Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Záreczky László: Kodály Galántája
fogom — fogadják el ezt tőlem segítségnek —, hogyan teljesíti az elöljáróság, a tanítóság közös kötelességünket nemzetünk Iránt.. Az „urak”, a képviselőtestület tagjai hajbókoló köszönet helyett feladatokat kaptak, s nem is kicsinyeket. Az Ipartársulat Tanácstermében Kodály Zoltán tiszteletére rendezett díszebéd szinte nyomott hangulatban zajlott le. Úgy látszik, sejtették az urak, mi következik délután, amikor is Kodály ünnepi beszédet mond... Az Eszterházy kastély kertjében már dél alatt gyülekezett az elkövetkező hangverseny közönsége. A széksorok már jóval a rendezvény kezdete előtt megteltek. Mikor a műsor szerint az ünnepi beszédre került sor, Kodály felment az emelvényre, s a következőket mondta (Szőke Péter lejegyzését idézem): „Eljöttem Galántára, tovatűnt gyermekkorom színhelyére, hogy részt vegyek egy szerénynek ígérkező, de kedves falusi dalosünnepélyen. És íme — mutat körbe Kodály az ezernyi gyermekre — úgy jártam, mint a bibliai Bálám, aki elindult, hogy megkeresse elveszett szamarát, és — egy országot talált helyette. Én is egy egész országot, egy egész birodalmat találtam itt Galántán. Ez a tenger éneklő fiú és leány, a mi szebb és igazibb jövőnk, a mi magyarabb magyarságunk. A magyar lélek és kultúra záloga. Őértük vagyok itt, őértük emelem fel mindenütt és mindenkor gyenge hangomat. A ti hangotok és az én hangom egyazon hang. Daloljatok, daloljatok. De ne feledjétek el soha, hogy ez a mi »közös hangunk« kitől való. Kinek adjunk hálát, hogy százan, ezren, millióan együtt dalolhatjuk dalainkat. — Rozi, Ágnes! Hol vagytok? És a többiek, a vágai, vízkeleti, taksonyi derék, daloskedvű lányok, apámék tovatűnt drága cselédei. Merre vagytok? ... Eljöttem Galántára, hogy itt mindenki előtt megköszönjem nektek, ti kedves, mosolygós , dolgos parasztlányok, örök, leróhatatlan hálára kötelező, múltba veszett első professzoraim, hogy tőletek tanultam meg magyarul énekelni és magyarul hallani. Általatok tudtam meg, nemzetem legjavától, mi a magyar zene s hogy van magyar zene! — Rozi, Ágnes! Talán még éltek is. Talán itt is vagytok valahol, ti, akiknek én egész pályámat és hírnevemet köszönhetem... Dalaitok örökké élni fognak! Dalaitokban örökké élni fogtok. Ez hozott el engem Galátiára. Ti hívtatok engem ide, ezer ifjú Rozi, ezer új Ágnes, a dalt folytató mai mátyusföldi gyermekek, a régiek unokái.” S így fejezte be vallomását: „Lehettem volna zeneszerző a klasszikus mesterektől tanulva is, s talán európai hírű akkor is, ha sosem találkoztam volna Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zeneszerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló és élő szolgálólányok nélkül, akiknek danája először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során tőlünk elidegenedett, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvünk, az igazi klasszikus magyar zene világa. Rozi, Ágnes, ezért mindezért olyan kedves nekem még a nevetek is, és megindító számomra az emléketek, még a gondolat is, hogy én most közel vagyok hozzátok, ahhoz a helyhez, ahol egykor ti voltatok közel énhozzám ... Zengjen hát most a hangotok ezer gyermekszájon át. ..” A közönség, Mátyusföld népe óriási tapssal köszönte meg Kodály Zoltán szavait. Az első sorokban ülő urak sápadtan, udvariasan tapsoltak, döbbenten mindattól, amit hallottak. Hát nem őket köszönti Kodály Zoltán, a Zeneakadémia méltóságos profeszszor ura, hát nem nekik, a Kuthyaknak meg a Lengyelfalussyaknak köszöni meg a meghívást — hanem a Mátyusföld verítékszagú, repedezett tenyerű, hajlott hátú parasztjainak? Hát nem a méltóságos meg a nagyságos urakat élteti az általuk emelt szószékről, hanem a Rozikat és Ágneseket? Mire az ünnepség véget ért, a távolban kéklő Kis-Kárpátok mögött már lebukott a nap, utolsó sugaraival bearanyozva a régi kastély tornyát s a körülötte zöldellő fák lombjait. Ezek között a fák között sétált egykoron egy másik világhírű zeneszerző, Joseph Haydn is, aki az Eszterházyak házi zenészeként többször megfordult az 1633-ban épült galántai kastélyban. Galánta és Kodály Zoltán kapcsolata ezután hosszú évekre megszakadt , mígnem az ötvenes évek vége felé megalakították Galántán az énekkart. Kodály levélben adta hozzájárulását, hogy a galántai énekkar az ő nevét viselhesse, s így 1957-től énekkarunk Galántai Kodály Zoltán Daloskör néven működik. Egy másik — 1958 januárjában kelt — levelében útmutatást ad a daloskörnek, és a már régebben keresett családi sír helyét