Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - HAGYOMÁNY - Nagy Miklós: Jókai, cívis Komáromiensis
Nagy Miklós Jókai, Cívis Komáromiensis Előadás a komáromi Jókai-napok alkalmából 1970 májusában Petőfi „elködösítette“ (vagy tán maga sem ismerte?) szülőhelyét, Kemény Zsigmond születési évét tévesztette el. Jókai szorgos filológusokat és lelkes-harapós lokálpatriótákat érdekes kutatások és tüzes viták lehetőségétől fosztotta meg személyi adatainak kétségbevonhatatlan határozottságával. Nemcsak családi hagyomány meg okiratok tanúsítják komáromi születését, cáfolhatalanabb, maradandóbb bizonyítéka ennek művei tekintélyes sora! Van-e buzgó olvasója, aki egyszeriben ne emlékeznék a szülőváros életét festő regényekre, elbeszélésekre? Könnyű felsorolni az Elátkozott családot, a Politikai divatokat, Az arany embert, A tengerszemű hölgyet, A mi lengyelünket, s egy kis fejtöréssel olyan novellákra is visszaemlékezhetünk, mint a Komárom, A kötél áztatva jó, A hazajáró lélek, A három királyok csillaga, A nagy ellenség, A felsoroltak értékes írások, Az arany ember remekmű, A három királyok csillaga ritka érdekes előfutára a művészi detektívregényeknek, de azért mindez még csak töredékét mutatja annak a mély, egész életre szóló hatásnak, amit Civitas Komáromiensis meg a Csallóköz tett költő fiára. A továbbiakban tehát nemcsak komáromi alakokat, történelmi eseményeket, jellegzetes szokásokat, életstílust, természeti és urbánus miliőt akarok felvillantani, úgy, ahogy azt Jókai megörökítette, hanem a következő kérdésre is választ keresek: „Voltak-e a költő értékskáláján, érzelmi színképében, társadalmi és erkölcsi felfogásában olyan mozzanatok, amelyek félreismerhetetlenül a szülőföld mikrokozmoszába gyökereztek.“ Majdnem minden maradandó alkotásában feltűnik egy-egy elemi katasztrófa képe: árvíz pusztít a Kárpáthy Zoltán, Az új földesúr, a Szadaság a hó alatt lapjain, tűzvészt állít elénk a Hétköznapok, Politikai divatok, A tengerszemű hölgy, A kiskirályok, földrengés dühöng Az elátkozott családban, vasúti szerncsétlenség tanúi lehetünk az Enyém, tiéd, övét vagy a Nincsen ördögöt olvasva. S itt egyszerre a barokk és reformkori Komáromot sújtó csapásokra kell gondolnunk: az 1763-i nagy földrengésre (s annak nem kevésbé vészes 1783-i folytatására), az 1831-i kolerára, a hajóhíd leszakadására az 1847-es nádori látogatás alkalmával. Ott sorakozik aztán a fél várost porba sújtó 1848. szept. 17-i lángözön, majd a császári ostromzár és bombázás 1849 márciusában. Ilyesfajta megrázó események gyakoriak a romantika más kiemelkedő mestereinél is, hisz a stílusirányra jellemző esztétikai minőségeket párosítanak: a fenséget egyesítik a veszély szélsőségével, s mindezek a váratlan fordulatok meg a bizonytalan kimenetel izgalmát adják hozzá. Ő azonban nemcsak megráz, feszültséget teremt e hatalmas freskókkal, hanem bizakodást is önt olvasóiba: az ember erősebb lesz a vésznél, az összefogás begyógyítja a szörnyű sebeket. „Nem hal meg Magyarországon éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja“ — kiáltja a Tisza-áradás közepette Garamvölgyi Aladár a parasztoknak. Az effajta optimizmus nem lehet egyszerűen alkati tulajdonság, ezt Jókai környezetének átélt, vagy nemzedékeken átörökített története is igazolta: a földrengések nem tarthatták fel Komárom gyarapodását, amely megint tízezren felüli várossá lett, ahol gomba módra nőttek ki a földből a felekezetek templomai (a Szent András, majd a hagyomány