Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-01-01 / 1. szám

­ Mióta megeshetett az a szégyen, hogy József Attiláról saját hazájá­ban, Budapest kellős közepén Ma­rosán György tarthatott „emlék­beszédet”, azóta írni-olvasni tudó magyar ember már semmin sem csodálkozhat. Legfeljebb mégin­­kább elkeseredhet. A Marosán-beszéd egyébként nem egyszerűen halottgyalázás volt: egy új irodalmi „vonal” meg­hirdetése is egyben, s aki csak egy kicsit is ismeri a „szocialista mű­vészeti­rányítás” mechanizmusát, az percig sem kételkedhet abban, hogy a Marosán-féle „eszmék” megté­vesztő primitívségük ellenére sem saját egyéni kútfejéből származnak, hanem a Politikai Bizottság s ezen is túlmenően, a moszkvai Agitprop új irányelveit tükrözik. Az „új" jelzőt természetesen itt csak meg­különböztető értelemben használ­juk, hiszen az új vonalra éppen az a legjellemzőbb, hogy­­ teljes visz­­szatérést jelent a régi vonalhoz, a Zsdanov—Révai-féle parancsuralmi irodalompolitikához, s éppen any­­nyiba­n új, hogy könyörtelenül vé­get vet minden olyan liberális, vagy olvadási jelenségnek, amely a forra­dalom után — éppen az erőviszo­nyok és különféle taktikai meggon­dolások következtében — egy ideig még a magyar helyzet nem egy nyugati szemlélőjét is meglepte. November 4-e után Kádárék iroda­lompolitikájának a lényege körül­belül ez volt: ,,Most, amikor az egész ország megvet és gyűlöl min­ket, most, amikor a hatalom meg­szilárdítása a központi feladatunk, ostobaság volna arról vitatkozgat­­nunk, hogy egy nyugati vígjátékot bemutassanak-e, vagy egy apoli­­tikus verset közöljenek-e a színhá­zak vagy a folyóiratok. Az élet minden jele, már csak azáltal is, hogy mozgást mutat, ebben a hely­zetben nekünk használ. Aki nincs ellenünk, velünk van.” Az erőszakszervek megerősödése, az önkényen alapuló „konszolidá­lás” nyomán, valamint nem utolsó­sorban a Sputnikok bűvöletében a bolsevik agyműködés most nagyjá­ban a következő: ,,Erősek és hatal­masak vagyunk. A türelmünk fogy­tán van. Elegünk van az apolitikus mellébeszélésből, a kispolgári inga­dozásból, az engedményekből, a li­beralizmusból. Most már mindenki eldönthette, hová akar állni. Aki nincs velünk, ellenünk van.” A kénsavas Sándor Kálmán Ha a „vonal” adva vagyon, tá­madnak hozzá tüstént megfelelő irodalmi terrorlegények is, éber­­szemű tudáskák, percemberkék és másodpercemberkék. Ezek elhiszik, hogy „évtizedekig élhetnek” az ,, ellenforradalom elleni harcból’ ’, ami az ő szemükben a magyar írók és a magyar irodalom elleni hajszá­val azonos. A jól fizetett, vagy nem is olyan jól fizetett kopók közül az első sorban, rettenthetetlen élen já­rással Sándor Kálmán üget. Ez a Sándor Kálmán valamikor igen te­hetséges író is volt. Később azon­ban egy könnyed mozdulattal hát­­badöfte egykori barátait, Nagy La­jost és Déry Tibort, s beállt házi­szerzőnek Rákosi Mátyáshoz. Ami elmúlt, elmúlt: a bölcs vezérből aligha lesz mégegyszer bölcs vezér és Sándor Kálmánból aligha lesz mégegyszer író. „Irodalompoli­­tikus” annál inkább. A legfenekedőbb embergyűlölet (másnéven: szocialista kommuniz­mus) palackjait csóválva kezében, „Füstölgő kénsav” címen rovatot nyitott az egyik pesti hetilapban: minden héten más magyar írót igyekszik leönteni a rosszillatú fo­lyadékkal. Vannak, akik politika­­mentes írásokkal próbálkoznak? A kénsavas Sándor Kálmán azonnal