Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)

Fried István eposzi hangvételtől nem mozdul el, az ő romantikája kevésbé az ambivalenciáé, mint inkább a bináris oppozíciókat egyszerre földi és kozmikus távlatból szemlélő epikusé. Petőfi művének téridős szerkezete a mesemondó szituáltságával indoko­­lódik, hogy a János vitéz más részében a mitologikus hagyomány újraírására vál­lalkozzék: a Tündérország bevezető versszaka a mesei elképzelés szerint mondja el a homéroszi Elysium-élményt. Ez aképpen is értelmezhető, hogy a honfoglalási epikát elhagyva, ez ugyanis a vergiliusi felfogáshoz igazodott, Petőfi a régebbihez, Homéroszéhoz tér vissza, lényegében kiiktatja a közvetlen­ didaktikus közönség­hez szólás modusát, hogy egy mesélői attitűd imitálásával (és itt az imitáláson van a hangsúly) visszahozza elbeszélő és befogadó egymásrautaltságának „szokás”-át. Ez annyiban variálódik az „Alföld-lírában”, hogy egyfelől a mindenki által isme­rősként üdvözölhető „reáliák”-at versalkotó tényezőként szerepelteti, másfelől te­ret enged az allegorikus olvasásnak (egyszerre közelít a beszélő tárgyához meg­tá­volít tőle, továbbá: reáliákként és allegóriákként egyszerre lesz értelmezhetővé a versnek látszólagosan referenciális anyaga). A személyesség korántsem a lírai én reflektálatlan jelenléte nyomán értelmeződik, hanem annak összetettsége, a táj ant­­ropomorfizálódása, vele együtt az individuumnak a tájba kivetítése jelzi személy és táj viszonyrendszerét. Gondolatmenetemet folytatva még egy, eddig talán kevésbé emlegetett moz­zanatról szólnék. Több tanulmány foglalkozott már Petőfi Sándornak a leginkább a német nyelvterület közvetítésével elért XIX. századi európai sikerével­, de felte­hetőleg nem eléggé különböztették meg a magyarral együttélő népek irodalmainak reagálásától a Petőfi-lírára. A német irodalom XIX. századi történetében a kései ro­mantika egyik változatának megteremtése ahhoz a Lenauhoz fűzhető, aki ereden­dő byronizmusát egyeztette az egzotikus iránt tartósan jelenlévő német érdeklődés­sel, és ezen a kereten belül alkotta meg a közép-európai tárgyú költészetet. Lenau számára így a magyar táj, történelem (Rákóczi Ferenc) és a különös­ egyedi szere­pét betöltő pusztai ember nem egyszerűen a világfájdalmas elvágyódás maníroktól sem egészen mentes kinyilatkozásaként lett költészetté, hanem az elidegenedettsé­­get okozó civilizációval szembeállítható természetesség és erkölcsiség lírájaként fogalmazódott meg. Ez a Lenautól magas színvonalon reprezentált magyarságkép jó darabig külsőségeivel hatott, teremtett „iskolát”, vált utánozhatóvá, s alakította ki a magyarságról a később is sokat ismételt sztereotípiákat. Petőfi Sándor lírájá­nak megjelenése a német irodalomban lényegében erősítette a németül olvasó ma­gyarságelképzelését, a német fordítások annak a Petőfinek a portréját rajzolták ki, aki önmagát a korláttalan természet vadvirágaként jellemezte; persze az a vitapo­zíció, amelyben Petőfi ilyenné stilizálta arcképét, a német olvasó előtt ismeretlen maradt, így a német olvasónak nem nyílt alkalma arra, hogy a német irodalmat is megosztó irányköltészet­ vitájához mérje Petőfi önlegitimációs lírai gesztusait, még kevésbé arra, hogy tájlíráját egy allegorizáló törekvés költészeti dokumentációja­ként értelmezhesse. Ezzel szemben a szlovák és a szerb költészetben­­és részben

Next