Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-12-15 / 15. szám

1957 december 15 Irodalmi Újság 9 KISGYEREK: Évekkel, évek­kel, évekkel ezelőtt, mikor kisfiú voltál... ÉN: Mikor vad ordasok éltek odalenn Walesben s a hárfatestű he­gyek fölött madarak surrantak vö­rös gyapjúszoknyák színeiben, mi­kor éjjel-nappal daloltunk és hem­peregtünk a barlangokban s a bar­langnak olyan szaga volt, mint a nedves nappali szobának egy ta­nyaházban, mikor tiszteletes urak állkapcsával kergettük az angolo­kat s a medvét... KISGYEREK: Nem vagy te olyan öreg, mint a huszonkét szám alatt Beynon bácsi. Ő még arra is emlékszik, amikor nem volt autó a világon. Évekkel, évekkel, évekkel ezelőtt, mikor kisfiú vol­tál... ÉN: Ó, még az autók és kere­kek s a grófnő-fejü ló előtt, mikor szőrmentén ültük meg a bolond és boldog dombokat... KISGYEREK: Nem vagy Te olyan bolond, mint az utca végé­ben Griffith néni, aki azt mondja, hogy a víz alá dugja a fülét a tar­tályban s úgy hallgatja kelta nyel­ven beszélni a halakat. Milyen volt karácsony a kicsi korodban? ÉN: Havazott. KISGYEREK: Tavaly is hava­zott. Hóembert gyúrtam, a bátyám fellökte, én fellöktem őtet s aztán elmentünk uzsonnázni. ÉN: Csakhogy az másféle hó volt ám! A mi havunkat nemcsak meszelő csöbörrel szórták az ég­ből, hókendő nőtt a földből is, hó­fúvás fakadt a fák karjaiból, kezei­ből s a törzsükből, hajnalra hó nőtte be a háztetőket, mint valami patyolat moha, Mikulás szakáll, sűrű hórepkény futotta be a fala­kat s úgy ült a benyitó postáson, mint egy megdermedt, néma hó­förgeteg, amely széttépett fehér karácsonyi levelezőlapokból kere­kedett. KISGYEREK: Jé, már akkor is voltak postások? ÉN: Csepegő szemmel, cseresz­nyeszín orral a szélben, fagyott lábbal nagyokat lépve odaropog­tattak az ajtókhoz s vitézül meg­verték. De a gyerekek csak ajtó­csengést hallottak. KISGYEREK: Azt akarod mon­dani, hogy a levélhordó dörömbölt az ajtón, az ajtó meg csengetett? ÉN: A csengő a gyerekekben volt, belülről hallották. KISGYEREK: Én csak menny­dörgést hallok néha, csengőt soha­sem. ÉN: Aztán csengett a templom­harang is. KISGYEREK: Belül, a gyere­kekben? ÉN: Nem, nem, nem! A bőr­­egér­ barna, hó­fehér harangláb­ban, ahol püspökök és gólyák húz­ták a harangot. S a harangszó a híradással elszállt a bebugyolált város fölött, a fagylaltszínű hal­mok fagyott hullámai s a rianó tenger fölött. Mintha minden templom az ablakomnál zúgott volna örömében s a kerítésen ka­rácsonyra kukorékoltak a szél­­kakasok KISGYEREK: Beszéljünk a postásról. ÉN: Közönséges levélhordók voltak, szerették a gyaloglást, a kutyákat, a karácsonyi postát s a havat. Kopogtak az ajtón a kék­­színű verővel... KISGYEREK: A mi ajtónkon feketeszínű van ... ÉN: S aztán ott álltak a fehér lábtörlőn a huzatos kicsi pitvarban, összeverték a kezüket, szuszogtak, fújtak, kísérteteket fújtak ki a pá­rájukkal s ugráltak egyik lábról a másikra, mint a kikéredzkedő kis­fiúk. KISGYEREK: És aztán jöttek az ajándékok? ÉN: És aztán jöttek az ajándé­kok a karácsonyi gyűjtés után. Az átfázott postás, rózsával az orr­­likában lecsuszkált a fagyosan vil­logó domb síkosra smirglizett ol­dalán. Olyan volt a jégkérgü cipő­jében, mintha a halasbolt bádog­lemezén járna. S úgy billegett