a nyakukba löttyenti: ,, önnek, ra­gyogó tehetségű magyar szellemi embernek hosszú-hosszú hónapokig egyetlen egyéni jó szava sem volt sehol a forradalmi munkás-paraszt kormány vezetésével valóban meg­újuló és hibáitól talán lassan-lassan megszabaduló szocialista építésünk tényeire.” Vannak, akik megpró­bálnak valahogyan beilleszkedni? A kénsavas komisszárnak mindem ke­vés: ,,Azt is szeretném remélni, hogy már a következő írása egy hajszállal nyíltabb hitvallás lesz a hibáktól és árulástól megszabadult, épülő szocialista Magyarország mel­lett.” S vannak, akik egyszerűen csak azt szeretnék, hogy csend le­gyen, nyugalom legyen, dolgozni, írni lehessen? Szó sem lehet róla! Ez a megháborodott „neandervöl­­gyi főkönyvelő” a béke napjai he­lyett továbbra is a „Harag napját” propagálja: ,,Nem szeretem azt a ■manapság körülöttünk zizzenő de­magóg suttogást. .,Borítsunk fáty­lat a múltra!” Sunyi szándékú és embertelen kívánság lenne ez. A múltat elfelejteni. Nem, nem! Ün­nep ide, ünnep oda, a múltat — éppen az egészséges irodalmi kibon­takozás érdekében — nem elfelej­teni, hanem megírni, kianalizálni kell...” így hát ő analizál. Sőt kianali­­zál. Emberségesen, füstölgő kén­savval a kezében. S ezek után még panaszkodik is, hogy írótársai a Gorkij fasorban nem viszonozzák „makacsul megismételt, tisztelet­­teljes köszöntését” s nem tisztelik meg őt kézszorításukkal, pedig ő nagyon szívesen kezet szorítana velük. Azzal a becsületes, jószagú, kénsavas kezével... „Egzisztencialista, anarchista, nihilista...“ Budapest két legnagyobb szín­házi sikere Marceau francia író „A tojás” és Patrick amerikai író „Teaház az augusztusi holdhoz” című darabja. Az Irodalmi Újság már megírta, hogy egyik művet sem tartja időtálló remeknek,­­ mind a kettő könnyed, ügyes és szórakoztató írás. A Kornejcsuk- és Szimonov - mérgezésben szenvedő pesti nézőközönség körében nyilván ez a siker legfőbb oka. Annak a dühödt sajtókampány­nak viszont, amely most mindkét darab ellen megindult, éppen a si­ker a legfőbb kiváltója. Megenged­hetetlen dolog, hogy két ilyen de­kadens nyugati burzsoá irodalmi termék estéről estére zsúfolt háza­kat fertőzzön meg Magyarországon, amely tudvalévően nem rés, hanem bástya­­a béke frontján. Szegény Földes Mihály, aki élete főművét a „Mélyszántás” című dramatizált agrárpolitikai szemináriumfüzetben alkotta meg, s azóta képtelen szín­padhoz jutni, könyörtelen elvi kö­vetkezetességgel szögezi le, hogy ezek a darabok ,,a levegőt rontják” s ,,ha rossz a levegő, akkor szellőz­tetni kell”. A Teaházat egyszerűen ,,amerikai propagandaműnek” tart­ja, „A tojást” viszont már elmé­lyültebben elemzi és megállapítja róla, hogy ,,egzisztencialista, anar­chista, nihilista szónoklat”. (Azt még nem írja, hogy plutokrata és Judeo-kapitalista, de az ilyesmi csak idő kérdése.) Megszólal az ügyben Magyaror­szág legkiválóbb okinavai szakértő­je, maga Kende István, s Révai Jó­zseftől öröklött stílusban közli, hogy John Patrick Okinaván ját­szódó színműve , ,szépítés, álcázás, félrevezetés, hazugság”, mert azt akarja elfogadtatni a nézővel, hogy ..az amerikai imperializmus hadse­rege ártalmatlan, kedves, legfeljebb tisztjei bogarasak és korlátoltak néha”. (Milyen elégedett volna a néző egy olyan szovjet darabbal, amelyik nem is jobban, csak eny­­nyire meg merné bírálni a szovjet imperializmus