Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-12-15 / 24. szám
1958 december 15 Néhány hónappal ezelőtt cikket írtam az Irodalmi Újságában, amelyben voltam bátor megdicsérni a Budapesten megjelenő Nagyvilág című folyóiratot. Meleg soraimat akkor rendkívül zokon vette Kállai Gyula, a kommunista párt egyik titkára és a parlamentben nyilvánosan megrótta a lap szerkesztőit, mivel az „ellenség”, azaz az én dicséretem éppen elegendő bizonyítékul szolgált arra, hogy a folyóirat munkájában súlyos hibák és hiányosságok vannak. Éppen ezért elnézést kérek Kállai Gyulától is, a „Nagyvilág" szerkesztőitől is: megint csak dicsérni fogok. Vétkemet kisebbítendő, ezúttal nem az egész lapot, hanem csak egyetlenegy rövidke cikkét. Kulcsár István cikkéről van szó, amely a folyóirat novemberi számában jelent meg, ,,Az első kísérlet” címen az 1724—25. oldalon. „Az első kísérlet” nem más, mint József Attila válogatott verseinek mostani első kiadása a Szovjetunióban, a ,,Goszlitszdat”-nál, Moszkvában. József Attilának — állapítja meg Kulcsár — Petőfitől Vörösmartytól, Mikszáthtól eltérően mindeddig „nem volt szerencséje” a Szovjetunióban. „Különböző régebbi félreértések és más okok miatt egyes szovjet irodalomtörténészek között, sajnos, sokáig hibás, szektás nézetek éltek József Attilával kapcsolatban. Ez a felfogás érvényesült például a Moszkvában 1952- ben megjelent Magyar Költészet Antológiájában is.” Dehát végre ,,az elmúlt években megtört a jég, ez a nehezen szétolvasztható páncél”, s a cikkíró elégedetten állapíthatja meg: ,,Meghatottan forgatom az ízléses kiállítású könyvecskét, amely a költőnek (nem Hidasról, hanem József Attiláról van szó) mintegy 130 versét foglalja magába...” ,,Milyen szándék vezette a kötet szerkesztőit és fordítóit?” — teszi fel a kérdést Kulcsár. ,,Az előszó és a válogatás — fűzi hozzá — világos választ ad erre a kérdésre. A szerkesztők az osztályharcos kommunista költőt kívánták bemutatni a szovjet olvasóknak. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a válogatás egyoldalú, s hogy például József Attila szerelmi lírája hiányoznék az összeállításból.)” Anélkül, hogy vitába kezdenénk arról, mennyire, miképpen és főképp meddig volt kommunista József Attila, próbáljuk meg kifürkészni, mit is jelent ez az „osztályharcos” és mégsem egyoldalú válogatás? Kulcsár ismertetéséből kiderül, hogy a kötetből „csak” a következő versek hiányoznak: a ,,Tiszta szívvel”, az ,,Óda”, az ,,Eszmélet”, a ,,Kései sirató”, ,,A Dunánál”, a , ,Nagyon fáj”, a ,,Hazám". Kulcsár ismertetésében szóváteszi ezeknek az „általánosan kiválónak elismert” verseknek a hiányát, ámbár tüstént hozzáfűzi: ,,Ezeket leszámítva, a válogatás szakszerű...” Eléggé sokat kellett szegénynek leszámítania. Kulcsár cikkéből azonban kiderül, hogy a legnagyobb baj tulajdonképpen nem is a válogatással van. ..A fordításokban — írja —, sajnos, már több a kifogásolnivaló... A szeretettel szemmel láthatólag nincs baj, a szükséges felkészültséggel azonban néha igen. Sajnálatos, hogy a kötet összeállítói nem vonták be a munkába Martinovot és Isszakovszkijt, akik a Magyar Költészet Antológiájában mind tartalmilag, mind formailag meglehetősen hűen, helyenként mesterien tolmácsolták a költő verseit. József Attila költészete