Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - JEGYZET - —mond: Kultúra, közösség, közönség (Gondolatok a Jókai-napokról)

kultúra, közösség, közönség (Gondolatok a Jókai-napokról) A kultúra — történészek és régészek tanúsítják — a szellemi értékcsere lehetőségét megteremtő közösség produktuma. Az idők homályába vesző ősünk hordákba — közön­ségekbe — verődve vált kultúremberré, ma is csodált barlangrajzaik megteremtőjévé. Rajzainak jelrendszere, szimbolikája, mögöttes tartalma közkinccsé vált — épp e révén válhatott e művészet közösségivé. E közösségi kultúra utolsó stádiumát a zárt paraszt­világ által kitermelt folklór jelenti, melyet nem az egyén, hanem csoportok, tömegek hívtak életre, miközben a készülő műhöz mindenki hozzátette a maga legjobb ötletét, gondolatát. A faluvilág és az életkörülmények változásával megszűnt a közös kultúrateremtés, s az a furcsa helyzet állt elő, hogy a kultúra mindinkább nő, gyara­podik, közösségi jellege viszont egyre inkább csökken. Míg a világ tudományban, technikában, kereskedelemben, sőt — napjaink tendenciája ezt mutatja — politikában is az integritás felé halad, addig a „kultúracsinálás“ egyre inkább az egyes ember, az individuum magánügye lesz. Az idén megrendezett jubileumi, X. Jókai-napok számomra legnagyobb élménye az volt, hogy jónéhány csoport és rendezvény rácáfolt a fenti elméletre, bizonyítva, hogy — más formában ugyan, mint a primitív művészet vagy a folklór — közösségi kultúra ma is létezhet. Ide kívánkoznak a papírra — meggondolkoztatásként egy még közösségibb jövőbeni kultúra érdekében — a Nagy Évfordulók irodalmi vetélkedő tanulságai. A valamikori fonókban, disznótorokban föltett fejtörők helyett újszerű „találós kérdésket“ kaptak a verseny résztvevői: Petőfi, Madách, Csokonai életéből és műveiből kellett „vizsgáz­niuk“. A versenyben — melynek győztese végül is a pozsonyi Duna utcai gimnázium csapata lett — országos viszonylatban kb. ezren vettek részt. Maga az ötlet (no és a tömeges részvétel) biztató lehet a jövőre nézve: az irodalomterjesztés és­­népszerű­sítés e formáját érdemes lenne átmenteni az elkövetkezendő évekre is. Nemcsak arról van szó, hogy a Jókai-napok színesebbé válnának egy új „műfajjal“, hanem arról is, hogy az ilyen rendezvények közelebb hozhatnák az olvasóhoz a mi irodalmunkat, a szlovákiai magyar írásbeliséget. Fábry Zoltán, irodalmunk legnagyobb reprezentánsa mindenképpen megérdemelné, hogy életműve egy országos irodalmi vetélkedő tárgya legyen. Megszűnne ezzel az a fura helyzet, hogy a legismertebb csehszlovákiai magyar író a Kárpát-medence szellemisége visszhangozza a nevét — egyúttal a legkevésbé ismert legyen saját népének szélesebb rétegei előtt. Meggondolandó lenne egy Forbát—Győry—Sellyei—(Darkó)-vetélkedő is; értékét abban látnám, hogy életre kelt­hetné az első köztársaság irodalmának leghaladóbb és esztétikailag is legértékesebb hagyományait. S tekintve, hogy a harmadvirágzásra is ráférne a nagyobb olvasói érdeklődés, a vetélkedőt ki kellene terjeszteni jelenkori irodalmunkra is. Kultúra és közösség kapcsolatán töprengve, a javaslatok ördöge továbbra sem hagy békét. De nézzük először, miről is van szó. Az irodalmi színpadokról, még pontosabban arról, hogy ebben a műfajban is erősen érvényesül a kultúrateremtés közösségi jellege. Először is azáltal, hogy népes szereplőgárdával, olykor 15—20 emberrel is dolgoznak, s a rendszeresen működők — mint például az idén tízéves fennállásukat ünneplő pozsonyi Forrás vagy az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad — egy évtized alatt kb. 150 tagba ültették át a vers, a költészet szeretetét. Másodszor: eleve közösségivé kezd válni a versszínpad- mozgalom annál az egyszerű oknál fogva, hogy vonzza a közönséget. A Jókai-napokon minden bemutatóra telt, sőt zsúfolt ház előtt került sor. S ebből adódik a második javaslat: jó lenne valamiképpen megoldani, hogy műsoraikból ne csak Komárom, hanem a környező járások városai és falvai is része­ jegyzet

Next