Irodalmi Magazin, 2019 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2019 / 1. szám - Jókai

­ Wilhelm von Kaulbach: Liszt Ferenc, olaj, vászon (Magyar „JÓKAI NEMCSAK TERMÉSZETVÉDELMI TERÜLET" Jókai példa van rá, hogy egy mű a magyar kultúra két ilyen ikonikus alakjának szövegíróként és zene­szerzőként való aktív együttműködéséből jöjjön létre (Bartók op. 16-os Ady-dalai például szinte bizonyosan a költő tudta nélkül készültek). Jókai versét témája, a halálból visszatérő nyughatatlan szerelmes képe mondhatni par excellence melodráma-alapanyaggá teszi, ami nem is meglepő, hiszen feltehetően eleve ezzel a céllal íródott. A címszereplő­­ a csatában el­esett, özvegyéhez szellemként visszajáró holt költő figurája - kapcsán még a magyar iroda­lom nagyon felszínes ismerőjeként is nehéz len­ne nem Petőfire gondolni, a végkifejlet azonban a fikció meg nem nevezett költőjének síron túli árnya számára némileg másképp alakul. Bár ez, jobban belegondolva, akár zavarba ejtőnek is tűnhet, mégis eufórikus megoldásként értel­mezhető, hogy a költő szelleme „magával viszi” özvegyét és fiát, s ezután tud csak békében nyu­godni sírjában. A darab igazi érdekessége azon­ban véleményem szerint éppen az, ahogyan Liszt reagált erre a narratívára, ahogyan megfe­leltette Jókai versének történetét saját narratív sémájának, és megtalálta benne saját állandó zenei karaktertípusait. A történet dramaturgiai íve Jókai szövegében voltaképpen hagyományosnak mondható, az idilli kiinduló állapot erőszakos körülmények között felbomlik, majd a szöveg lényegében en­nek helyreállítására tett kísérletek sorozatát beszéli el (amint a költő szelleme visszajár öz­vegyéhez), melyeket végül siker koronáz, egy a kezdeti idillhez lényegileg hasonlóként be­mutatott, stabil végső állapotba érkezünk a cse­lekmény végére. Ugyanezt azonban felfoghat­juk a szerelem és a halál témáinak dialektikus küzdelmeként is, mely a végkifejletben egyfajta Nemzeti Múzeum.

Next