Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - KAROL TOMIŠ 75 ÉVES - Pomogáts Béla: Az istenkereséstől az imádságig
Az istenkereséstől az imádságig tolikusnak születtem, e vallás csarnokaiban találkoztam és küszködtem Istennel, kételyeimnek és legmisztikusabb reményeimnek egyformán a katolicizmus adott először testet, színt, szavakat. E színek és szavak nem maradhattak ki írásaimból, de más a lírai vallomás, és más az egyházi hitvallás. Van-e mélyebb érzés, mint ami Istenhez köt, akár hiszünk benne, mondhatnám, akár nem? S a vers feladata minden mély emberi érzést kifejezni. De nem okvetlenül feladata pozitív konfessziót tenni, nyilvános hitvallást valamely egyház hittételei mellett. Erre az egyszerű és hagyományos próza (a hiszekegy prózája) alkalmasabb. (...) A katolicizmus énelőttem az, aminek neve mondja: maga az általános vallás, mindenütt és minden időkre érvényes; az egyetlen, mely az emberiség vallásának nevét igényli; nem egy koré, tájé, fajé vagy nemzeté; ellentéte a szektának és felekezetnek. Ez a vallás, amely mellett én szükségét éreztem nemegyszer nyilvánosan hitet tenni, s amit katolikus bírálóm sokall vagy kevesell, mert nem egyházi konfesszió. Szinte érzem égető kérdéseit: milyen viszonyban állok a létező pozitív egyházzal? Hívő vagyok-e vagy hitetlen? Gyakorló vagy közömbös? Verseimben itt-ott kételyt, lázadást, sőt tagadást lát. De melyik igazi katolikus az, aki kétellyel, lázadással ne küzdött volna soha? A mi hitünk nem olcsó és nyugodt: még maga Krisztus is elcsüggedt a keresztfán.” Előadásomnak ezen a pontján kell külön is felidéznem Dsida Jenő költészetét. Ezt a lírát mindig is áthatotta az Evangélium lelkisége, a megváltás hite és drámája, az a bizonyosság, hogy zaklató kérdéseire végül a létnek egy magasabb rendjében kaphat választ. A kolozsvári költő „angyalok citeráján játszott”, igazi „poéta angelicus” módjára tudta megszólaltatni az égi zenét. Költészetének korábban éppen ez a dallam volt a leginkább népszerű: Chanson az őrangyalhoz, Vidám kínálgatás keresztényi lakomán, Jámbor beszéd magamról című verseire gondolok. Ezekben a versekben „angyalok motoznak”, az égi fények között egy természetfölötti bukolika tündéri játéka bontakozik ki, a túlvilágot ugyanaz az idilli derű szövi át, mint az egyszerre légies és földies szerelmi költeményeket. Az angyalok a költő személyes ismerősei, ájtatosságaiknak rokokó bája van, régi költői hagyományt idéznek, Csokonai Vitéz Mihály Cupidóit és tündéreit. Vallomásosak, őszinték ezek a költemények, a keresztény költő igazi hangja mégsem bennük szólal meg, inkább azokban a versekben, amelyek a megváltást keresik, a megváltás művében kívánnak személyes részt vállalni. Élete alkonyán Dsida Jenő az „Imitatio Christi” drámaiságát ismerte fel, s a túlvilág fényében tündöklő szentek és angyalok mellett a krisztusi áldozat mélységét idézte meg, azt a szenvedést és megaláztatást, amely végül a megváltáshoz vezet. Különösen Nagycsütörtök című verse mutatja ezt, az a költemény, amelyben saját sorsát - a kisebbségi magyar költő sorsát - az áldozatvállalás keresztény erkölcse szerint értelmezi. Költészetében több alkalommal is visszatért a nagycsütörtöki virrasztás motívuma, a krisztusi szenvedéstörténetnek ez a mozzanata azonban korábban nem kapott személyes értelmezést, mondhatnám így is: igazi lírai erőt. A Nagycsütörtök viszont már minden ízében személyes vallomás, amely a súlyos történelmi gondokkal küzdő, magányos erdélyi költő áldozatának keresztény értelmét és természetfeletti távlatát világítja meg.