Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-01-01 / 1. szám

Mióta megeshetett az a szégyen, hogy József Attiláról saját hazájában, Budapest kellős közepén Marosán György tarthatott „emlékbeszédet”, azóta írni-olvasni tudó magyar ember már semmin sem csodálkozhat. Legfeljebb méginkább elkeseredhet. A Marosán-beszéd egyébként nem egyszerűen halottgyalázás volt: egy új irodalmi „vonal” meghirdetése is egyben, s aki csak egy kicsit is ismeri a „szocialista művészetirányítás” mechanizmusát, az percig sem kételkedhet abban, hogy a Marosán-féle „eszmék” megtévesztő primitívségük ellenére sem saját egyéni kútfejéből származnak, hanem a Politikai Bizottság s ezen is túlmenően, a moszkvai Agitprop új irányelveit tükrözik. Az „új" jelzőt természetesen itt csak megkülönböztető értelemben használjuk, hiszen az új vonalra éppen az a legjellemzőbb, hogy teljes viszszatérést jelent a régi vonalhoz, a Zsdanov—Révai-féle parancsuralmi irodalompolitikához, s éppen anynyiban új, hogy könyörtelenül véget vet minden olyan liberális, vagy olvadási jelenségnek, amely a forradalom után — éppen az erőviszonyok és különféle taktikai meggondolások következtében — egy ideig még a magyar helyzet nem egy nyugati szemlélőjét is meglepte. November 4-e után Kádárék irodalompolitikájának a lényege körülbelül ez volt: ,,Most, amikor az egész ország megvet és gyűlöl minket, most, amikor a hatalom megszilárdítása a központi feladatunk, ostobaság volna arról vitatkozgatnunk, hogy egy nyugati vígjátékot bemutassanak-e, vagy egy apolitikus verset közöljenek-e a színházak vagy a folyóiratok. Az élet minden jele, már csak azáltal is, hogy mozgást mutat, ebben a helyzetben nekünk használ. Aki nincs ellenünk, velünk van.” Az erőszakszervek megerősödése, az önkényen alapuló „konszolidálás” nyomán, valamint nem utolsósorban a Sputnikok bűvöletében a bolsevik agyműködés most nagyjában a következő: ,,Erősek és hatalmasak vagyunk. A türelmünk fogytán van. Elegünk van az apolitikus mellébeszélésből, a kispolgári ingadozásból, az engedményekből, a liberalizmusból. Most már mindenki eldönthette, hová akar állni. Aki nincs velünk, ellenünk van.” A kénsavas Sándor Kálmán Ha a „vonal” adva vagyon, támadnak hozzá tüstént megfelelő irodalmi terrorlegények is, éberszemű tudáskák, percemberkék és másodpercemberkék. Ezek elhiszik, hogy „évtizedekig élhetnek” az ,, ellenforradalom elleni harcból’ ’, ami az ő szemükben a magyar írók és a magyar irodalom elleni hajszával azonos. A jól fizetett, vagy nem is olyan jól fizetett kopók közül az első sorban, rettenthetetlen élen járással Sándor Kálmán üget. Ez a Sándor Kálmán valamikor igen tehetséges író is volt. Később azonban egy könnyed mozdulattal hátbadöfte egykori barátait, Nagy Lajost és Déry Tibort, s beállt háziszerzőnek Rákosi Mátyáshoz. Ami elmúlt, elmúlt: a bölcs vezérből aligha lesz mégegyszer bölcs vezér és Sándor Kálmánból aligha lesz mégegyszer író. „Irodalompolitikus” annál inkább. A legfenekedőbb embergyűlölet (másnéven: szocialista kommunizmus) palackjait csóválva kezében, „Füstölgő kénsav” címen rovatot nyitott az egyik pesti hetilapban: minden héten más magyar írót igyekszik leönteni a rosszillatú folyadékkal. Vannak, akik politikamentes írásokkal próbálkoznak? A kénsavas Sándor Kálmán