tisztjeit!) Mi hiány­zik az amerikai vígjátékból? Kende István pontosan felsorolja: ,,föld­jükről kiűzött parasztok, megkín­zott függetlenségi harcosok (japán nem magyar függetlenségi harco­sokról van természetesen szó), atom- és hidrogéntámaszpont, im­perialista hadsereg, háborús felké­szülés”. Semmi kétség, hogy ha John Patrick történetesen magyar író volna és Kende István még mindig a Színházi Főosztályt ve­zetné, akkor mindezt kíméletlenül beleiratná a zenés bohózatba. Len­ne is kacagás, jókedv, derű és móka, lánccsörgés és fogak csikor­­gatása! Torzkép, naturalizmus, rágalom Hasonló a helyzet Máriássy Judit és Máriássy Félix új filmjével, a „Külvárosi legendá”-val. Magát a filmet, sajnos, még nem volt alkal­munk látni, de abból a ledorongo­­lásból, amelyben a Népszabadság vezérlő ideológusa, Rényi Péter ré­szelteti, az az érzésünk, hogy egé­szen szépen sikerülhetett. ,,Külvá­rosi torzkép” — kereszteli át a film címét is a nagytehetségű kritikus, aki ugyancsak Révai József uraság­tól levetett stílusában tündökölve csak az alábbi szerény megállapítá­sokat fűzi a mozgóképhez: ,,rága­lom”, ,,visszájára fordított neorea­­lizmus”, ,,a naturalizmus egyik elég durva válfaja”, ,,pesszimista”, ,,gusztustalan” satöbbi, satöbbi. Rényi tiltakozik még a feltevés el­len is, hogy ő az illegális kommu­nista pártot kéri számon a filmen, nem, ő egyáltalán nem ilyen szek­tariánus, — ő csak azt kifogásolja, hogy ,,a burzsoázia leleplezése tel­jesen kimaradt”. Máriássyék filmje — a kritikából kivehetően — lum­penproletárokról szól. Rényi tehát rájuk formed: ,,Azt kérjük számon tőlük, hová süllyesztették a­ becsü­letes munkásokat, vagy így is mondhatnám, egyszerűen: a mun­kásokat.” De ha a film egyszer nem a becsületes munkásokat, ha­nem a lumpenproletárokat akarja ábrázolni? Oda se neki! A művé­szeknek azt kell akarniok, amit a Népszabadság akar... Vihar egy novella körül A legvadabb támadások kereszt­tüzében egy fiatal és tehetséges prózaíró, Tóth László egy novellája áll. A novella, amely a „Fegyencek szabadságon” címet viseli, a Kor­társ című lap októberi számában je­lent meg. Meséje, lerövidítve és le­egyszerűsítve, a következő: 1956 októberének utolsó napjai­ban, tehát a forradalom alatt, fegy­veres katonák behatolnak II. vidéki város fegyházába, s szabadon en­gedik a rabokat. A fegyőrök elszök­nek, a fegyencek hazamennek. De négy rab mégis visszamarad: nincs ruhájuk, a többiek, úgy látszik, el­vitték az övéket, s nem akarnak a csíkos rabruhában nappal végig­­menni a városon. Ezért marad visz­­sza három, a negyedik, egy politi­kai okokból bebörtönzött öreg pír, pedig azért, mert úgy véli, hogy amíg az ügyét nem tisztázzák, nem mozdulhat onnan. A négy rab elég jól él a magára hagyott fegyházban: alaposan belaknak, italt is találnak, s bizony benyakalnak az IKK A­­rumból. Aztán levonulnak a teke­pályára s játszani kezdenek. A go­lyók, bábuk csattogó hangja vissza­csalogatja­ az egyik fegyőrt, a ke­gyetlen, rosszindulatú Venczákot. Beszáll ő is a partiba. A kuglizók valamin összevesznek. A fegyőr elő­rántja a revolverét s újra paran­csolgatni kezd. Vissza akarja zárni a foglyokat a­ cellájukba. Az egyik rab, egy hatalmas erejű hentes nekiugrik, s úgy vágja a cella sar­kának az őrt, hogy szörnyethal. A foglyok elmennek, csak a pap ma­rad vissza. „Harmadnap hajnalán orosz páncélosok