Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A világidejűség költészete
a harmadik Juhász Ferenc-i időszak lírai versei nyújtanak. Mégis szükség van rájuk, rajtuk keresztül folyik az ütközet, rajtuk keresztül indul el a halhatatlanságra vágyó királyfi, megismerni önmagát, a világot s valamit a világon túliból is. Halhatatlanságot és királyfit említettem. Nem hat-e anakronizmusnak a modernség palettáján ez a két színfolt: királyfiság és halhatatlanság? Nem túl naivak-e, túl meseszerűek-e ezek a fogalmak a technokratizmus századában? Bárhogy is van, a költőnek útra kell indulnia, keresztül kell lépnie számos árkon, hogy megtisztuljon, hogy magára találjon. Az eposz (a Halhatatlanságra vágyó királyfi) tartalmilag majdnem úgy kezdődik, mint Mécs László A királyfi három bánata című verse: „Amikor én születtem, nem jeleztek nagyot Messiás mutató hatalmas csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok“. Juhász Ferencnél: „Mikor született, se nap, se hold jelt nem adott. Csak királyfi volt". Amint látjuk, a tartalmi hasonlatosság távolról sem költői egyezés. A barokkos szóhasználatok letisztultak. A Juhász Ferenc-i két sor nemesebb, egyszerűbb, csökönyösebb. De az eposz epika is. S nem kerülheti ki sem a mesék bevált bölcsességreceptjét, de még csak Petőfi Sándor János vitézét sem. Hallgassuk meg Juhász Ferenc négy tizenkét szótagosát: Tán angyal fosott ki, tündérlány röptében, s madárürülékként áthulltál az égen, talán kiöbrendett a Griff-anya szája, vagy a Hattyú-asszony piros bőrrózsája? Itt nincs tartalmi egyezés. A sorok euforikus összecsengése mégis oly erős és hasonló, hogy a János vitézbe töretlenül beillene anélkül, hogy megbontaná annak hangulati egységét. Ezek azonban még csak az elődök árkai, más árkokon is át kell lépnie a halhatatlanságra vágyó királyfinak. Elsősorban a saját eposzának sivatagján, a Sánta családon, amelyben a dogmatikus sivárság ilyen sorokat diktál: Megfogták a karját, élő, eleven ez! Nézték az érmeket. „Ezután már jobb lesz?" Ő, mintha értené, (zengett mint fém a szó!) nevetve válaszolt: „Harasó, Harasó!" Aztán búcsút kell venni még egyszer az öreg királytól is, akitől az Apám eposzában még a zokogó fiú megrendítően szép, de mégis túl közeli kiáltásával búcsúzott, a halhatatlanságra vágyó királyfiban már mitikusabb ez a búcsú, hiszen itt már a halál és a halhatatlanság mezsgyéjén lépdel, megy egyre előbbre egészen odáig, amíg letisztultan eljut a két fogalom magasabbrendű dialektikájához. Köztük kőfal, farkasszemet néznek, egymáson így mérik a világot! A Halhatatlanság a Halálra nézett. A Halál nézte a Halhatatlanságot. Szándékosan villantottam fel a mélypontokat, mert a magasságokat csak innen lehet szemlélni, csak így visszapillantva a lírák magasságából hiszem el, hogy valóban királyfi indult el. A halállal küzdő halhatatlanságot is csak így fogadom el, az ő dialektikájában válik igazzá, hogy minden élet gondolata valahol az öröklét partjait fényesíti. Hátra van még a Tékozló ország, ez az Ómagyar Mária-siralomra hangszerelt újveretű szavak bámulatos sikolya, hogy eljussunk a meghódított Juhász Ferenc-i világig, A Virágok hatalmáig a Füstországig, Krisztus lépesmézéig, A halottak eposzáig, A mindenség szerelmének néhány részletéig, A babonák napja, csütörtök remekművéig. Kezdetben volt a csönd és nem tudta még, hogy miért kíván szeretni, kezdetben volt a hang és nem tudta még, hogy miért kíván szeretni, kezdetben volt a köd és nem tudta még, hogy miért kíván szeretni, kezdetben volt a láz és nem tudta még, hogy miért kíván szeretni. Igen, itt vagyunk a világ teremtésénél, a Juhász Ferenc-i világ teremtésénél, új idejűség teremtésénél. Milyen is ez az új idejűség, amelyet már nem béklyóznak az epika egymásután-idejűségének kötöttségei? Kiszabadult a jelen, a múlt és a jövő triumvirátusából, összefolyt, világidejűség lett belőle. Ez az új időteliség az, amelyben az én és a mindenki, fák, virágok, állatok örök egymásba áradása kötetlen, időtlen felbukkanása szétrobbantja az órákon, napokon, éveken mért megfoghatóság térfogatát. Örök halál katlanában óriás ősállatok, törékeny virágok, embersorsok fortyognak, kotyvalékuk mégis a halhatatlanságot illatozza. Azt a halhatatlanságot, amelyet a királyfi keresett. A semmi átdereng, átizzik a köd, fényzsírtól ragyogó bőrén, kél az első jel, valami rebbenés, apró mocorgás, mint a csend alól fölkúszó mélyhegedűmozgás.