a hátán a levélzsák, mint egy meg­fagyott tevepúp, féllábán szédülve körülszánkázta a sarkot s Isten hírével eltűnt. KISGYEREK: Beszéljünk csak az ajándékokról. ÉN: Voltak Hasznos Ajándé­kok. Kígyózó sálak a postakocsi korából, ujjatlan kesztyűk óriás­­lajhárok számára, csíkos nyakba­­valók valami selymes gumiból, amelyet a sárcipőig lehetett lerán­gatni, toldott-foldott teababához hasonló skót sipkák, nyusziprémes csákók és füles sisakok fejbőrvadá­szok áldozatai számára s a néni­kék, akik mindig meztelen bőrü­kön hordták a gyapjúholmit, adtak szőrös, csiklandós trikót, hogy mind csodálkoztunk, maradt-e még egyáltalában bőr a néniken s egyszer kaptam egy kis horgolt abrakos tarisznyát egy nénikém­től, aki már — ah! — nem nyerít többé miközöttünk. Aztán voltak könyvek, képek nélkül, amelyek­ben a kisfiúk, ámbár bölcs mon­dásokkal intették őket, hogy ne, mégis rámentek korcsolyázni a libatóra, megtették s megfulladtak a könyvek, amelyek mindent el­mondtak a darázsról, csak azt nem, hogy miért? KISGYEREK: Beszélj a Ha­szontalan Ajándékokról. ÉN: Karácsony este az ágy lá­bára kötöztem Cilike kisasszony fekete harisnyáját a jézuskának s megfogadtam magamban, hogy végig virrasztók a holdfényes, hó­fényes éjszakán keresztül, hogy halljam a rénszarvas szánkót le­­szállni a tetőre s lássam ereszked­ni a kormon át krisztustövissel dí­szítve a csizmát. De nemsokára befútta szememet a hó homokja s mind meredeztem ugyan a tűz­helyre s a hányó szobára, ahol a zsákforma fekete harisnya függött, mégis elaludtam, mielőtt megre­megett a kémény s a szoba vörös­re és fehérre változott a kará­csonytól. Reggel azonban, noha nem olvadt hó a hálószoba-pad­lón, a harisnya duzzadt s dagado­zott. Ha megnyomtad, úgy nyik­­kant, mint egy játékegér, manda­rin szaga volt, prémes kar lógott ki belőle, mint egy kis kenguru­kar az anyja zsebéből, ha jól meg­nyomtad a közepén valami cup­­pant, nyomd meg mégegyszer s újra cuppant. S ha kinéztél a fagy­virágos ablakon, a kicsi domb nagy magányosságára, egy rigó ült hallgatva a havon. KISGYEREK: Édesség volt? ÉN: Persze, hogy volt édesség. A mályvacukor cuppant a haris­nyában. Volt diákcsemege, kara­mell, kávés csokoládé és császár­keverék, medvecukor, krumpli­cukor, pörkölt mandula, kétszer­sült, toszka, fodormenta, déli­gyümölcs, marcipán és kelttészta a keltáknak. S fényes ólomkato­nák csapatostól, akik szaladni min­dig tudtak, ha verekedni nem is volt kedvük. Volt Akadály-Péter és Fekete-Verseny. S volt egyszerű Építőszekrény, Ferkó, a Kis Ezer­mester számára, tökéletes Haszná­lati Utasítással. Egyszerű Leonardo da Vincinek! S volt fütyülő, her­gelni a kutyát, hogy felugassa a szomszéd öregembert, hogy az öreg a botjával kopogjon a falon, hogy a kép is leessen a falról! S volt egy csomag cigaretta, az em­ber szájába dugott egyet, kiállt az utcasarokra s órákig hasztalanul várt egy vénasszonyra, aki lehord­ja, hogy cigarettázik s akkor vi­gyorogva elszopogassa. S leges­­legalul, a harisnya csücskében, mint egy ezüst búzaszem, volt egy koronás. Aztán le a reggelizőbe a léggömbök alá! KISGYEREK: Nagybácsik nem voltak,­­mint nálunk? ÉN: Nagybácsik mindig vannak karácsonykor. Ugyanazok a nagy­bácsik. S ünnep első napján reg­gel a kutya­kótyagosító