azonnal a nyakukba löttyenti: ,, önnek, ragyogó tehetségű magyar szellemi embernek hosszú-hosszú hónapokig egyetlen egyéni jó szava sem volt sehol a forradalmi munkás-paraszt kormány vezetésével valóban megújuló és hibáitól talán lassan-lassan megszabaduló szocialista építésünk tényeire.” Vannak, akik megpróbálnak valahogyan beilleszkedni? A kénsavas komisszárnak mindem kevés: ,,Azt is szeretném remélni, hogy már a következő írása egy hajszállal nyíltabb hitvallás lesz a hibáktól és árulástól megszabadult, épülő szocialista Magyarország mellett.” S vannak, akik egyszerűen csak azt szeretnék, hogy csend legyen, nyugalom legyen, dolgozni, írni lehessen? Szó sem lehet róla! Ez a megháborodott „neandervölgyi főkönyvelő” a béke napjai helyett továbbra is a „Harag napját” propagálja: ,,Nem szeretem azt a ■manapság körülöttünk zizzenő demagóg suttogást. .,Borítsunk fátylat a múltra!” Sunyi szándékú és embertelen kívánság lenne ez. A múltat elfelejteni. Nem, nem! Ünnep ide, ünnep oda, a múltat — éppen az egészséges irodalmi kibontakozás érdekében — nem elfelejteni, hanem megírni, kianalizálni kell...” így hát ő analizál. Sőt kianalizál. Emberségesen, füstölgő kénsavval a kezében. S ezek után még panaszkodik is, hogy írótársai a Gorkij fasorban nem viszonozzák „makacsul megismételt, tiszteletteljes köszöntését” s nem tisztelik meg őt kézszorításukkal, pedig ő nagyon szívesen kezet szorítana velük. Azzal a becsületes, jószagú, kénsavas kezével... „Egzisztencialista, anarchista, nihilista...“ Budapest két legnagyobb színházi sikere Marceau francia író „A tojás” és Patrick amerikai író „Teaház az augusztusi holdhoz” című darabja. Az Irodalmi Újság már megírta, hogy egyik művet sem tartja időtálló remeknek, mind a kettő könnyed, ügyes és szórakoztató írás. A Kornejcsuk- és Szimonov - mérgezésben szenvedő pesti nézőközönség körében nyilván ez a siker legfőbb oka. Annak a dühödt sajtókampánynak viszont, amely most mindkét darab ellen megindult, éppen a siker a legfőbb kiváltója. Megengedhetetlen dolog, hogy két ilyen dekadens nyugati burzsoá irodalmi termék estéről estére zsúfolt házakat fertőzzön meg Magyarországon, amely tudvalévően nem rés, hanem bástyaa béke frontján. Szegény Földes Mihály, aki élete főművét a „Mélyszántás” című dramatizált agrárpolitikai szemináriumfüzetben alkotta meg, s azóta képtelen színpadhoz jutni, könyörtelen elvi következetességgel szögezi le, hogy ezek a darabok ,,a levegőt rontják” s ,,ha rossz a levegő, akkor szellőztetni kell”. A Teaházat egyszerűen ,,amerikai propagandaműnek” tartja, „A tojást” viszont már elmélyültebben elemzi és megállapítja róla, hogy ,,egzisztencialista, anarchista, nihilista szónoklat”. (Azt még nem írja, hogy plutokrata és Judeo-kapitalista, de az ilyesmi csak idő kérdése.) Megszólal az ügyben Magyarország legkiválóbb okinavai szakértője, maga Kende István, s Révai Józseftől öröklött stílusban közli, hogy John Patrick Okinaván játszódó színműve , ,szépítés, álcázás, félrevezetés, hazugság”, mert azt akarja elfogadtatni a nézővel, hogy ..az amerikai imperializmus hadserege ártalmatlan, kedves, legfeljebb tisztjei bogarasak és korlátoltak néha”. (Milyen elégedett volna a néző egy olyan szovjet darabbal, amelyik nem is jobban, csak enynyire meg merné bírálni a szovjet