Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)
1957-12-15 / 15. szám
1957 december 15 Irodalmi Újság 9 KISGYEREK: Évekkel, évekkel, évekkel ezelőtt, mikor kisfiú voltál... ÉN: Mikor vad ordasok éltek odalenn Walesben s a hárfatestű hegyek fölött madarak surrantak vörös gyapjúszoknyák színeiben, mikor éjjel-nappal daloltunk és hemperegtünk a barlangokban s a barlangnak olyan szaga volt, mint a nedves nappali szobának egy tanyaházban, mikor tiszteletes urak állkapcsával kergettük az angolokat s a medvét... KISGYEREK: Nem vagy te olyan öreg, mint a huszonkét szám alatt Beynon bácsi. Ő még arra is emlékszik, amikor nem volt autó a világon. Évekkel, évekkel, évekkel ezelőtt, mikor kisfiú voltál... ÉN: Ó, még az autók és kerekek s a grófnő-fejü ló előtt, mikor szőrmentén ültük meg a bolond és boldog dombokat... KISGYEREK: Nem vagy Te olyan bolond, mint az utca végében Griffith néni, aki azt mondja, hogy a víz alá dugja a fülét a tartályban s úgy hallgatja kelta nyelven beszélni a halakat. Milyen volt karácsony a kicsi korodban? ÉN: Havazott. KISGYEREK: Tavaly is havazott. Hóembert gyúrtam, a bátyám fellökte, én fellöktem őtet s aztán elmentünk uzsonnázni. ÉN: Csakhogy az másféle hó volt ám! A mi havunkat nemcsak meszelő csöbörrel szórták az égből, hókendő nőtt a földből is, hófúvás fakadt a fák karjaiból, kezeiből s a törzsükből, hajnalra hó nőtte be a háztetőket, mint valami patyolat moha, Mikulás szakáll, sűrű hórepkény futotta be a falakat s úgy ült a benyitó postáson, mint egy megdermedt, néma hóförgeteg, amely széttépett fehér karácsonyi levelezőlapokból kerekedett. KISGYEREK: Jé, már akkor is voltak postások? ÉN: Csepegő szemmel, cseresznyeszín orral a szélben, fagyott lábbal nagyokat lépve odaropogtattak az ajtókhoz s vitézül megverték. De a gyerekek csak ajtócsengést hallottak. KISGYEREK: Azt akarod mondani, hogy a levélhordó dörömbölt az ajtón, az ajtó meg csengetett? ÉN: A csengő a gyerekekben volt, belülről hallották. KISGYEREK: Én csak mennydörgést hallok néha, csengőt sohasem. ÉN: Aztán csengett a templomharang is. KISGYEREK: Belül, a gyerekekben? ÉN: Nem, nem, nem! A bőregér barna, hófehér haranglábban, ahol püspökök és gólyák húzták a harangot. S a harangszó a híradással elszállt a bebugyolált város fölött, a fagylaltszínű halmok fagyott hullámai s a rianó tenger fölött. Mintha minden templom az ablakomnál zúgott volna örömében s a kerítésen karácsonyra kukorékoltak a szélkakasok KISGYEREK: Beszéljünk a postásról. ÉN: Közönséges levélhordók voltak, szerették a gyaloglást, a kutyákat, a karácsonyi postát s a havat. Kopogtak az ajtón a kékszínű verővel... KISGYEREK: A mi ajtónkon feketeszínű van ... ÉN: S aztán ott álltak a fehér lábtörlőn a huzatos kicsi pitvarban, összeverték a kezüket, szuszogtak, fújtak, kísérteteket fújtak ki a párájukkal s ugráltak egyik lábról a másikra, mint a kikéredzkedő kisfiúk. KISGYEREK: És aztán jöttek az ajándékok? ÉN: És aztán jöttek az ajándékok a karácsonyi gyűjtés után. Az átfázott postás, rózsával az orrlikában lecsuszkált a fagyosan villogó domb síkosra smirglizett oldalán. Olyan volt a jégkérgü cipőjében, mintha a halasbolt bádoglemezén járna. S úgy billegett