Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - BÚCSÚ OZSVALD ÁRPÁDTÓL - Fónod Zoltán: A szegénysors országútján találkoztunk... (búcsú a csurgói diáktársak és a kortársak nevében)
Búcsú Ozsvald Árpádtól ma a várva várt híradást. A szenvedélyes sakkpartnert és az antikváriumokból a könyvgyűjtőt, olcsó füzetből verset olvas fel, naponta egy-két sorral bővebbet, hetente egy strófával gazdagabbat, nála a verset nem pillanatnyi ihlet szüli, hanem a lélek állandó, feszült figyelme, ahogy a szépre függeszti tekintetét. Könyvek sora és cikkek garmadája szegélyezi az életutat, gazdagságát és mélységét ősnyomtatványok búvárlata és ókori pénzérmék titkai biztosítják. így telik el az élet, s ahogy a költő Epilógus című négysorosában írja: „A révész arcát nem láthatod./ Csak hallgatod a surrogó szelet, / a homok csikorgását, ahogy a csónak a túlsó, a végső partra ér.” Ozsvald Árpi, drága barátunk! Eljött a túlsó, a végső part, új helyzetet hoz, valamiféle átalakulást. A fizikai lét helyébe a szellemi lép, mindig is jeles híve voltál, amely ellenáll az időnek, mert a végtelenség, az örökkévalóság rokona. A költők ideje nem jár le, tovább folyik verseikben. Vannak, akiket nem feledhetünk, mert az emberiség önmagát felejtené el! Te ilyen vagy! Verseid nemcsak Téged képviselnek, hanem népünket is, immár a közös tulajdonunk. Amíg a magyar versnek élete lesz ezen a tájon, a Te költészeted fennmarad. Hiszen már régen ott a helye Hét évszázad magyar versei között. A mi emlékezetünk természetes, hogy nem ismeri a felejtést. Időtlenül közöttünk maradsz. Nyugodj békében, testvér! A szegény sors országútján találkoztunk... A csurgói diáktársak és a kortársak nevében Fonod Zoltán búcsúzott az elhunyttól Itt állok, másként nem tehetek! Nagy útra indultál, így nem maradt más számunkra, minthogy fájdalommal, megrendülve és mély szomorúsággal utolsó istenhozzádat mondjunk Neked, akit a Sors vagy a Gondviselés elszólított közülünk. Amikor néhány napja a kórházi ágyon, meggyötörve és az életedért küszködve utoljára láttalak, még pislákolt bennem, bennünk a remény, hogy hátha van visszatérés. Hátha van remény arra, hogy a „kegyelmi idő“ meghosszabbodjék. Ekkor még nem gondoltak arra, hogy Kháron, az alvilág révésze, már ott ólálkodott körülötted, s ladikja a révben állt, hogy átvigyen a folyón. Oda a túlvilágba, ahonnan nincs visszatérés! A csurgói öregdiákok, régi osztálytársaid, valamint barátaid, kortársaid és sorstársaid nevében állok most itt, a koporsód mellett, a végső búcsú nehéz perceiben. Eljöttek jóbarátaid, egykori osztálytársaid, Szabó Lulu és Demján Jóska is, hogy az öregdiákok nevében ők is búcsút vegyenek Tőled. Több mint hatvan éve találkoztunk először. A szegénysors országútján jöttünk össze, amikor jótevő falusi lelkészeink tanácsára elindultunk Csurgóra, a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumba, hogy egy tehetségkutató versenyen szerencsét próbáljunk. A református egyház támogatásának köszönhettük, hogy végül is írástudó ember lett belőlünk. Mint a mesék szegénylegényei indultunk neki, ta