imperializmus tisztjeit!) Mi hiányzik az amerikai vígjátékból? Kende István pontosan felsorolja: ,,földjükről kiűzött parasztok, megkínzott függetlenségi harcosok (japán nem magyar függetlenségi harcosokról van természetesen szó), atom- és hidrogéntámaszpont, imperialista hadsereg, háborús felkészülés”. Semmi kétség, hogy ha John Patrick történetesen magyar író volna és Kende István még mindig a Színházi Főosztályt vezetné, akkor mindezt kíméletlenül beleiratná a zenés bohózatba. Lenne is kacagás, jókedv, derű és móka, lánccsörgés és fogak csikorgatása! Torzkép, naturalizmus, rágalom Hasonló a helyzet Máriássy Judit és Máriássy Félix új filmjével, a „Külvárosi legendá”-val. Magát a filmet, sajnos, még nem volt alkalmunk látni, de abból a ledorongolásból, amelyben a Népszabadság vezérlő ideológusa, Rényi Péter részelteti, az az érzésünk, hogy egészen szépen sikerülhetett. ,,Külvárosi torzkép” — kereszteli át a film címét is a nagytehetségű kritikus, aki ugyancsak Révai József uraságtól levetett stílusában tündökölve csak az alábbi szerény megállapításokat fűzi a mozgóképhez: ,,rágalom”, ,,visszájára fordított neorealizmus”, ,,a naturalizmus egyik elég durva válfaja”, ,,pesszimista”, ,,gusztustalan” satöbbi, satöbbi. Rényi tiltakozik még a feltevés ellen is, hogy ő az illegális kommunista pártot kéri számon a filmen, nem, ő egyáltalán nem ilyen szektariánus, — ő csak azt kifogásolja, hogy ,,a burzsoázia leleplezése teljesen kimaradt”. Máriássyék filmje — a kritikából kivehetően — lumpenproletárokról szól. Rényi tehát rájuk formed: ,,Azt kérjük számon tőlük, hová süllyesztették a becsületes munkásokat, vagy így is mondhatnám, egyszerűen: a munkásokat.” De ha a film egyszer nem a becsületes munkásokat, hanem a lumpenproletárokat akarja ábrázolni? Oda se neki! A művészeknek azt kell akarniok, amit a Népszabadság akar... Vihar egy novella körül A legvadabb támadások kereszttüzében egy fiatal és tehetséges prózaíró, Tóth László egy novellája áll. A novella, amely a „Fegyencek szabadságon” címet viseli, a Kortárs című lap októberi számában jelent meg. Meséje, lerövidítve és leegyszerűsítve, a következő: 1956 októberének utolsó napjaiban, tehát a forradalom alatt, fegyveres katonák behatolnak II. vidéki város fegyházába, s szabadon engedik a rabokat. A fegyőrök elszöknek, a fegyencek hazamennek. De négy rab mégis visszamarad: nincs ruhájuk, a többiek, úgy látszik, elvitték az övéket, s nem akarnak a csíkos rabruhában nappal végigmenni a városon. Ezért marad viszsza három, a negyedik, egy politikai okokból bebörtönzött öreg pír, pedig azért, mert úgy véli, hogy amíg az ügyét nem tisztázzák, nem mozdulhat onnan. A négy rab elég jól él a magára hagyott fegyházban: alaposan belaknak, italt is találnak, s bizony benyakalnak az IKK Arumból. Aztán levonulnak a tekepályára s játszani kezdenek. A golyók, bábuk csattogó hangja visszacsalogatja az egyik fegyőrt, a kegyetlen, rosszindulatú Venczákot. Beszáll ő is a partiba. A kuglizók valamin összevesznek. A fegyőr előrántja a revolverét s újra parancsolgatni kezd. Vissza akarja zárni a foglyokat a cellájukba. Az egyik rab, egy hatalmas erejű hentes nekiugrik, s úgy vágja a cella sarkának az őrt, hogy szörnyethal. A foglyok elmennek, csak a pap marad vissza. „Harmadnap