nemcsak megérdemelte, de — éppen azért, mert roppant nehéz fordítani — meg is követelte volna, hogy a legkiválóbb műfordítók ültessék át orosz nyelvre. Nem ez történt...” Bizony nem. Martinov, akinek a Paszternákéhoz hasonló mellőztetés a sorsa s a valóban nagyon tehetséges Isszakovszkij nem kapott részt a munkából, — annál fényesebben csillogtatja azonban a kötetben műfordítói tehetségét egy bizonyos V. Kornyilov. Kulcsár István idéz egy példát ennek a Kornyilovnak egyik fordításából. A „Vigasz” című József Attila vers egyik strófájáról van szó. Az „eredeti” így hangzik: Magának rág, mind aki rág, a fogacskák azért fogannak. S mert éhes rongy vagy, a fogát elkoldulhatod-e a kannak? Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, ki sütve lakik, öt szobát, falain havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák? Ugyanez, V. Kornyilov műfordításában : Ne higyj a gazdagoknak, öregem! A kövérek között nincsenek jók! Amíg esteiig kóborolsz , a hideget hordod bordáid között, ők — mi közünk hozzá! — Meleg lakásban ülnek És a bortól elbágyadva Hájas nőket ölelgetnek. Szegény József Attila, ha ezt megérte volna! Hátha még szegény Karinthy Frigyes megérhette volna! A természet, írta Wilde, utánozza a művészetet. A politika, úgy látszik, nemcsak utánozza a szatírát, hanem túl is tesz rajta. Asbóth Elemér József Attila — szovjetül SULYOK VINCE: Krumpliszedés Meggyujtották, s most ellobogva ég a szedett krumpli zörgő szára. Kavargó füstje hűvös réteken s fák lombja közt gyűl éjszakára. Keserű szagát fölszívja a táj, s megnő vele az őszi este. Egy copfos kis parasztleány szedi a krumplit nagy, nehéz fülesbe. A hajlongásban szoknyája alól kivillog karcsú lábaszára... A rétek fölött megsűrül a köd, hullong a harmat, nő a pára, Magyarország, 1936 Irodalmi Újság A parkban Akiket minden éjszaka ölelnek, a fiatal mamák a parkba jönnek, tolják a fehér gyerekkocsikat, s egymásnak mint a csengők úgy köszönnek. A parkban, ahol levelet söpörnek a kékruhás kertészek mint az árnyak, gyerekkocsik, mamák közt ballagok, keresgélek, pedig sehol se várnak... Akiket minden éjszaka ölelnek, a napra néznek, fényesarcú holdak, ringatnak fehér gyerekkocsikat, s oly boldogok és tiszták mint a holtak, Páris, 1957 9 1 Kár, hogy olyannyira kevéssé ismerjük a múlt századi angol reformerek életét s élete művét. Azokat, akik Széchenyire olyannyira hatottak. Vegyük például Owent. Robert Owen arcmását a Skót Nemzeti Képtár őrzi. A vízfestmény eleven tekintetű, borotvált arcú fiatalembert ábrázol. Nyakát fehér selyemsál burkolja. Hajviselete a fiatal Napóleonéra vagy Byronéra emlékeztet. A portré akár egy fiatal arisztokratát is ábrázolhatna. Ennyiben megtévesztő. Robert Owen ugyanis, hogy úgy mondjam, „népi származék” volt, atyja nyergesmester és egyben postamester egy walesi faluban, a család riasztóan népes: tizenkét testvére van. Hét esztendős korában már házitanító. Tíz éves korára egy vegyeskereskedésben dolgozik, a boltos nevét — McGuffognak hívták — érdemes megjegyeznünk. Ez a McGuffog ugyanis — ne felejtsük el, hogy az 1780-as években vagyunk — boltját délután négykor zárta, s alkalmazottait este kilenckor engedte haza. A közbeeső öt órát azzal töltötte, hogy segédeinek és inasainak könyveket olvasott