Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)

Petőfi Sándor modernsége a csehben is) a hazai líratörténetnek azt a hiányát egészíti ki a lefordított Petőfi-lí­­ra, amely a szlovák és szerb irodalom további műfaji differenciálásához járult hoz­zá. Ami annyit is jelent, hogy a lefordított Petőfi-versek egy újabb líratörténeti fá­zis megalapozását segítettek elvégezni. A német irodalomban részben 1848/49 le­gendájának és a Petőfi-életrajznak volt köszönhető a különféle színvonalú fordítás­kötetek megjelenése és ezen keresztül Petőfi népszerűsége. Aligha mondható el, hogy a XIX. század második felében a puszta-romantikához­ stilizált Petőfi költé­szeti időszerűségéről lehetne szólni; egyébként is a német fordítások számottevő hányada készült és jelent meg az Osztrák-Magyar Monarchia területén belül. El­lenben a szerb és szlovák Petőfi-fordítások története arról látszik tanúskodni, hogy az a fajta romantika, amelyben a népiesség hangnemének és népfelfogásának mó­dosító hangsúlyai lényegi elmozdulásokat eredményeztek, még a XIX-XX. század fordulóján is időszerűnek bizonyult. Általában elmondható, hogy a Petőfi-kutatásnak az a törekvése, amely igye­kezett eljelentékteleníteni a Petőfi-költészet romantikus összetevőit, és egy ki tud­ja, mennyire igazolható lírai realizmussal jellemezni a Petőfi-lírát és részben epi­kát, nemcsak világirodalmi kontextusából ragadta ki költőnket, hanem a kutatók e líra referencialitását túlhangsúlyozva, e költészetnek magyar irodalmi kontinuitá­sát tételezték, a romantikát kronológiailag követő irányzatba sorolták, másrészt az (ön)életrajzi mozzanatoknak tulajdonítottak költészetszervező jelentőséget. Ily módon a tankönyvszerzővé, a klasszikussá kanonizált Petőfi - anakronisztikusan szólva - „avantgárdba sérült. S éppen annak máig értékelhető vonása törlődött ki, miként végezte el a romantika romantikus kritikáját (az 1840-es esztendők Heiné­jéhez sok tekintetben hasonló módon). Azaz: a tankönyvi és más magyarázatok nyomán vált mintaéletté a Petőfié a nemzeti panteonban, és lett a nemzeti nagy el­beszélés kiüresedett költői szólamává lírája és epikája. Végképpen (jó darabig) fe­ledésbe merült, és csak a legújabb kutatások fényében tetszett ki, hogy romantiká­ja miként értékeli át, gondolja tovább mindazt, ami a romantikus irónia címszavá­val többféle változatban a Schlegel-fivérek óta jelen volt az európai gondolkodás­ban. Az apostol-tudat és -küldetés ambivalenciája például a lengyel Slowackihoz hasonlóképpen artikulálódik, míg Szilveszter történetének egy epizódja megfonto­landó módon vethető egybe Musset Lorenzacc­ójának egy jelenetével. S bár Hor­váth János Petőfi-monográfiájának 10 függelékében inkább ötletként vet föl egy-egy Shelley-re vagy Byronra utaló motívumot, mint amelyet Petőfi is verseiben fel­használt, ennél számomra sokkal érdekesebbnek tetszik, hogy egy jóval korábban élt, Petőfi korára erősen meghaladottnak tartható német elégikus, Matthisson egy versének, amelyet ifjúi tájékozódásában maga ültetett át, miképpen ad új alakot az Elpusztuló kert ott a vár alatt... című versben." Annyi bízvást elmondható, hogy 1846-1848 között Petőfinek nem kellett volna restellkednie, ha Victor Hugóval vagy Heinével, akkor Európa bizonyára legismertebb és talán legnépszerűbb köl­tőivel vetette volna valaki alaposabban egybe­működését, de igazi korszerűségét az

Next