hajnalán orosz páncélosok vonultak be a városba s a foglyok nagy része rövidesen visszakerült a cellájába, ha nem szökött Nyugatra. Akadt olyan is, aki nemként jelentkezett”, így végződik a novella. S itt kezdődik a „botrány”. Mert már az is baj, hogy orosz páncélosok vonultak be és nem szovjet páncélosok. De ez még hagyján. A Magyarország című sajtótermék eddig két levelet és egy szerkesztőségi cikket szentelt az ügynek. A támadások hangja a legsötétebb 51— 53-as korszakra emlékeztet. Íme, milyen bűnöket lehet ma elkövetni Budapesten egy 14 oldalas elbeszéléssel: 1. ,,A novella azt a tendenciózus és hazug mesét terjeszti: az október előtti rezsimben csupán rokonszenves ártatlan politikai és köztörvényes foglyok és csupán durva, elállatiasodott fegyőrök voltak.” 2. ,,A Téglafal mögött, Az elátkozott úton, a Kucsera és az ellenforradalom szellemi előkészítő munkájának más irodalmi cikkeiben ugyanilyen beállítással és jellemekkel találkoztunk. No de akkor előkészítették az ellenforradalmat, most pedig utána vagyunk. Akkor nem tudtuk, hogy mit akarnak, de most igen. Akkor tétlenül nézte a felső vezetés a becsületes emberek szidalmazását és rágalmazását. És most? Most nem szabad tűrni.” 3. Meg kell állapítani, hogy Tóth László történelemhamisítást követett el, éppúgy, mint az őrségváltás és a Jud Süss-féle filmek szerzői. 4. Tóth László azzal, hogy a novellában szereplő fegyőr úgy vezényel: „Ein, zwei, ráz, dva”, — „egyenlőségjelet tesz a náci fasizmus és a szovjet nevelés között”. 5. Ezenkívül, csak úgy kapásból: ,,rágalmazás”, ,,ellenforradalmi szitkozódás”, ,, ellenforradalmi uszítás”, — és ezek után: ,,tisztán áll előttünk a szerző politikai arculata s művének, enyhén szólva, uszító tendenciája. Itt nincs is szükség erős, elítélő szavakra (?), az olvasó a tényekből ítélhet. Ennek a novellának helye lett volna az Út és Cél című nyilas folyóiratban...” ,,A szocializmus nevében követelem — írja a „Magyarország” Németh Ferenc nevű (vagy álnevű?) levélírója —, hogy minden eszközzel akadályozzák meg új Irodalmi Újság születését.” Hallgatnak a szavára. Valóban: semmilyen eszköztől sem riadnak vissza. Paál Endre — MI AZ, AMI OLY HOSSZÚ VÁRAKOZÁSI IDŐ UTÁN VÉGÜL IS TÁVOZÁSRA BÍRT? — A legújabb letartóztatási hullám. Nem mintha eddig az élet olyan vidám lett volna. De tudod, hogy van: az ember alkalmazkodni próbál. S valahogyan egy idő óta már azt gondolhattuk, hogy Kádárék október ,,lezárására” törekednek. A Népszabadságban is jelentek meg cikkek arról, hogy nem lehet mindennap elölről kezdeni a felelősségrevonásokat. De most egyszerre megint rákezdték. — MILYEN ESEMÉNYEKRE GONDOLSZ? — Mindenekelőtt a Déryék elleni ítéletre. A közvélemény sokkal enyhébb ítéletet várt, s különösen az írók érezték magukat alaposan megcsalva, hiszen sokuktól azzal az ígérettel csalták ki azt a bizonyos , ,tiltakozó” nyilatkozatot, hogy majd a letartóztatott írókra kiszabandó büntetések enyhébbek lesznek. A Déryre kirótt 9 év rendkívül nyomasztóan hatott, annál is inkább, mert Déry súlyosan beteg. Érszűkülete és igen súlyos idegbaja van, úgy hírlik, hogy a cellájában a földön fetreng egy-egy heves rohama közben. A tárgyaláson is igen magas lázzal vett részt. Az orvosok szerint egy évnél többet nem bír ki a börtönben. — Másrészt itt