Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - TALLÓZÓ - Takács Péter: Deák Ferenc magyarsága
mutatkozott meg. Az ideális és a lehetséges között mindig ő találta meg az ország, a nemzet sorsát előrevivő kompromisszumot. A nemzet számára ideálisként megvalósítandó amerikai demokráciához vezető politikai küzdelemben a legkisebb eredményért is hajlandó volt küzdeni. Örült minden előrevivő parányi lépésnek, jött légyen az a kormánytól vagy az ellenzéktől, mert úgy vélte, a kor szelleméhez igazodó törvények éltetik és erősítik a nemzetet. Hozzájárulnak egy majdani demokratikus berendezkedésű magyar jogállam megteremtéséhez. Személyét az 1830-as évek közepétől — annak ellenére, hogy soha nem törekedett vezérségre - mellőzhetetlennek tartották a kortársak minden fontosabb politikai kérdés megvitatásánál. Az 1843—1844-es diéta idején titokban keresték fel Pozsonyból tanácsait kérni. Amikor Magyarország polgári átalakulása forradalmi útra terelődött, üzentek érte Pozsonyból: mérce volt az ő álláspontja. Félszáznál több követ bizonyította aláírásával, hogy a polgári átalakulás alaptörvényeinek megszerkesztésénél elengedhetetlennek tartják mérlegelő, elemző vénáját. Batthyány Lajos nem volt hajlandó nélküle minisztériumot alakítani. Deák vívódó alkat volt. Kevesen voltak, akik következetesebben és az övét meghaladó bátorsággal néztek szembe hagyományainkkal, az ország jelenéből kalkulálható jövővel. Ugyanakkor mértéktartó volt. Ha eredményt ért el, nem törekedett több vívmány szentesítésére, mint amennyit az adott pillanatban a társadalom megrázkódtatás nélkül be tudott fogadni. Kifinomult történelmi érzékéből fakadt a jogfolytonossághoz való ragaszkodása. Meggyőződése volt, hogy az országgyűlésen a király és a nemzet kölcsönös megegyezésével hozott törvények tükrözik a nemzet önállóságát, politikai törekvéseit, gazdasági, társadalmi erejét, és hogy mindezek szükségből fogalmazódtak meg. Létezésük nemcsak az embereket, a társadalmi viszonyokat formálja, hanem befolyásolja a társadalmi cselekvést is, s amellett, hogy tükrözik az ország állapotát, tendenciát is kifejeznek. Ezért kereste kitartó szorgalommal a közjogi törvények előzményeit a magyar jogalkotás múltjában. Politikusi pályáján saját személyének tulajdonította a legkevesebb fontosságot. Anyagi előnyöket sohasem fogadott el. A politikát szolgálatnak tekintette. Meggyőzni akart. Tartózkodott a frázisoktól, a korában divatos szóképek, romantikus metaforák használatától. „Szónoklatának fő eleme az erős logika volt - állítja Gyulai Pál -, gondolatainak, kifejezéseinek bizonyos plasztikája” volt, nyelve a „népnyelvbe gyökerezett”, és beszédeit körüllengte valamiféle „nemes méltóság”, az egyszerűség és közérthetőség méltósága. Ezért nem avasodtak meg országgyűlési felszólalásai máig sem. Deák - erényeivel és hibáival együtt - azért emelkedett a 19. századi magyar történelem legjelentősebb személyiségei közé, a magyarság akkori jelenére és jövőjére döntő hatást gyakorló politikussá, mert a korabeli magyarországi társadalom derékba törtségére, törekvéseinek felemásságára ő érzett rá leginkább. Amint a szobrász vagy az építész alkotja a maga remekét, olyan gonddal és