a hátán a levélzsák, mint egy megfagyott tevepúp, féllábán szédülve körülszánkázta a sarkot s Isten hírével eltűnt. KISGYEREK: Beszéljünk csak az ajándékokról. ÉN: Voltak Hasznos Ajándékok. Kígyózó sálak a postakocsi korából, ujjatlan kesztyűk óriáslajhárok számára, csíkos nyakbavalók valami selymes gumiból, amelyet a sárcipőig lehetett lerángatni, toldott-foldott teababához hasonló skót sipkák, nyusziprémes csákók és füles sisakok fejbőrvadászok áldozatai számára s a nénikék, akik mindig meztelen bőrükön hordták a gyapjúholmit, adtak szőrös, csiklandós trikót, hogy mind csodálkoztunk, maradt-e még egyáltalában bőr a néniken s egyszer kaptam egy kis horgolt abrakos tarisznyát egy nénikémtől, aki már — ah! — nem nyerít többé miközöttünk. Aztán voltak könyvek, képek nélkül, amelyekben a kisfiúk, ámbár bölcs mondásokkal intették őket, hogy ne, mégis rámentek korcsolyázni a libatóra, megtették s megfulladtak a könyvek, amelyek mindent elmondtak a darázsról, csak azt nem, hogy miért? KISGYEREK: Beszélj a Haszontalan Ajándékokról. ÉN: Karácsony este az ágy lábára kötöztem Cilike kisasszony fekete harisnyáját a jézuskának s megfogadtam magamban, hogy végig virrasztók a holdfényes, hófényes éjszakán keresztül, hogy halljam a rénszarvas szánkót leszállni a tetőre s lássam ereszkedni a kormon át krisztustövissel díszítve a csizmát. De nemsokára befútta szememet a hó homokja s mind meredeztem ugyan a tűzhelyre s a hányó szobára, ahol a zsákforma fekete harisnya függött, mégis elaludtam, mielőtt megremegett a kémény s a szoba vörösre és fehérre változott a karácsonytól. Reggel azonban, noha nem olvadt hó a hálószoba-padlón, a harisnya duzzadt s dagadozott. Ha megnyomtad, úgy nyikkant, mint egy játékegér, mandarin szaga volt, prémes kar lógott ki belőle, mint egy kis kengurukar az anyja zsebéből, ha jól megnyomtad a közepén valami cuppant, nyomd meg mégegyszer s újra cuppant. S ha kinéztél a fagyvirágos ablakon, a kicsi domb nagy magányosságára, egy rigó ült hallgatva a havon. KISGYEREK: Édesség volt? ÉN: Persze, hogy volt édesség. A mályvacukor cuppant a harisnyában. Volt diákcsemege, karamell, kávés csokoládé és császárkeverék, medvecukor, krumplicukor, pörkölt mandula, kétszersült, toszka, fodormenta, déligyümölcs, marcipán és kelttészta a keltáknak. S fényes ólomkatonák csapatostól, akik szaladni mindig tudtak, ha verekedni nem is volt kedvük. Volt Akadály-Péter és Fekete-Verseny. S volt egyszerű Építőszekrény, Ferkó, a Kis Ezermester számára, tökéletes Használati Utasítással. Egyszerű Leonardo da Vincinek! S volt fütyülő, hergelni a kutyát, hogy felugassa a szomszéd öregembert, hogy az öreg a botjával kopogjon a falon, hogy a kép is leessen a falról! S volt egy csomag cigaretta, az ember szájába dugott egyet, kiállt az utcasarokra s órákig hasztalanul várt egy vénasszonyra, aki lehordja, hogy cigarettázik s akkor vigyorogva elszopogassa. S legeslegalul, a harisnya csücskében, mint egy ezüst búzaszem, volt egy koronás. Aztán le a reggelizőbe a léggömbök alá! KISGYEREK: Nagybácsik nem voltak,mint nálunk? ÉN: Nagybácsik mindig vannak karácsonykor. Ugyanazok a nagybácsik. S ünnep első napján reggel a kutyakótyagosító síppal