vannak az újabb letartóztatások. Kosáry Domokos, Ádám György... — Ádám György esete felett sem lehet egyszerűen napirendre térni. Adám, aki októberben az értelmiség forradalmi bizottságát vezette, már egy ízben ült hat évet a Rajkper egyik vádlottjaként, ő most az első ,,Rajk”-os, akit újból letartóztattak. Nincs kizárva, hogy vele meg az egykori ávófőnököket akarják ,,rehabilitálni”, az egyszer már ártatlannak bizonyult emberekről pedig díjra be akarják bizonyítani, hogy ,,bűnösök”. — MIT TUDSZ AZ ELŐKÉSZÜLETEKBEN’LÉVŐ PEREKRŐL? — Nos igen, ez is a mai magyar élethez tartozik. A Nagy Imre per Damoklész kardjaként függ az ország felett. Senki sem tud semmi bizonyosat, de beszélik, hogy Marosán valamiféle értekezleten határozottan ,,beígérte” a Nagy Imre pert. Tény az, hogy számos tanút hallgattak ki a ,,romániai” Nagy Imre csoport ügyében. Közben pedig már a csoport legtöbb tagját, köztük magát Nagyot is, Budapestre hozták és állítólag a Fő utcában őrzik. Azt is hallani, hogy a ,,nagy pert” kisebbekkel akarják előkészíteni, ahol újságírók, Petőfiköri vezetők szerepelnének. És amikor már pisszenni sem mer senki, akkor jönne a forradalom vezérkarának nagy nyilvános pere. — MIVEL MAGYARÁZOD A TERRORNAK EZT A FELÉLÉNKÜLÉSÉT? ŐK MAGUK SEM HISZNEK A SAJÁT KONSZOLIDÁLÓDÁSUKBAN? — Ne keress feltétlenül ésszerűséget emögött. Egyébként a stabilitásuk nagyon gyenge lábakon áll. Igaz, a lelkek nagyon megtörtek. Igaza van József Attilának: ,,Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.” Ezzel magyarázható az ENSZ-tárgyalás elleni tiltakozó kampány ,,sikere” is. Megvallom neked, kissé ez a csalódás késztetett távozásra, mert bizony, szomorú dolog végignézni, amikor egy nagyot akart nép ismét beletörik az igába. Sok a spicli, sok a besúgás, a feljelentés... De persze, ebből még nem él meg a rendszer. Hívők is kellenek, akikre a rendtámaszkodhat. S bizony, a hitet nehezen lehet helyreállítani. A mintegy félmillió párttagból aligha számítható hivő fanatikusnak több, mint ötvenezer. Igaz, ezek a leghangosabbak: ezek azok, akik minden terrorintézkedést keveselnek, akik állandóan denunciálnak, akik mérgezik a levegőt. A párttagság többsége viszont hallgat, a gyűléseken és ,,aktívakon” is. Inkább kenyérokokból, mint meggyőződésből csatlakoztak a párthoz. — A légkörváltozások okát inkább a vezetők közötti állandó harcban keresném. A régi rákosisták (akiknek vezéralakja Révai József) nincsenek megelégedve a jelenlegi vezetéssel, mert gyengekezűnek és tehetségtelennek tartják, Kádárnak pedig egyenesen szemére vetik a forradalom alatti kétértelmű magatartását. Tavasszal úgy látszott, hogy ez a rákosista szárny előretör és megpróbálja elragadni a mostani garnitvírától a vezetést. Aztán jött Molotovék bukása és ez a ,,balszárny” kissé elcsendesült. A Molotov-ügyet Magyarországon ugyan előbb egy letartóztatási hullám kísérte (,,nehogy a jobboldal fel merje ütni a fejét”), de aztán valamelyest enyhült a helyzet, voltak bizonyos gesztusok az értelmiség irányába, a boszorkányüldözés egy kicsit csökkent. A rossznak is vannak fokozatai. Másfelől a párton belüli ,,veszettek” , az az ötvenezer ember, akiről beszéltem, lélekben a rákosisták mögött áll, s Kádár, hogy e legmegbízhatóbbak között népszerű legyen, voltaképp állandóan