Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - Fried István: Petőfi Sándor modernsége (tanulmány)

Fried István Petőfi Sándor modernsége A magyar sorsnak kiszámíthatatlansága s ennek a költőnek nemcsak ifjúsá­ga, de egész élete századok alatt tartó emberéletek eseményeit, történéseit élte át; volt névtelen bujdosó, mint valamennyi kuruc legény, volt közkatona, mint a nem­zetnek bármely fia, járta a kicsapott diákok útját, mint annyi korán lehullott fale­vél, átélte tüzét, szenvedélyességét, mámorát a kézzelfogható művészetnek, a szí­nészkedésnek, volt forradalmi népszónok és büszke boldog apa, volt szerető és vő­legény — mintha mindent meg kellett volna próbálnia, hogy elérhessen a zavaros vadvizeken át, a vadonon, az erdőkön túl zarándokútja végcéljához, a legnemesebb költészet forrásához (Krúdy Gyula) Személyiség és költészet mainapság ritkán fedi el egymást oly mértékben, mint Petőfi Sándor esetében. A március 15-i ünnepi tisztelgések az eklektika és a neoromantika jegyében készült, még a köztéri emlékművek pátoszát is felülmú­ló, nem kevés, bár Petőfitől nem egészen idegen, pózos szobránál/szobrainál in­kább egy történelmi szerepnek, egy rövid ideig tartó korszerűséggel rendelkező költészetfelfogásnak és nem utolsósorban egy a mitológiát sztereotípiává torzító gondolkodásnak hódolnak, nem pedig annak a költőnek, aki az 1840-es esztendők közepétől képes volt az időszerűséget korszerűséggel, a műfaji-lírai hagyományt újjá­író gesztust egy, a költészet ön­értékét és ön­értékelését elvégző romantikus látással egyesítve megteremteni az apostol-tudat és a romantikus irónia szintézisét. A szerepjátszásként elkönyvelt újszerű természet- és nép(iesség)-eszme lírai-költé­szeti hitelét aképpen tette a közvélemény előtt is elfogadhatóvá, hogy életrajz és poézis kölcsönösségének hitével hangsúlyozta azt a személyiség-elgondolást, a­­mely egyfelől a lengyel, másfelől a francia romantikával rokonítható magyar rep­rezentánsává avatta. Másrészről viszont megnemesítette és Európa számára követ­hetővé írta a német-osztrák romantika magyarságképzetét (amelyet zeneileg köz­­vetíthetővé jóval később Nietzsche és Brahms, másrészt rapszódiáival és Magyar Történelmi Arcképeivel Liszt Ferenc emelt). E kettős minőségben költőnk úgy ha­tárolódott el, úgy olvasta szerfölött határozott tudatossággal félre az elődök (első­sorban Kisfaludy Sándor és Vörösmarty Mihály) költészetét­, hogy ebből a „szét­írt” lírából és epikából kiemelte az európai költészettel (mindenekelőtt Heinével, az ifjú Németországgal és Victor Hugóval) szembesíthetőt, és költészetében olyan

Next