Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Csokonai Pozsonyban és Komáromban
mélyesítik, kiket a mai Idők örömmel énekelnek, S Glória vára felé emelnek!... Ti a nagy Árpád maradékai, Nagy nemzetünknek légyetek atyjai: Hadd zengjen ilyen szíves ének A magyarok kegyes Istenének”. A versnek a földrajzi fogalmakból alkotott szóképei Pozsonyra utalnak: „zengedez már a Duna partja is", „ehez Karpatus alja is”. A dicsőített nemesség azonban így sem olvasta a Diétái Múzsát, s költőnk az Élőbeszédtől eltérően — egyre több alkalmi költeményben udvarolt neki, melyek bizony nem szolgálnak jó hírnevének öregbítésére. Az országgyűlési tárgyalások fő problémája a Napóleon elleni háború ügye volt, s Csokonai ezt is a konzervatív nemesség tetszése szerint énekli meg A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz című költeményében: „Verd le, tipord le dühös seregét a francia népnek, Mely mikor a törvény ellen megölette királyát. Durva bilincseivel rettenteni kezdi hazánkat.” De a költemény a nemesi patriotizmus mellett szót ejt arról is, hogy Napóleon hódító hadjáratai Európa népeinek nem hoztak semmi jót: „Vérpatakok folynak, s bennök sok vitéznek kardjai, puskái s véretlen testei úsznak. A feldúlt falukat látom, mint dűltenek öszve ...” A Diétái Magyar Múzsában azonban Csokonai kiváló költeményei [Az estve, Zsugori uram) is helyet kapnak, ezért túlságosan egyoldalú az olyan vélemény, hogy a lappal csupa „árulást”, „szégyenteljes dolgot” művelt (Sinkó Ervin: Csokonai, Novi Sad, 1965). Amint Szauder József kimutatta, Az estve Péczely József Pozsonyban kiadott Hervey-fordításának hatását tükrözi, de az angol gondolkodó panteisztikus tájlátását igen finom lírai tájleírássá alakítja: „A napnak hanyatlik tündöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja... Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híres szárnyon járó estve, Melynek új balzsammal biztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.” A vers bölcselkedő második feléből a költő kihagyott egy erősen radikális részletet, de még így is a magyar felvilágosodás egyik legszebb szociális retorikájú költeménye: „Te vagy még egyedül, óh arany* holdvilág, melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még éltető levegő, amelyen vidzsenéri dudtus nem járt semmi helyen." A tájleírást és a filozofáló részt az a rousseau-i gondolat kapcsolja össze, hogy a természet szép harmónájába a magántulajdon hozta az első diszharmóniát. A költemény a természet leheletfinom érzékeltetésének és a társadalmi igazságtalanságnak, rútnak az ellentétét fejezi ki, értékeiért a klasszicista filozofáló líránk egyik remekművének tekintjük. Annak ellenére, hogy Csokonai Wéber Simon pozsonyi nyomdásznak már a Diétái Magyar Múzsa 11. számú előállítási költségeit sem tudta megfizetni, lapkiadási kísérlete nem tekinthető csupán kudarcnak, mert több, mint harminc verse jelent meg benne, melyek az Élőbeszéddel együtt első kötetét alkotják, s a végére tett Útravalóval bizonyos költői optimizmust sugároznak: „Múzsa, megszűnt a diéta, Szűnni kell már néked is. Tán ha a magyar poéta Nyer jutalmat, nyersz te is.” A verses hetilapban megjelent Csokonai-költemények életművének kétségkívül legellentmondásosabb részét képezik, de bizonyára e kudarc is hozzájárult ahhoz, hogy költőnk felismerje, mily keveset várhat a nemesség vezető rétegétől, s a szellemiekben mennyire elkorcsosultak a „nagy Árpád” utódai. A Diétái Magyar Múzsában jelennek meg nagyobb számban Csokonai tipikus jellem- és természetleíró versei, mint például a Zsugori uram, A kevély, A nyár, Az ősz, A tél. A Zsugoriról rajzolt nagyszerű zsánerkép első változatának A fösvény volt a címe, lényege a szellemes szatíra, Petőfire emlékeztető csattanós befejezéssel: a zsugori bizonyára azt is sajnálta, hogy ingyen, „potomra” szerepel egy versben. Hasonló szociális és haladó társadalomkritikai szemlélet nyilvánul meg A kevélyben, s az ilyen típusban könnyen magára ismerhetett a pozsonyi országgyűlés valamelyik arisztokratája, akiknek nem tetszett „Hogy amely levegőt a szegény kilehel, Úr tüdejének színi ugyanazt kell.” Egyik legmeglepőbb lírai jellemzése a Rút ábrázat s szép ész, amelyben elsősorban önvallomást és önigazolást látunk: „Azt mondod barátom, hogy én ocsmány vagyok, S orcom fertelmi írtóztató nagyok” — kezdődik a költemény, majd végig arról példázódik, mennyivel kevesebb a külső, felületes szépség a belső gazdagságnál, a szép észnél. Az őszt és a telet leíró verseiben nyoma sincs az ossziáni borongásnak, ködnek, inkább a népies bordalokra emlékeztetnek, játékos, ötletes ritmusukkal. Ezekben a költő a borászati kifejezések (lého, lopó) mellett szlovák kifejezésekkel is él: „Ha mind