Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - VETÉS - Fábry Zoltán: Ibsen halálának 60. évfordulójára
Ibsen, a polgári világ leleplezője, kérdezője volt, de felelni nem tudott. Nem is akart: „az én tisztem a kérdezés, a felelet nem az én dolgom“. Ibsen tisztában volt szerepével: ő, aki még nem lehetett szocialista, maga is az általa leleplezettvilág foglya, megkötöttje lett: „Ki mondhat igazságot ott, ahol mindenki bűnös?“ — kérdezi a jégszigorú Brand. Norvégiában a munkásmozgalom még gyerekcipőben sem járt: a negyedik rend történelmi szerepét Ibsen még nem kalkulálhatta be kérdéseibe, de a dolgozót meglátta, és a társadalom hazug támaszainak ünneprontón meg is mutatta: „Csak egyetlenegyszer legyenek jelen este egy elbocsátott munkás házában, abban a pillanatban, amikor ez a munkás hazatér, és szerszámait a sarokba állítja“. De a társadalom támaszai az általuk előidézett helyzetben és helyen soha sincsenek jelen: a hazugság, az önmegelégedettség sohse nézhet az igazság szemébe! Ibsen határai és korlátai a dolgozó osztály változtató szerepének fel nem ismeréséből adódnak. Plehanov ily szemszögből summázott mondata máig is érvényben maradt: „Mialatt Ibsen lázadást prédikált, lényegében maga sem tudta, hogy ez a forrongás hova vezessen“. Ibsen, aki tudatosan csak kérdező volt és látleletező, nem adhatott feleletet, nem hozhatott gyógyulást. Ibsen nem mondhatott végítéletet, és nem mutathatott történelmileg érvényes kivezető utat. Szerepe, küldetése más volt, és ezt betöltötte. Ibsen, a kis norvég nép fia, Európa emberi és szociális lelkiismeretének egyik ébresztője és ébrentartója lehetett. Nem élt mindig Norvégiában; huszonhat évig önkéntes száműzetésben hol Németországban, hol Olaszországban tartózkodott. Látta, tudta a világot, és amikor a németek a franciákon aratott győzelmeik után nem tudtak betelni önmagukkal, Ibsen óva intette a vakokat: „a győzelem magában hordozza a vereség csíráit, és a kard egykönnyen sújtó bottá változhat“, ami a németek esetében pontosan be is következett. A cári elnyomatás oroszaira gondolva, máig hatan ítélt meg egyet-mást: „Micsoda isteni szabadságharc támad majd ebből! Oroszország egyike a föld ama kevés országainak, ahol az emberek még szeretik a szabadságot és áldozatot hoznak érte.“ A szolgaság és hazugság ellen, az ember szabadságáért szólt Ibsen egész életműve kezdettől — végig a kalapácsos sírig. A kezdet kezdetén — 1849-ben — ott állt a verselő grimstadi patikussegéd és egyik versének címe: „Magyarországhoz". Ibsen vérző szívvel így ír: „Szomorú hírek jönnek a magyarok földjéről. A barbárok hordái megölték a szabadsághősöket, zsarnokság uralkodik a szabadság romjain. Elfolyt, szegény ország, legjobb fiaidnak szíve-vére. Megdöbbenve nézed te, Európa kardja, pusztulásodat. De borzalmas éjedre hajnalpír fog felragyogni, jönnek kései nemzedékek, melyek trónokat fognak megdönteni, s benneteket meg fognak bosszulni, s akkor a magyar név — bátor győztes csapatoknak harci kiáltása lesz.“ Évtizedek múltán — a „magyar pokollal“ való harcában — csak egy Ady gyúlhatott fel rezignáltan az Ibsenek lelkendező szolidaritásán: „Petőfi és Magyarország egyek voltak akkor, egy csoda gyermekei. Akkor, mikor egy bizonytalan eredetű nemzet fogta magát, s nagy bizakodó magyarsággal be akarta iktatni a szegény, balsorsú magyarságot a jobbfajta népek anyakönyvébe. Akkor, mikor az Ázsia szó kevés volt légyen, és volt, hogy láttassa a zsarnok Habsburgok s még zsarnokabb magyar nemesség uralmának vad, embertelen, szörnyűséges voltát. És Magyarország a rosszul sikerült francia forradalom hírére föltámadt, és a föltámadt Magyarország ódákra ingerelte az ifjú Ibsent, Heinét és a többit. És Magyarország úgy állott akkor a világ előtt, mint az állami és emberi jogok legfiatalabb, legfényesebb, legmerészebb bajvívója. Csodagyermek produkciója volt ez, miként Petőfi Sándor is csodagyermeke volt egy csodagyermek-nemzetnek, mely még ma is sínyli ezt a maga zseniális fiatalkorát.“ Ibsen évek múltán is, emlékezőn visszatér ifjúkora e lelkendező gyászkölteményéhez: „Eljött hozzánk egy szabadságáért küzdő nép vívódásának híre, s mi megszerettük ezt az idegen népet. Az a mesés küzdelem álomnak tűnt fel előttem ... bátorítottam őket, hogy a szabadság és az emberiség javára küzdjenek állhatatosan a zsarnokok elleni igazságos harcaikban.“ E sorok alapjában Ibsen életművének indítékát is elárulják. Ibsen Európa lelkiismerete volt kezdettől, zsarnokság és hazugság ellensége, egy jobb jövő úttörője. Sírjára hatvan év múlva is megilletődött tisztelettel rakhatjuk le emlékező magyar szavainkból font koszorúnkat, köszönetünket.