és csokoládé cigarettával bebarangoltam a bepólyált városi hírekért ebből a kerek kis világból s mindig bukkantam holt madárra a fehér marton vagy az elhagyott hintáknál; talán vörösbegy volt, minden tüze kialudt, csak egy égett még s az az egy a begyén. Férfiak és asszonyok lapátolva gázoltak utat haza a templomból és imaházból, söntésbe való orral, szélcsipte ábrázattal, színtelen állatkák, akik felborzolták elütő, fekete, merev tollazatukat a hitetlen hó ellen. Kusztustövis függött a gázlámpáról a nappali szobában, volt ürmös és dió és üvegsör és pukkanó cukor a kávéskanál mellett, macskák lesték a tüzet talpig szőrmében, ropogott és köpdösött a magas tűzrakás, várta a gesztenyét s a borforralót. Néhány nagy darab ember ült a nappaliban, gallér nélkül, esküdni mernék, hogy nagybácsik, próbálgatták az új szivarukat, szakértelemmel karhossznyira tartották maguktól, aztán visszadugták a szájukba, köhögtek, megint eltartották, mintha robbanásra várnának s volt néhány apró nénike, nagynénik, akik nem kellettek a konyhában, de másutt épp oly kevéssé, ültek a szék legszélén, hegyesen és törékenyen, félve, hogy eltörnek, mint egy kopott csésze az aljával. Nem sokan taposták a hóbuckás utcákat azokon a reggeleken; egy öreg ember azonban rozsdabarna keménykalapban, sárga kesztyűvel és — tekintettel az évszakra — gombos gamásliban, mindig elment egészségügyi sétára a behavazott tekepályáig s vissza, ahogy elment volna tűzön vízen át ítéletnapkor is, néha meg két duzzadó fiatalember hatalmas izzó pipával, kabát nélkül, lobogó sállal, szótlanul legyalogolt a távolba vesző tengerig egy kis étvágygerjesztésre vagy hogy kifújják magukból a füstöt, mit tudom én, besétáltak a hullámokba s végül csak kiolthatatlan gyökérpipájuk kettős füstkarikája látszott. KISGYEREK: Miért nem mentél haza a karácsonyi ebédre? ÉN: De hiszen hazamentem, kóricálva mindig hazamentem. Húsleves szagok, madárszag, pálinka, pudding és hasé szag tekerődzött az orromba, mikor egy hótorlaszolt sikátorból előugrott egy gyerek, a kiköpött masom, pirosvégű cigarettával, lila folttal a bevert szeme körül, hetykén, mint egy kakasfióka s vigyorgott maga elé. Utáltam az első pillanattól s már dugtam a számba a kutyasípot, hogy lefütyüljem a nyakáról azt a karácsonyi pofáját, amikor lila kacsintással az Ő szájához kapta az Ő sípját s olyan fülsiketítőt, olyan hegyeset, olyan remeket füttyentett, hogy végig a visszhangzó fehér utcán manóábrázatok lapultak libazsíros tele pofával a feldíszített ablakokra. KISGYEREK: Mi volt ebédre? ÉN: Pulyka és lobogó pudding. KISGYEREK: Jó volt? ÉN: A mennyekben készült után? ÉN: A bácsikák letelepedtek a tűzhöz, kigombolták a gallérjukat, megeresztették a nadrágszíjat, nyirkos nagy kezüket az óraláncra tették, nyögtek egy kicsit s elaludtak. A mamák, nagynénik és nővérek ide-oda sürögtek, vitték ki a tálakat. A kutya hányt. Bözsi néni bevett három aszpirint, Hanna néni, aki szerette a portói bort, a behavazott konyhaudvar közepén állt s énekelt, mint egy dúskeblű rigómadár. Én léggömböket fújtam fel, hogy lássam, mikor pukkannak el s amikor elpukkantak szép sorjában mind, a nagybácsik felriadtak és rámdörögtek. Nehéz és dús