennek a hivatás szerkezetének lényeges, ekkor lejátszódó folya­matai miatt van jelentősége. Arra ugyan van példa (igaz, nem sok), hogy egy-egy iskola fon­tosnak tartja, hogy íróként nevet szerzett alko­tókat tudjon a saját tanári karában. Ilyen volt néhány református intézmény, leginkább Nagy­kőrös és Kecskemét az 1850-es években - a ta­nári végzettséggel nem rendelkező Arany János úgy lehetett gimnáziumi tanár, hogy a nagykő­rösi iskolafenntartó, a református egyház fon­tosnak tartotta emelni az iskola presztízsét, az írói hírnevet pedig ajánlólevélnek tekintette ehhez (a rivális Kecskemét Losonczy Lászlót, a korszak ismert költőjét ugyanezen megfon­tolások alapján hívta meg tanárnak). Arany számára azonban a becsülettel ellátott tanári munka nem jelenthette a végállomást: az ő útja elvezetett innen a magyar irodalom egyértel­mű centrumába, Pest-Budára. Noha egyébként a nagykőrösi időszak írói pályájának fontos része volt, mert hiszen életművének fontos da­rabjai itt születtek. Bizonyos mértékig persze az iskola ellenében, s egyáltalán nem a tanári munka ihletésére. Általában is azt rögzíthetjük, hogy a 19. szá­zad egyik új, nagy, igen kevesektől elért pozíció­ja, a „nemzeti” költő (vagy író) státusza alapve­tően nem látszik összeférni a tanársággal mint életformával. Mindazok, akik vagy megkísérel­ték elérni, vagy el is érték ezt a pozíciót, nem dolgoztak tanárként (az egyetlen kivétel éppen Arany, de számára is a beérkezés egy olyan cent­rális megbízást jelentett, mint a Magyar Tudo­mányos Akadémia titkári, majd főtitkári állá­sa). Sem Petőfi, sem Vörösmarty, sem Jókai nem voltak tanárok, s megfordítva: írói tekintélyü­ket egy olyan új életforma tette lehetővé, amely­nek során az írói alkotásnak tudták alárendelni minden egyéb munkájukat. Én azt hiszem, nagyjából innen eredeztethető az az ellentét, amely mind a mai napig érvénye­sül, s amely a tanári pályát és az alkotó értelmi­ségi hivatást összeférhetetlennek és konfliktu­sosnak gondolja. Persze ennek a végiggondolása messzire vezetne, igen távol a 19. századi ma­gyar irodalomtól.

Next