fel. A tíz éves Robert Owen iskolája tulajdonképpen McGuffoy boltja volt s ez a gyermekélmény magyarázza meg későbbi eszméit: innen az a meggyőződése, hogy a munkásokat a munkaadónak kell tanítania. Robert Owen élettörténete helyet foglalhatna bármilyen korlátlan lehetőségekkel biztató szabadelvű és kapitalista példatárban. Élete munkájával viszont a szocializmus eszméinek egyik előfutára lett. Tizennyolc éves korában önállósította magát: 100 fontnyi kölcsönből Manchesterben textilgyárat állított fel s két esztendő múlva már ezer munkással dolgozott. 28 éves korában az ország egyik legjobb textilgyárának tulajdonosa és 1799-től reformeszméit saját munkásai körében váltja valóra. 150 évvel ezelőtt a munkás napi 13 óra alatt alig keresett annyit, amennyi saját puszta létfenntartásra elegendő. Gyermekei hét éves korukban álltak munkába s Owen gyárának 500 olyan gyermekmunkása volt, akiket különféle árvaházakból vittek oda. A munkások más szórakozáshoz, mint italhoz s nőhöz, nem jutottak, s a nő olcsóbb volt a szesznél. Ezeket az állapotokat Owen a maga portáján nem egészen 15 év leforgása alatt tökéletesen megváltoztatta. Gépesítéssel kezdte. A SZABÓ ZOLTÁN: munkaidő leszállításával, a munkásházak tatarozásával és a munkásnegyedek rendezésével folytatta. A gyár alkalmazottainak szövetkezeti boltokat állíttatott fel, betegsegélyző alapot létesített és nyugdérrendszert vezetett be. A munkások helyzetének javítása természetesen növelte a munkateljesítményt s a reformokon a vállalat nyert és nem veszített. Owen azonban mindezt csak eszköznek tekintette. Végső célja az erkölcsi reform volt: az emberebb ember. Akit részegségen kaptak, azt bérlevonással sújtotta. A XX. századi törvényhozást előzte meg azzal, hogy munkavállalóit, törvénytelen gyerek születése esetén, gyerektartásra kötelezte. A múlt század legelején Százötven évvel ezelőtt egészségügyi felügyelőket szerződtetett, a munkásházak állapotának és a gyermekek gondozásának ellenőrzésére. Kísérlete, mint minden olyan kísérlet, amely az emberekbe vetett bizalmon alapul, fényesen sikerült. Ő hozta létre a „jóléti gyár”-at. Üzeme mind híresebb lett, az iparosodás hőskorának egyfajta zarándokhelyévé vált, legsűrűbben a kor reformerei keresték fel. Azok a férfiak, akiktől a mi Széchenyink tanult, Owen az ő rábeszélésükre vetette papírra s közölte nyomtatásban a maga tapasztalatait. Ám azok a kísérletek, amelyeket írásai alapján mások végeztek el, gyakorta vallottak kudarcot: az oweni reformok oweni személyiséget igényeltek. A múlt század elejének e figyelemreméltó figurája, aki egyszerre volt a kapitalista karrier hőse és a szocialista gondolkodás őse, később iskolaügyi reformokra adta magát. Mintaiskolájának első osztályában kizárólag táncot, tornát és zenét taníttatott. Csak a felsőbb osztályokéban került sor írásra, történelemre, számtanra, földrajzra. Száz esztendővel előzte meg korát, amikor előírta, hogy az óráknak érdekeseknek és szórakoztatóknak kell lenniök. A tantermeket úgy építtette, hogy esténként kultúrházként szolgáljanak. Este hangversenyeket és előadásokat tartatott, felnőtteknek. Az iskola neve így hangzott: „A Jellem Formálását Szolgáló Intézet.” Magától értetődik, hogy a tánc-, torna- és zenetanítással kezdődő iskolázás a kortársakra úgy hatott akkor, mint Kovács Imre cikke „teniszező parasztokról” most húsz esztendeje, Orcn mintaiskolájának köszönhette ellenségeit. A harmadik utasok sorsára jutott: a maradiak azt hányták szemére, hogy jellemnevelő intézetei tánciskolák, az akkori baloldaliak azt, hogy híve a kötelező katonai szolgálatnak. Mi sem természetesebb, hogy mivel erkölcsi reformra törekedett (ebben Széchenyi elődje volt), erkölcsrontással vádolták, éppúgy, ahogy a függetlenségre törekvő harmadik utasokat nézik társutasoknak, kétfelől. Amikor most száz éve meghalt — 89 éves korában —, holttestét az agnosztikusok el akarták vitatni a paptól. Hogy kinek volt igaza, azt ne vitassuk. Hogy nem élt hiába, az vitathatatlan. Széchenyi neve, ha már így, papírra vetettem, eszembe juttatja, hogy ennek a hű magyarnak egyik központi tulajdonsága, alkotó munkájának ihletője, a személyes haza-élmény volt! Pontosabban az, hogy személyes sorsát népének sorsával, egyéni jövőjét népének jövőjével azonosította. Nem fordítva. A Széchenyierény fordítottja, nevezetesen az, hogy valaki a maga sorsát népe sorsának, a maga jövőjét népe jövőjének tekinti, ez a nemzet-énvagyok-szemlélet tipikus emigránsbetegség. Következésképpen tünetei időről időre jelentkeznek e lap hasábjain is. Ez történt a legutóbb abban az olvasó levélben, amelynek a szerkesztő ezt a címet adta: „Van-e harmadik út?” Ezt az általunk vég nélkül vitatható és pusztán általunk soha el nem dönthető kérdést a levélíró ilyenformán válaszolta meg: „Én 1956 decemberében szöktem el hazulról... Úgy láttam, hogy csak két út között választhatok. Vagy visznek Záhonyon át Keletre vagy átszököm Nyugatra. Harmadik útra nem volt mód.” A levélíró e személyes tapasztalati praemisiákból arra a nemzet konklúzióra jut, hogy számunkra, magyarok számára nincs harmadik út. Lehet, hogy nem lesz, de ebből az indokolásból ez a tétel nem következik. Az érvelés pompás kerekdedségét az is csorbítja, hogy a magyarság túlnyomó többségét számon kívül hagyja. Azt a bizonyos tízmilliót, amely — helytállva vagy helybenmaradva — nem mozdult, ha nem mozdíttatott. Amennyiben ez a tízmillió olyan kiutat keres, amely az országból nem kifele visz, nevezze ezt közülük valaki harmadik útnak, középútnnk, vagy másnak, mi ezt csakis a legnagyobb emberi teljesítménynek, a kétségbeesés és csüggedés elutasításának kijáró tisztelettel fogadhatnók. A bujdosó első kötelessége, hogy az otthonmaradók szemével is lásson. Ha ez Párisban, vagy Londonban nehéz, figyelmeztetőül ezt a négy verssort ajánlom: „Mert ha sehol is, otthon állok, — Mert az a való, mit én látok, — Akkor is, ha mint délibábot — Fordítva látom a világot!“ A strófa mindannyiunkat a magunk helyére ejt, azokkal a „világnézetekkel” együtt, amelyek Magyarország megmaradását elő nem segítik, de magyarok megosztására hatásosak. Bibó István vagy Németh László harmadikutas szemlélete ezek közé nem sorolható. Sámuel Beckett nemrég angolul is bemutatott két egyfelvonásosa közül a rövidebb a merészebb: ennek csak egy szereplője van, ez saját magával, hangszalagról megszólaló régebbi énjével, múltjával folytat párbeszédet. A második, hosszabb egyfelvonásos: „A játszma vége“ már négy szereplőt küldött a színpadra. Négyen három egymásra következő nemzedéket képviselnek s mindegyikük nyomorék. Az öregek, mivel az Ardennes hegyeiben mindketten mindkét lábukat elvesztették, napjaikat szemetesládában töltik, illetve a szemetesláda londoni-párisi megfelelőjében, ez pléhből készül és hengeralakú, éppen alkalmas arra, hogy tokja legyen egy emberi csonknak. Fiúk, a főszereplő, aki szó szerint mértani központja a darabnak, mindkét lábára béna, nem tud fölkelni abból a trónszerű karosszékből, ahonnan parancsokat osztogat, famulusának. Emez ugyancsak nyomorék: leülni nem tud. Négyen egy hangárforma kietlen fészerben élnek, a helyiségnek két ablaka van, fenn a magasban, mint a börtöncelláknak. Az egyik az óceánra néz, amelyet már nem jár hajó; a másik a szárazföldre, ahol már senki se jár. A föld kihűlőfélben van, akár Madách Eszkimó-jelenetében. A négy,a világtól elszigetelt embert saját nyomorékságán kívül a szeretet hiánya szigeteli el társaitól. Csak a trónszékre ítélt béna zsarnokot és szolgai módon engedelmeskedő famulusát fűzi össze az, hogy egymásra vannak utalva. Semmi más. A sivatagi ürességet, amely négyüket kívülről körülveszi s belülről fojtogatja, a szerző nem magyarázza meg, csak az világos, hogy mindenki végérvényesen egyedül van. A párbeszéd megszűnt. A másikhoz szólva tulajdonképpen ki-ki önmagával, saját emlékeivel tusakodik. Csak a főszereplő játssza makacs következetességgel a szuverén úr, a rendelkező gazda szerepét: mindent túlél a hatalomvágy, még az emberiség pusztulását is. Kedvelt történetében egy épkézláb koldus csúszik feléje s alamizsnát kér: a mondandó, az övé és a koldusé, folyton ismétlődik és folyton ugyanaz. Minden egyéb folytonosan és folyamatosan átalakul:az egyik mondatban rekkenő hőség izzaszt, a másikban hó esik. Ez a részlet fejezi ki a darab mondandóját: a rögeszmés szerepjátszáson kívül a magány mindent elbizonytalanít a magára maradt és múltjára utalt emberekben. Még azt is, hogy tél van-e vagy nyár? Még azt is, hogy melyik ablak néz a tengerre, melyik a szárazföldre? A monomániás központi jellemvonásának tengelye körül mind foszlékonyabb, mind felhőszerűbb lesz a való világ, a szilárd világegyetem. Ilyen állapot rajzára csakis talajától elszakadt író, magát célokkal nem biztató író — lényegében expatriált író — lehet képes. Az angol anyanyelvű, ír Beckett ezt a darabját franciául írta, s először Londonban mutatták be, de franciául tavaly. Beckett azoknak az angolszász és kelta íróknak immár népes családjához tartozik, akik saját magukra önkéntes emigrációban akartak rátalálni, Párisban. 1937-ben nemcsak a szó földrajzi értelmében emigrált, osztályt is cserélt, csavargókhoz szegődött, a társadalom önkéntes számkivetettjeihez. Franciául először csavargóregényeket írt, pályakezdő angol versek után. „A játszma vége“ gomolygó formátlanságból kibukkanó poétikus mondataival James Joyce-ot, a színpadra állított helyzetek bizarrságával Ionescot, a párbeszédek és monológok keserű, tántorgó formátlanságával a kései O’Neillt s atmoszférájával Sartre „Zárt tárgyalássát idézi. A Beckett-darab fészerébe szorult ideges feszültség persze nem ér fel Sartre pokolcellájával, ahol az ember az ember ördöge: ilyen írást latin arányérzék tesz reálissá, nem a szavak költőiségétől ittas kelta szószaporítás. JEGYZETLAPOK