volt a délután, a bácsik szuszogtak, mint a delfinek, hullt a hó s én ültem a nappaliban, girlandok és lampionok alatt, datolyát majszoltam s a Kis Ezermester Használati Utasítása szerint megpróbáltam összerakni egy tökéletes hadihajót és csináltam valamit, ami tengerjáró villamoshoz hasonlított. S mire eljött az ötórai tea, a nagybácsik felüdülve vígan nekiültek a gyümölcsös kalácsnak s az óriási fagylalt torta úgy tornyosult az asztal közepén, mint egy márvány síremlék. Hanna néni rumot tett a teába, hiszen csak egyszer van Karácsony az esztendőben. Este pedig muzsikálás volt. Az egyik bácsi hegedült, egy rokon azt énekelte, hogy „Friss ibolyát tessék“, egy másik nagybácsi meg azt, hogy „Verik már a rézdobot“. Nagyon meleg volt a kis házban. Hanna néni, aki áttért a lőrékre, énekelt egy dalt a Boldogtalan Szerelemről, Vérző Szívekről s a Halálról, aztán egy másikat, hogy „Dalos Madárka a Szerelem, Itt van a Fészke a Szívemen” s akkor megint kacagtak mind s én ágyba mentem. S amint kinéztem a hálóm ablakán, ki a szálló, végtelen, füstkarikás hóra, láttam a fényt az összes ház ablakában a dombunkon, hallottam a muzsikát a folyton ereszkedő, hosszú éjszakában. Eloltottam a gázt, s lefeküdtem. Mondtam pár szót a sűrű és megszentelt sötétségben, aztán elaludtam. KISGYEREK: De hiszen éppen ilyen a közönséges karácsony is. ÉN: Az volt. KISGYEREK: De akkor a karácsony kicsi fiú korodban pont olyan volt, mint a mostani. ÉN: Nem, nem volt olyan. KISGYEREK: Mért volt más a karácsony? ÉN: Nem mondhatom meg. KISGYEREK: Mért nem mondhatod meg? Mért más az én karácsonyom? ÉN: Nem mondhatom meg. KISGYEREK: Mért nem olyan az én karácsonyom, mint a tiéd, mikor kicsi fiú voltál? ÉN: Nem mondhatom meg. Nem mondhatom meg, mert ma karácsony napja van. DYLAN THOMAS: HOGY IS VOLT KARÁCSONYKOR ? Kovács Lajos versei: Illyés megőrült, Eörsi, Gáli rab, , s nem tudni, mikor, kit akasztanak, ahány hír, egyre rosszabb. Míg otthon minden gimnazista hős, te rendhagyó igékkel bíbelődsz, szép könyveket lapozgatsz. Kőcsipkéken jár élvező szemed, szimfóniákból dúdolsz... őrület! Itt búsongsz jóllakottan, míg otthon árkot vés a kis anyák, szeretők arcain — ifjak gerince roppan... Szánalmas népség, balga és dőre, magát gyilkoló, mesét sem tudó, ökröt utánzó varangyosbéka, farkasra ugró ostoba bárány. Mit is akartál meztelen kézzel, vadkanok ellen bolhacsipéssel? (1957 június) KÉT TÖREDEK Az év elszórta ólomnapjait, a rokkant költő lapot alapit. Didergő, balladás kor. Dühödt ravaszság, aranyjánosi kiegyezés halk robbanásai, harag, mely tízet számol... Mint fonnyadt vackor, érdes lett a szó, a ritmus, mint a mankó, kocogó, a rím jajongva fáj. Émelyegve így támolyog elő a vers: a tépett, roggyant felkelő, de féliíton megáll... (1977 november) FARKAS-VILÁGBAN Népek koldusa, tollatlan páva, agyara nincsen, csak igazsága. Széthullott kéve, szélmarta rózsa, már könnye sincs, csak elsiratója. Egy szó, egy mentség, valami kéne, bármily badarság újabb reményre. Bármily badarság, vagy a bizonyság, álomhozó szél, végső okosság. De nincsen válasz, mint ágak rángunk, a jég elverte minden virágunk. Téli világban, farkasvilágban tengődünk tiltott nagy szomorúságban.