Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Napló
Pomogáts Béla vei, ekkor születtek például Horváth János, Hatvany Lajos és mások tanulmányai.) Nos, Krúdy arról beszél, hogy a Himnusz egy több évtizedes politikai és szellemi erjedés természetes következménye volt, azt az eszmei folyamatot zárta le, amelynek Martinovicsék köztársasági mozgalma, Kazinczy Ferenc nyelvújítása, Bessenyei György irodalomszervező erőfeszítései, Kármán József, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel és mások törekvései mutatják az állomásait. (És, tehetjük hozzá, annak a szellemtörténeti folyamatnak a kiindulása is volt, amelynek Katona József, Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Arany János és természetesen Széchenyi István és Kossuth Lajos versei, regényei, beszédei voltak az állomásai!) Krúdy ilyen módon közelíti meg a Himnusz keletkezésének politika- és szellemtörténeti hátterét: ebben a felcsigázott hangulatú, a szónoki lendület legmagasabb hullámaival lendülő korszakban, midőn minden ember magyarnak és hazafinak tartotta magát a Kárpátoktól a tengerig, midőn a Kazinczy-kabátos literátorok már Kölcsey szónoklatait próbálgatják otthon, a tükör előtt: ebben a korszakban születik meg a Himnusz, amely századok méltóságteljes áhítatát és imádságát éppen úgy tartalmazza, mint azt a fenséges pátoszt, amellyel a tizenkilencedik század szónokai magával az Úristennel is dikcióznak a nemzet ügyéről. Magyarok imádsága lett, mert éppen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége, mint a Duna-Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul. A költő Kölcsey írhatott irodalmilag értékesebb verseket, de a magyar rétorok legelseje nem adhatott ki lelkéből hatalmasabb nemzeti hangot.” Az a felismerés, természetesen nem csak Krúdynál, miszerint Kölcsey korszakos műve valamiképpen az európai keresztény, hogy így mondjam: „imádságkultúra” és a magyar politikai szónoklás kettős hagyományát hozza szerves egységbe, jóformán folyamatosan meghatározta a Himnusz költői és közösségi erejének titkait kereső irodalomértelmező gondolkodást. Közülük most csupán egyetlenegyet idézek fel, Illyés Gyula imént említett 1938-as esszéjét, amely maga is Kölcsey szövegének retorikai kompozíciójával magyarázza a Himnusz költői kvalitásait, illetve közösségépítő (és közösségmegtartó) hatását. Illyés a negyedik, ötödik és hatodik versszakban festett tragikus történelmi freskó esetében látja leginkább érvényesülni a költemény retorikai ívelését, azt a szónoki készséget, amely fokozatosan és mindinkább lenyűgözően ad számot a nemzetet érő történelmi csapásokról. „Ami - mondja Illyés -, azután történik, a három versszakon át, mint a szűnni nem akaró, újra és újra fölgurgulázó vihar, egyre fokozódik. Ez a mi történelmünk. Körös-körül csattog az ég, vág az eső és jég, barlangból tekint szét, hasztalanul, aki széttekint. Petőfi festette csak ilyen megrázónak történelme közepén a magyart, »szétszórt hajával, véres homlokával«. Kölcsey rádobja a képre még a vérözön és a lángtenger vörösét is. A versnek ez a forrpontja, fokozásban ezen túl nem mehet, heve minden szót gőzzé váltana át. Most kell jönnie a fordulatnak, az iszonyú zaj után a csöndnek.”