vonultak be a vá­rosba s a foglyok nagy része rövi­desen visszakerült a cellájába, ha nem szökött Nyugatra. Akadt olyan is, aki nemként jelentkezett”, így végződik a novella. S itt kezdődik a „botrány”. Mert már az is baj, hogy orosz páncélo­sok vonultak­­ be és nem szovjet páncélosok. De ez még hagyján. A Magyarország című sajtótermék ed­dig két levelet és egy szerkesztőségi cikket szentelt az ügynek. A táma­dások hangja a legsötétebb 51— 53-as korszakra emlékeztet. Íme, milyen bűnöket lehet ma elkövetni Budapesten egy 14 oldalas elbeszé­léssel: 1. ,,A novella azt a tendenciózus és hazug mesét terjeszti: az október előtti rezsimben csupán rokonszen­ves ártatlan politikai és köztörvé­nyes foglyok és csupán durva, el­áll­atiasodott fegyőrök voltak.” 2. ,,A Téglafal mögött, Az elát­kozott úton, a Kucsera és az ellen­­forradalom szellemi előkészítő mun­kájának más irodalmi cikkeiben ugyanilyen beállítással és jellemek­kel találkoztunk. No de akkor elő­készítették az ellenforradalmat, most pedig utána vagyunk. Akkor nem tudtuk, hogy mit akarnak, de most igen. Akkor tétlenül nézte a felső vezetés a becsületes emberek szidalmazását és rágalmazását. És most? Most nem szabad tűrni.” 3. Meg kell állapítani, hogy Tóth László történelemhamisítást köve­tett el, éppúgy, mint az őrségvál­tás és a Jud Süss-féle filmek szer­zői. 4. Tóth László azzal, hogy a no­vellában szereplő fegyőr úgy vezé­nyel: „Ein, zwei, ráz, dva”, — „egyenlőségjelet tesz a náci fasiz­mus és a szovjet nevelés között”. 5. Ezenkívül, csak úgy kapás­ból: ,,rágalmazás”, ,,ellenforradal­mi szitkozódás”, ,, ellenforradalmi uszítás”, — és ezek után: ,,tisztán áll előttünk a szerző politikai arcu­lata s művének, enyhén szólva, uszító tendenciája. Itt nincs is szükség erős, elítélő szavakra (?), az olvasó a tényekből ítélhet. En­nek a novellának helye lett volna az Út és Cél című nyilas folyóirat­ban...” ,,A szocializmus nevében követe­lem — írja a „Magyarország” Né­meth Ferenc nevű (vagy álnevű?) levélírója —, hogy minden eszköz­zel akadályozzák meg új Irodalmi Újság születését.” Hallgatnak a szavára. Valóban: semmilyen eszköztől sem riadnak vissza. Paál Endre — MI AZ, AMI OLY HOSSZÚ VÁRAKOZÁSI IDŐ UTÁN VÉ­­GÜL IS TÁVOZÁSRA BÍRT? — A legújabb letartóztatási hul­lám. Nem mintha eddig az élet olyan vidám lett volna. De tudod, hogy van: az ember alkalmazkodni próbál. S valahogyan egy idő óta már azt gondolhattuk, hogy Kádá­rék október ,,lezárására” töreked­nek. A Népszabadságban is jelen­tek meg cikkek arról, hogy nem le­het mindennap elölről kezdeni a fe­­lelősségrevonásokat. De most egy­szerre megint rákezdték. — MILYEN ESEMÉNYEKRE GONDOLSZ? — Mindenekelőtt a Déryék elleni ítéletre. A közvélemény sokkal enyhébb ítéletet várt, s különösen az írók érezték magukat alaposan megcsalva, hiszen sokuktól azzal az ígérettel csalták ki azt a bizonyos , ,tiltakozó” nyilatkozatot, hogy majd a letartóztatott írókra kisza­bandó büntetések enyhébbek lesz­nek. A Déryre kirótt 9 év rendkí­vül nyomasztóan hatott, annál is inkább, mert Déry súlyosan beteg. Érszűkülete és igen súlyos idegbaja van, úgy hírlik, hogy a cellájában a földön fetreng egy-egy heves ro­hama közben. A tárgyaláson is igen magas lázzal vett részt. Az orvosok szerint egy évnél többet nem bír ki a börtönben. — Másrészt itt vannak az újabb letartóztatások. Kosáry