síppal és csokoládé cigarettával bebarangol­tam a bepólyált városi hírekért eb­ből a kerek kis világból s mindig bukkantam holt madárra a fehér marton vagy az elhagyott hinták­nál; talán vörösbegy volt, minden tüze kialudt, csak egy égett még s az az egy a begyén. Férfiak és asszonyok lapátolva gázoltak utat haza a templomból és imaházból, söntésbe való orral, szélcsipte áb­­rázattal, színtelen állatkák, akik felborzolták elütő, fekete, merev tollazatukat a hitetlen hó ellen. Kusztustövis függött a gázlámpá­ról a nappali szobában, volt ür­­mös és dió és üvegsör és pukkanó cukor a kávéskanál mellett, macs­kák lesték a tüzet talpig szőrmé­ben, ropogott és köpdösött a ma­gas tűzrakás, várta a gesztenyét s a borforralót. Néhány nagy darab ember ült a nappaliban, gallér nél­kül, esküdni mernék, hogy nagy­bácsik, próbálgatták az új szivaru­­kat, szakértelemmel karhossznyi­­ra tartották maguktól, aztán vis­­­szadugták a szájukba, köhögtek, megint eltartották, mintha robba­násra várnának s volt néhány apró nénike, nagynénik, akik nem kel­lettek a konyhában, de másutt épp oly kevéssé, ültek a szék legszélén, hegyesen és törékenyen, félve, hogy eltörnek, mint egy kopott csésze az aljával. Nem sokan ta­posták a hóbuckás utcákat azokon a reggeleken; egy öreg ember azonban rozsdabarna keményka­lapban, sárga kesztyűvel és — te­kintettel az évszakra — gombos gamásliban, mindig elment egész­ségügyi sétára a behavazott teke­pályáig s vissza, ahogy elment vol­na tűzön vízen át ítéletnapkor is, néha meg két duzzadó fiatalember hatalmas izzó pipával, kabát nél­kül, lobogó sállal, szótlanul legya­logolt a távolba vesző tengerig egy kis étvágygerjesztésre vagy hogy kifújják magukból a füstöt, mit tudom én, besétáltak a hullá­mokba s végül csak kiolthatatlan gyökérpipájuk kettős füstkarikája látszott. KISGYEREK: Miért nem men­tél haza a karácsonyi ebédre? ÉN: De hiszen hazamentem, kóricálva mindig hazamentem. Húsleves szagok, madárszag, pá­linka, pudding és hasé szag teke­­rődzött az orromba, mikor egy hó­torlaszolt sikátorból előugrott egy gyerek, a kiköpött masom, piros­végű cigarettával, lila folttal a be­vert szeme körül, hetykén, mint egy kakasfióka s vigyorgott maga elé. Utáltam az első pillanattól s már dugtam a számba a kutya­sípot, hogy lefütyüljem a nyakáról azt a karácsonyi pofáját, amikor lila kacsintással az Ő szájához kapta az Ő sípját s olyan fülsiketí­tőt, olyan hegyeset, olyan remeket füttyentett, hogy végig a vissz­hangzó fehér utcán manóábráza­­tok lapultak libazsíros tele pofá­val a feldíszített ablakokra. KISGYEREK: Mi volt ebédre? ÉN: Pulyka és lobogó pudding. KISGYEREK: Jó volt? ÉN: A mennyekben készült­ után? ÉN: A bácsikák letelepedtek a tűzhöz, kigombolták a gallérjukat, megeresztették a nadrágszíjat, nyirkos nagy kezüket az óraláncra tették, nyögtek egy kicsit s elalud­tak. A mamák, nagynénik és nővé­rek ide-oda sürögtek, vitték ki a tálakat. A kutya hányt. Bözsi néni bevett három aszpirint, Hanna né­ni, aki szerette a portói bort, a be­havazott konyhaudvar közepén állt s énekelt, mint egy dúskeblű rigó­madár. Én léggömböket fújtam fel, hogy lássam, mikor pukkan­nak el s amikor elpukkantak szép sorjában mind, a nagybácsik fel­riadtak és rámdörögtek. Nehéz