versenyt fut saját ,,baloldalával”. A pártértekezletek úgy festenek, hogy a.,,túlzó” hangokat a vezetők szelíden csitítgatják, aztán pedig sietnek a túlzó intézkedéseket maguk megvalósítani. Így hát a Rákosival szembeni ,,ellenzékiség” nimbuszával a mai vezetők voltaképp a legrosszabb rákosista politikát valósítják meg. — ÉS MILYEN AZ ÁLTALÁNOS HANGULAT? — Van egy viszonylag ,,elégedett” réteg: a parasztság. Számukra ugyanis meghagyták a Nagy Imre-féle reformokat, vagy legalábbis — eddig még — csak keveset vontak vissza belőle. A munkásság, amióta betiltották és feloszlatták a munkástanácsokat, ismét önmagába húzódott. Az év első felében nagyon erősen emelték a béreket, most azonban megint kezdik visszanyomni és ezért az üzemekben sok helyen zúgolódás tapasztalható. Ezen azonban a kormány nem tud változtatni, mert eddig az oroszok ,,tartották el” az országot, de most már úgy látszik, azt követelik Kádáréktól, hogy a maguk lábára álljanak. A termelés pedig még a forradalom előtti szintet sem érte el, így hát előbbutóbb meg kell szorítaniuk az életszínvonalat. A legrosszabb talán az értelmiség helyzete, tőlük ugyanis lojalitást és szolgálatot követelnek. Talán annyiban különbözik a helyzet a négy-öt évvel ezelőttitől, hogy most nem követelnek hangos lojalitást, beérik a némával is. De aki ,,járatja a száját”, arra lesújtanak, így aztán némán kell tűrni a sok hazudozást, rágalmazást, nemzetgyalázást és a véget nem érő fárasztó szólamokat. — EGYSZÓVAL KIBÍRHATATLAN? — Az otthonmaradottak legtöbbjének alapmagatartása ez: túlélni. Túlélni, mint egyén és mint nemzet. Sajnos, ez az akarat nem sok reménnyel párosul. Az emberek általában elvesztették hitüket; egyik a szocializmusban, másik a Nyugatban. S nemcsak a politikai hitről van szó. Az az érzés vett erőt a mai generáción, hogy mindegy, mit teszünk, a dolgok úgyis nélkülünk és ellenünkre haladnak tovább a maguk útján. Talán ezért is van olyan nagy sikere odahaza az olyan könyveknek, daraboknak, mint Camus Közönye, Julien Green Leviathanja, Kafka novellái, Marceau Tojás című daratja. A forradalom utáni hónapokban a ,,harmadikutasoknak” volt reneszánszuk — most már ebből is kiábrándultak az emberek; nem hisznek harmadik útban. Semmiféle útban nem hisznek. A ráció elvesztette becsületét. Most a modern irracionálista filozófia van divatban, az absztrakt festészet, a nagyon modern zene... — MIT VÁRNAK AZ OTTHONIAK AZ EMIGRÁCIÓTÓL? — Hogy ne szakadjon el túlságosan az otthoni talajtól. S hogy mondja ki, mondja el a világnak azt, amit a börtönfalak közé zárt nemzet nem tud elmondani. (Róma, 1957 karácsony.) Kormos Miklós PERCEMBERKÉK DÁRIDÓJA HÍRADÁS A HAZÁBÓL A „bolygóközi utazások századában“, ebben az igazán csodálatos és boldog korban, úgy hallgatom hazulról jött barátomat, mintha csakugyan egy másik bolygóról érkezett volna. Történetével (amely ugyan nem egészen „tipikus“, mert barátom több mint egy esztendeig tartó tépelődések és reménykedések után csak most hagyta el Magyarországot) nem fárasztom az olvasót. Mindenkinek megvan a maga hőstette, a maga kis kalandregénye; minek szaporítsuk még eggyel számukat? Az igazán érdekes úgyis az, amit ez a „bolygóközi“ hírnök otthonról, a mai magyar életről mesél. Halljuk hát a híradást. Irodalmi Újság 1958 január 1