Domokos, Ádám György... — Ádám György esete felett sem lehet egyszerűen napirendre térni. Adám, aki októberben az értelmi­ség forradalmi bizottságát vezette, már egy ízben ült hat évet a Rajk­­per egyik vádlottjaként, ő most az első ,,Rajk”-os, akit újból letartóz­tattak. Nincs kizárva, hogy vele meg az egykori ávó­főnököket akar­ják ,,rehabilitálni”, az egyszer már ártatlannak bizonyult emberekről pedig d­íjra be akarják bizonyítani, hogy ,,bűnösök”. — MIT TUDSZ AZ ELŐKÉ­SZÜLETEKBEN’LÉVŐ PEREK­RŐL? — Nos igen, ez is a mai magyar élethez tartozik. A Nagy Imre per Damoklész kardjaként függ az or­szág felett. Senki sem tud semmi bizonyosat, de beszélik, hogy Ma­rosán valamiféle értekezleten hatá­rozottan ,,beígérte” a Nagy Imre pert. Tény az, hogy számos tanút hallgattak ki a ,,romániai” Nagy Imre csoport ügyében. Közben pe­dig már a csoport legtöbb tagját, köztük magát Nagyot is, Buda­pestre hozták és állítólag a Fő ut­cában őrzik. Azt is hallani, hogy a ,,nagy pert” kisebbekkel akarják előkészíteni, ahol újságírók, Petőfi­­köri vezetők szerepelnének. És amikor már pisszenni sem mer sen­ki, akkor jönne a forradalom vezér­karának nagy nyilvános pere. — MIVEL MAGYARÁZOD A TERRORNAK EZT A FELÉLÉN­KÜLÉSÉT? ŐK MAGUK SEM HISZNEK A SAJÁT KONSZOLI­DÁLÓDÁSUKBAN? — Ne keress feltétlenül ésszerű­séget emögött. Egyébként a stabi­litásuk nagyon gyenge lábakon áll. Igaz, a lelkek nagyon megtörtek. Igaza van József Attilának: ,,For­­télyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.” Ezzel magyaráz­ható az ENSZ-tárgyalás elleni til­takozó kampány ,,sikere” is. Meg­vallom neked, kissé ez a csalódás késztetett távozásra, mert bizony, szomorú dolog végignézni, amikor egy nagyot­ akart nép ismét beletö­rik az igába. Sok a spicli, sok a besúgás, a feljelentés... De persze, ebből még nem él meg a rendszer. Hívők is kellenek, akikre a rend­­tá­maszkodhat. S bizony, a hitet ne­hezen lehet helyreállítani. A mint­­egy félmillió párttagból aligha szá­mítható hivő fanatikusnak több, mint ötvenezer. Igaz, ezek a leg­hangosabbak: ezek azok, akik min­den terrorintézkedést keveselnek, akik állandóan denunciálnak, akik mérgezik a levegőt. A párttagság többsége viszont hallgat, a gyűlé­seken és ,,aktívakon” is. Inkább kenyérokokból, mint meggyőződés­ből csatlakoztak a párthoz. — A légkörváltozások okát in­kább a vezetők közötti állandó harcban keresném. A régi rákosis­ták (akiknek vezéralakja Révai József) nincsenek megelégedve a jelenlegi vezetéssel, mert gyenge­­kezűnek és tehetségtelennek tart­ják, Kádárnak pedig egyenesen sze­mére vetik a forradalom alatti két­értelmű magatartását. Tavasszal úgy látszott, hogy ez a rákosista szárny előretör és megpróbálja el­ragadni a mostani garnitvírától a vezetést. Aztán jött Molotovék bu­kása és ez a ,,balszárny” kissé el­csendesült. A Molotov-ügyet Ma­gyarországon ugyan előbb egy le­tartóztatási hullám kísérte (,,ne­hogy a jobboldal fel merje ütni a fejét”), de aztán valamelyest eny­hült a helyzet, voltak bizonyos gesztusok az értelmiség irányába, a boszorkányüldözés egy kicsit csök­kent. A rossznak is vannak fokoza­tai. Másfelől a párton belüli ,,ve­szettek” , az az ötvenezer ember, akiről beszéltem, lélekben a ráko­sisták mögött áll, s Kádár, hogy e legmegbízhatóbbak között népszerű legyen, voltaképp állandóan ver­senyt fut saját ,,baloldalával”. A