és dús volt a délután, a bácsik szu­szogtak, mint a delfinek, hullt a hó s én ültem a nappaliban, gir­landok és lampionok alatt, dato­lyát majszoltam s a Kis Ezermes­ter Használati Utasítása szerint megpróbáltam összerakni egy tö­kéletes hadihajót és csináltam va­lamit, ami tengerjáró villamoshoz hasonlított. S mire eljött az ötórai tea, a nagybácsik felüdülve vígan nekiültek a gyümölcsös kalácsnak s az óriási fagylalt torta úgy tor­nyosult az asztal közepén, mint egy márvány síremlék. Hanna né­ni­ rumot tett a teába, hiszen csak egyszer van Karácsony az eszten­dőben. Este pedig muzsikálás volt. Az egyik bácsi hegedült, egy ro­kon azt énekelte, hogy „Friss ibo­lyát tessék“, egy másik nagybácsi meg azt, hogy „Verik már a réz­dobot“. Nagyon meleg volt a kis házban. Hanna néni, aki áttért a lőrékre, énekelt egy dalt a Boldog­talan Szerelemről, Vérző Szívek­ről s a Halálról, aztán egy mási­kat, hogy „Dalos Madárka a Sze­relem, Itt van a Fészke a Szíve­men” s akkor megint kacagtak mind s én ágyba mentem. S amint kinéztem a hálóm ablakán, ki a szálló, végtelen, füstkarikás hóra, láttam a fényt az összes ház abla­kában a dombunkon, hallottam a muzsikát a folyton ereszkedő, hosszú éjszakában. Eloltottam a gázt, s lefeküdtem. Mondtam pár szót a sűrű és megszentelt sötét­ségben, aztán elaludtam. KISGYEREK: De hiszen éppen ilyen a közönséges karácsony is. ÉN: Az volt. KISGYEREK: De akkor a ka­rácsony kicsi fiú korodban pont olyan volt, mint a mostani. ÉN: Nem, nem volt olyan. KISGYEREK: Mért volt más a karácsony? ÉN: Nem mondhatom meg. KISGYEREK: Mért nem mond­hatod meg? Mért más az én kará­csonyom? ÉN: Nem mondhatom meg. KISGYEREK: Mért nem olyan az én karácsonyom, mint a tiéd, mikor kicsi fiú voltál? ÉN: Nem mondhatom meg. Nem mondhatom meg, mert ma karácsony napja van. DYLAN THOMAS: HOGY IS VOLT KARÁCSONYKOR ? Kovács Lajos versei: Illyés megőrült, Eörsi, Gáli rab, , s nem tudni, mikor, kit akasztanak, ahány hír, egyre rosszabb. Míg otthon minden gimnazista hős, te rendhagyó igékkel bíbelődsz, szép könyveket lapozgatsz. Kőcsipkéken jár élvező szemed, szimfóniákból dúdolsz... őrület! Itt búsongsz jóllakottan, míg otthon árkot vés a kis anyák, szeretők arcain — ifjak gerince roppan... Szánalmas népség, balga és dőre, magát gyilkoló, mesét sem tudó, ökröt utánzó varangyosbéka, farkasra ugró ostoba bárány. Mit is akartál meztelen kézzel, vadkanok ellen bolhacsipéssel? (1957 június) KÉT TÖREDEK Az év elszórta ólomnapjait, a rokkant költő lapot alapit. Didergő, balladás kor. Dühödt ravaszság, aranyjánosi kiegyezés halk robbanásai, harag, mely tízet számol... Mint fonnyadt vackor, érdes lett a szó, a ritmus, mint a mankó, kocogó, a rím jajongva fáj. Émelyegve így támolyog elő a vers: a tépett, roggyant felkelő, de féliíton megáll... (197­7 november) FARKAS-VILÁGBAN Népek koldusa, tollatlan páva, agyara nincsen, csak igazsága. Széthullott kéve, szélmarta rózsa, már könnye sincs, csak elsiratója. Egy szó, egy mentség, valami kéne, bármily badarság újabb reményre. Bármily badarság, vagy a bizonyság, álomhozó szél, végső okosság. De nincsen válasz, mint ágak rángunk, a jég elverte minden virágunk. Téli világban, farkas­világban tengődünk tiltott nagy szomorúságban.

Next