pártértekezletek úgy festenek, hogy a.,,túlzó” hangokat a vezetők sze­líden csitítgatják, aztán pedig siet­nek a túlzó intézkedéseket maguk me­gvalósítani. Így hát a Rákosival szembeni ,,ellenzékiség” nimbuszá­val a mai vezetők voltaképp a leg­rosszabb rákosista politikát valósít­ják meg. — ÉS MILYEN AZ ÁLTALÁ­NOS HANGULAT? — Van egy viszonylag ,,elége­dett” réteg: a parasztság. Számuk­ra ugyanis meghagyták a Nagy Imre-féle reformokat, vagy leg­alábbis — eddig még — csak keve­set vontak vissza belőle. A mun­kásság, amióta betiltották és fel­oszlatták a munkástanácsokat, is­mét önmagába húzódott. Az év első felében nagyon erősen­ emelték a béreket, most azonban megint kezdik visszanyomni és ezért az üzemekben sok helyen zúgolódás tapasztalható. Ezen azonban a kor­mány nem tud változtatni, mert eddig az oroszok ,,tartották el” az országot, de most már úgy látszik, azt követelik Kádáréktól, hogy a maguk lábára álljanak. A termelés pedig még a forradalom előtti szin­tet sem érte el, így hát előbb­­utóbb meg kell szorítaniuk az élet­­színvonalat.­­ A legrosszabb talán az értel­miség helyzete, tőlük ugyanis loja­litást és szolgálatot követelnek. Talán annyiban különbözik a hely­zet a négy-öt évvel ezelőttitől, hogy most nem követelnek hangos lojalitást, beérik a némával is. De aki ,,járatja a száját”, arra lesúj­tanak, így aztán némán kell tűrni a sok hazudozást, rágalmazást, nemzetgyalázást és a véget nem érő fárasztó szólamokat. — EGYSZÓVAL KIBÍRHA­TATLAN? — Az otthonmaradottak legtöbb­jének alapmagatartása ez: túlélni. Túlélni, mint egyén és mint nem­zet. Sajnos, ez az akarat nem sok reménnyel párosul. Az emberek ál­talában elvesztették hitüket; egyik a szocializmusban, másik a Nyu­gatban. S nemcsak a politikai hit­ről van szó. Az az érzés vett erőt a mai generáción, hogy mindegy, mit teszünk, a dolgok úgyis nélkülünk és ellenünkre haladnak tovább a maguk útján. Talán ezért is van olyan nagy sikere odahaza az olyan könyveknek, daraboknak, mint Camus Közönye, Julien Green Le­­viathanja, Kafka novellái, Marceau Tojás című darat­ja. A forradalom utáni hónapokban a ,,harmadik­utasoknak” volt reneszánszuk — most már ebből is kiábrándultak az emberek; nem hisznek harmadik útban. Semmiféle útban nem hisz­nek. A ráció elvesztette becsületét. Most a modern irracionálist­a filozó­fia van divatban, az absztrakt fes­tészet, a nagyon modern zene... — MIT VÁRNAK AZ OTTHO­NIAK AZ EMIGRÁCIÓTÓL? — Hogy ne szakadjon el túlságo­san az otthoni talajtól. S hogy mondja ki, mondja el a világnak azt, amit a börtönfalak közé zárt nemzet nem tud elmondani. (Róma, 1957 karácsony.) Kormos Miklós PERCEMBERKÉK DÁRIDÓJA HÍRADÁS A HAZÁBÓL A „bolygóközi utazások századában“, ebben az igazán csodálatos és boldog korban, úgy hallgatom hazulról jött barátomat, mintha csakugyan egy másik bolygóról érkezett volna. Történetével (amely ugyan nem egészen „tipikus“, mert barátom több mint egy eszten­deig tartó tépelődések és reménykedések után csak most hagyta el Magyarországot) nem fárasztom az olvasót. Mindenkinek megvan a maga hőstette, a maga kis kalandregénye; minek szaporítsuk még eggyel számukat? Az igazán érdekes úgyis az, amit ez a „bolygó­közi“ hírnök otthonról, a mai magyar életről mesél. Halljuk hát a híradást. Irodalmi Újság 1958 január 1

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék