Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-12-15 / 24. szám

1958 december 15 Néhány hónappal ezelőtt cikket írtam az Irodalmi Újságában, amely­ben voltam bátor megdicsérni a Budapesten megjelenő Nagyvilág című folyóiratot. Meleg soraimat akkor rendkívül zokon vette Kállai Gyula, a kommunista párt egyik titkára és a parlamentben nyilvá­nosan megrótta a lap szerkesztőit, mivel az „ellenség”, azaz az én di­cséretem éppen elegendő bizonyíté­kul szolgált arra, hogy a folyóirat munkájában súlyos hibák és hiá­nyosságok vannak. Éppen ezért elnézést kérek Kál­lai Gyulától is, a „Nagyvilág" szerkesztőitől is: megint csak di­csérni fogok. Vétkemet kisebbíten­dő, ezúttal nem az egész lapot, ha­nem csak egyetlenegy rövidke cik­két. Kulcsár István cikkéről van szó, amely a folyóirat novemberi szá­mában jelent meg, ,,Az első kísér­let” címen az 1724—25. oldalon. „Az első kísérlet” nem más, mint József Attila válogatott verseinek mostani első kiadása a Szovjetunió­ban, a ,,Goszlitszdat”-nál, Moszk­vában. József Attilának — állapítja meg Kulcsár — Petőfitől Vörösmarty­­tól, Mikszáthtól eltérően minded­dig „nem volt szerencséje” a Szov­jetunióban. „Különböző régebbi félreértések és más okok miatt egyes szovjet irodalomtörténészek között, sajnos, sokáig hibás, szek­tás nézetek éltek József Attilával kapcsolatban. Ez a felfogás érvé­nyesült például a Moszkvában 1952- ben megjelent Magyar Költészet Antológiájában is.” Dehát végre ,,az elmúlt években megtört a jég, ez a nehezen szétol­vasztható páncél”, s a cikkíró elé­gedetten állapíthatja meg: ,,Meg­­hatottan forgatom az ízléses kiállí­tású könyvecskét, amely a költő­nek (nem Hidasról, hanem József Attiláról van szó) mintegy 130 ver­sét foglalja magába...” ,,Milyen szándék vezette a kötet szerkesztőit és fordítóit?” — teszi fel a kérdést Kulcsár. ,,Az előszó és a válogatás — fűzi hozzá — vi­lágos választ ad erre a kérdésre. A szerkesztők az osztályharcos kom­munista költőt kívánták bemutat­ni a szovjet olvasóknak. (Ami per­sze nem jelenti azt, hogy a váloga­tás egyoldalú, s hogy például Jó­zsef Attila szerelmi lírája hiányoz­nék az összeállításból.)” Anélkül, hogy vitába kezdenénk arról, mennyire, miképpen és fő­képp meddig volt kommunista Jó­zsef Attila, próbáljuk meg kifür­készni, mit is jelent ez az „osztály­harcos” és mégsem egyoldalú válo­gatás? Kulcsár ismertetéséből kide­rül, hogy a kötetből „csak” a kö­vetkező versek hiányoznak: a ,,Tiszta szívvel”, az ,,Óda”, az ,,Eszmélet”, a ,,Kései sirató”, ,,A Dunánál”, a , ,Nagyon fáj”, a ,,Hazám". Kulcsár ismertetésében szóváte­­szi ezeknek az „általánosan kiváló­nak elismert” verseknek a hiányát, ámbár tüstént hozzáfűzi: ,,Ezeket leszámítva, a válogatás szaksze­rű...” Eléggé sokat kellett szegény­nek leszámítania. Kulcsár cikkéből azonban kide­rül, hogy a legnagyobb baj tulaj­donképpen nem is a válogatással van. ..A fordításokban —­ írja —, sajnos, már több a kifogásolni­való... A szeretettel szemmel látha­­tólag nincs baj, a szükséges felké­szültséggel azonban néha igen. Sajnálatos, hogy a kötet összeállí­tói nem vonták be a munkába Mar­­tinovot és Isszakovszkijt, akik a Magyar Költészet Antológiájában mind tartalmilag, mind formailag meglehetősen hűen, helyenként mesterien tolmácsolták a költő verseit. József Attila költészete nemcsak megérdemelte, de — ép­pen azért, mert roppant nehéz for­dítani —­ meg is követelte volna, hogy a legkiválóbb műfordítók ül­tessék át orosz nyelvre. Nem ez történt...” Bizony nem. Martinov, akinek a Paszternákéhoz hasonló mellőztetés a sorsa s a valóban nagyon tehetsé­ges Isszakovszkij nem kapott részt a munkából, —­ annál fényesebben csillogtatja azonban a kötetben műfordítói tehetségét egy bizonyos V. Kornyilov. Kulcsár István idéz egy példát ennek a Kornyilovnak egyik fordításából. A „Vigasz” című József Attila vers egyik stró­fájáról van szó. Az „eredeti” így hangzik: Magának rág, mind aki rág, a fogacskák azért fogannak. S mert éhes rongy vagy, a fogát elkoldulhatod-e a kannak? Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, ki sütve lakik, öt szobát, falain havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák? Ugyanez, V. Kornyilov műfordí­tásában : Ne higyj a gazdagoknak, öregem! A kövérek között nincsenek jók! Amíg esteiig kóborolsz , a hideget hordod bordáid között, ők — mi közünk hozzá! — Meleg lakásban ülnek És a bortól elbágyadva Hájas nőket ölelgetnek. Szegény József Attila,­­ ha ezt­­ megérte volna! Hátha még sze­gény Karinthy Frigyes megérhette volna! A természet, írta Wilde, utánozza a művészetet. A politika, úgy látszik, nemcsak utánozza a szatírát, hanem túl is tesz rajta. Asbóth Elemér József Attila — szovjetül SULYOK VINCE: Krumpliszedés Meggyujtották, s most ellobogva ég a szedett krumpli zörgő szára. Kavargó füstje hűvös réteken s fák lombja közt gyűl éjszakára. Keserű szagát fölszívja a táj, s megnő vele az őszi este. Egy copfos kis parasztleány szedi a krumplit nagy, nehéz fülesbe. A hajlongásban szoknyája alól kivillog karcsú lábaszára... A rétek fölött megsűrül a köd, hullong a harmat, nő a pára, Magyarország, 1936 Irodalmi Újság A parkban Akiket minden éjszaka ölelnek, a fiatal mamák a parkba jönnek, tolják a fehér gyerekkocsikat, s egymásnak mint a csengők úgy köszönnek. A parkban, ahol levelet söpörnek a kékruhás kertészek mint az árnyak, gyerekkocsik, mamák közt ballagok, keresgélek, pedig sehol se várnak... Akiket minden éjszaka ölelnek, a napra néznek, fényesarcú holdak, ringatnak fehér gyerekkocsikat, s oly boldogok és tiszták mint a holtak, Páris, 1957 9­ 1 Kár, hogy olyannyira kevéssé ismerjük a múlt­­­ századi angol reformerek életét s élete művét. Azo­kat, akik Széchenyire olyannyira hatottak. Vegyük például Owent. Robert Owen arcmását a Skót Nemzeti Képtár őrzi. A vízfest­mény eleven tekintetű, borotvált arcú fiatalembert ábrázol. Nyakát fehér selyemsál burkolja. Hajvise­lete a fiatal Napóleonéra vagy Byronéra emlékeztet. A portré akár egy fiatal arisztokratát is áb­rázolhatna. Ennyiben megtévesztő. Robert Owen ugyanis, hogy úgy mondjam, „népi származék” volt, atyja nyergesmester és egyben postamester egy walesi faluban, a család riasztóan népes: tizenkét testvére van. Hét esztendős korá­ban már házitanító. Tíz éves ko­rára egy vegyeskereskedésben dol­gozik, a boltos nevét — McGuf­­fognak hívták — érdemes megje­gyeznünk. Ez a McGuffog ugyan­is — ne felejtsük el, hogy az 1780-as években vagyunk — bolt­ját délután négykor zárta, s alkal­mazottait este kilenckor engedte haza. A közbeeső öt órát azzal töltötte, hogy segédeinek és ina­sainak könyveket olvasott fel. A tíz éves Robert Owen iskolája tu­lajdonképpen McGuffoy boltja volt s ez a gyermekélmény magya­rázza meg későbbi eszméit: innen az a meggyőződése, hogy a mun­kásokat a munkaadónak kell taní­tania. Robert Owen élettörténete he­lyet foglalhatna bármilyen korlát­lan lehetőségekkel biztató szabad­elvű és kapitalista példatárban. Élete munkájával viszont a szocia­lizmus eszméinek egyik előfutára lett. Tizennyolc éves korában ön­állósította magát: 100 fontnyi köl­csönből Manchesterben textilgyá­rat állított fel s két esztendő múl­va már ezer munkással dolgozott. 28 éves korában az ország egyik legjobb textilgyárának tulajdono­sa és 1799-től reformeszméit saját munkásai körében váltja valóra. 150 évvel ezelőtt a munkás napi 13 óra alatt alig keresett annyit, amennyi saját puszta létfenntar­tásra elegendő. Gyermekei hét éves korukban álltak munkába s Owen gyárának 500 olyan gyer­mekmunkása volt, akiket külön­féle árvaházakból vittek oda. A munkások más szórakozáshoz, mint italhoz s nőhöz, nem jutot­tak, s a nő olcsóbb volt a szesz­nél. Ezeket az állapotokat Owen a maga portáján nem egészen 15 év leforgása alatt tökéletesen megvál­toztatta. Gépesítéssel kezdte. A SZABÓ ZOLTÁN: munkaidő leszállításával, a mun­kásházak tatarozásával és a mun­kásnegyedek rendezésével folytat­ta. A gyár alkalmazottainak szö­vetkezeti boltokat állíttatott fel, betegsegélyző alapot létesített és nyugdérrendszert vezetett be. A munkások helyzetének javítása ter­mészetesen növelte a munkatelje­sítményt s a reformokon a vállalat nyert és nem veszített. Owen azon­ban mindezt csak eszköznek tekin­tette. Végső célja az erkölcsi re­form volt: az emberebb ember. Akit részegségen kaptak, azt bér­levonással sújtotta. A XX. századi törvényhozást előzte meg azzal, hogy munkavállalóit, törvénytelen gyerek születése esetén, gyerektar­tásra kötelezte. A múlt század leg­elején­ Százötven évvel ezelőtt egészségügyi felügyelőket szerződ­tetett, a munkásházak állapotának és a gyermekek gondozásának el­lenőrzésére. Kísérlete, mint min­den olyan kísérlet, amely az embe­rekbe vetett bizalmon alapul, fé­nyesen sikerült. Ő hozta létre a „jóléti gyár”-at. Üzeme mind híresebb lett, az iparosodás hőskorának egyfajta zarándokhelyévé vált, legsűrűbben a kor reformerei keresték fel. Azok a férfiak, akiktől a mi Szé­­chenyink tanult, Owen az ő rábe­szélésükre vetette papírra s közöl­te nyomtatásban a maga tapaszta­latait. Ám azok a kísérletek, ame­lyeket írásai alapján mások végez­tek el, gyakorta vallottak kudar­cot: az oweni reformok oweni sze­mélyiséget igényeltek. A múlt század elejének e figyelemreméltó figurája, aki egyszerre volt a kapi­talista karrier hőse és a szocialista gondolkodás őse, később iskola­ügyi reformokra adta magát. Min­taiskolájának első osztályában ki­zárólag táncot, tornát és zenét ta­níttatott. Csak a felsőbb osztályoké­ban került sor írásra, történelem­re, számtanra, földrajzra. Száz esz­tendővel előzte meg korát, amikor előírta, hogy az óráknak érdeke­seknek és szórakoztatóknak kell lenniök. A tantermeket úgy épít­tette, hogy esténként kultúrház­­ként szolgáljanak. Este hangverse­nyeket és előadásokat tartatott, felnőtteknek. Az iskola neve így hangzott: „A Jellem Formálását Szolgáló Intézet.” Magától értető­dik, hogy a tánc-, torna- és zeneta­nítással kezdődő iskolázás a kor­társakra úgy hatott akkor, mint Kovács Imre cikke „teniszező pa­rasztokról” most húsz esztendeje, Or­cn mintaiskolájának köszön­hette ellenségeit. A harmadik uta­­sok sorsára jutott: a maradiak azt hányták szemére, hogy jellemne­velő intézetei tánciskolák, az ak­kori baloldaliak azt, hogy híve a kötelező katonai szolgálatnak. Mi sem természetesebb, hogy mivel erkölcsi reformra törekedett (eb­ben Széchenyi elődje volt), er­kölcsrontással vádolták, éppúgy, ahogy a függetlenségre törekvő harmadik utasokat nézik társuta­soknak, kétfelől. Amikor most száz éve meghalt — 89 éves korában —, holttestét az agnosztikusok el akarták vitatni a paptól. Hogy ki­nek volt igaza, azt ne vitassuk. Hogy nem élt hiába, az vitathatat­lan. Széchenyi neve, ha­­ már így, papírra vetet­­­­tem, eszembe juttatja, hogy ennek a hű ma­gyarnak egyik központi tulajdon­sága, alkotó munkájának ihletője, a személyes haza-élmény volt! Pontosabban az, hogy személyes sorsát népének sorsával, egyéni jövőjét népének jövőjével azonosí­totta. Nem fordítva. A Széchenyi­­erény fordítottja, nevezetesen az, hogy valaki a maga sorsát népe sorsának, a maga jövőjét népe jö­vőjének tekinti, ez a nemzet-én­­vagyok-szemlélet tipikus emigráns­betegség. Következésképpen tüne­tei időről időre jelentkeznek e lap hasábjain is. Ez történt a legutóbb abban az olvasó­ levélben, amely­nek a szerkesztő ezt a címet adta: „Van-e harmadik út?” Ezt az álta­lunk vég nélkül vitatható és pusz­tán általunk soha el nem dönthető kérdést a levélíró ilyenformán vá­laszolta meg: „Én 1956 decembe­rében szöktem el hazulról... Úgy láttam, hogy csak két út között választhatok. Vagy visznek Záho­nyon át Keletre vagy átszököm Nyugatra. Harmadik útra nem volt mód.” A levélíró e személyes tapasztalati praemisiákból arra a nemzet konklúzióra jut, hogy szá­munkra, magyarok számára nincs harmadik út. Lehet, hogy nem lesz, de ebből az indokolásból ez a tétel nem következik. Az érvelés pompás kerekdedségét az is csor­bítja, hogy a magyarság túlnyomó többségét számon kívül hagyja. Azt a bizonyos tízmilliót, amely — helytállva vagy helybenmarad­­va — nem mozdult, ha nem moz­­díttatott. Amennyiben ez a tízmil­lió olyan kiutat keres, amely az országból nem kifele visz, nevezze ezt közülük valaki harmadik út­nak, középútnnk, vagy másnak, mi ezt csakis a legnagyobb emberi teljesítménynek, a kétségbeesés és csüggedés elutasításának kijáró tisztelettel fogadhatnók. A buj­dosó első kötelessége, hogy az ott­honmaradók szemével is lásson. Ha ez Párisban, vagy Londonban nehéz, figyelmeztetőül ezt a négy verssort ajánlom: „Mert ha sehol is, otthon állok, — Mert az a való, mit én látok, — Akkor is, ha mint délibábot — Fordítva látom a vi­lágot!“ A strófa mindannyiunkat a magunk helyére ejt, azokkal a „vi­lágnézetekkel” együtt, amelyek Magyarország megmaradását elő nem segítik, de magyarok megosz­tására hatásosak. Bibó István vagy Németh László harmadikutas szemlélete ezek közé nem sorol­ható. Sámuel Beckett nem­rég angolul is bemuta­tott két egyfelvonásosa közül a rövidebb a meré­szebb: ennek csak egy szereplője van, ez saját magával, hangszalag­ról megszólaló régebbi énjével, múltjával folytat párbeszédet. A második, hosszabb egyfelvonásos: „A játszma vége“ már négy sze­replőt küldött a színpadra. Né­gyen három egymásra következő nemzedéket képviselnek s mind­egyikük nyomorék. Az öregek, mi­vel az Ardennes hegyeiben mind­ketten mindkét lábukat elvesztet­ték, napjaikat szemetesládában töltik, illetve a szemetesláda lon­doni-párisi megfelelőjében, ez pléhből készül és hengeralakú, ép­pen alkalmas arra, hogy tokja le­gyen egy emberi csonknak. Fiúk, a főszereplő, aki szó szerint mér­tani központja a darabnak, mind­két lábára béna, nem tud fölkelni abból a trónszerű karosszékből, ahonnan parancsokat osztogat, fa­­mulusának. Emez ugyancsak nyo­morék: leülni nem tud. Négyen egy hangárforma kietlen fészerben élnek, a helyiségnek két ablaka van, fenn a magasban, mint a bör­töncelláknak. Az egyik az óceánra néz, amelyet már nem jár hajó; a másik a szárazföldre, ahol már senki se jár. A föld kihűlőfélben van, akár Madách Eszkimó-jelene­tében. A négy,a világtól elszigetelt embert saját nyomorékságán kívül a szeretet hiánya szigeteli el társai­tól. Csak a trónszékre ítélt béna zsarnokot és szolgai módon enge­delmeskedő famulusát fűzi össze az, hogy egymásra vannak utalva. Semmi más. A sivatagi ürességet, amely négyüket kívülről körülveszi s belülről fojtogatja, a szerző nem magyarázza meg, csak az világos, hogy mindenki végérvényesen egyedül van. A párbeszéd meg­szűnt. A másikhoz szólva tulajdon­képpen ki-ki önmagával, saját em­lékeivel tusakodik. Csak a fősze­replő játssza makacs következetes­séggel a szuverén úr, a rendelkező gazda szerepét: mindent túlél a hatalomvágy, még az emberiség pusztulását is. Kedvelt történeté­ben egy épkézláb koldus csúszik feléje s alamizsnát kér: a mondan­dó, az övé és a koldusé, folyton ismétlődik és folyton ugyanaz. Minden egyéb folytonosan és fo­lyamatosan átalakul:az egyik mon­datban rekkenő hőség izzaszt, a másikban hó esik. Ez a részlet fe­jezi ki a darab mondandóját: a rögeszmés szerepjátszáson kívül a magány mindent elbizonytalanít a magára maradt és múltjára utalt emberekben. Még azt is, hogy tél van-e vagy nyár? Még azt is, hogy melyik ablak néz a tengerre, me­lyik a szárazföldre? A monomá­niás központi jellemvonásának tengelye körül mind foszléko­­nyabb, mind felhőszerűbb lesz a való világ, a szilárd világegyetem. Ilyen állapot rajzára csakis tala­jától elszakadt író, magát célokkal nem biztató író — lényegében ex­­patriált író — lehet képes. Az an­gol anyanyelvű, ír Beckett ezt a darabját franciául írta, s először Londonban mutatták be, de fran­ciául tavaly. Beckett azoknak az angolszász és kelta íróknak immár népes családjához tartozik, akik saját magukra önkéntes emigráció­ban akartak rátalálni, Párisban. 1937-ben nemcsak a szó földrajzi értelmében emigrált, osztályt is cse­rélt, csavargókhoz szegődött, a tár­sadalom önkéntes számkivetettjei­hez. Franciául először csavargó­regényeket írt, pályakezdő angol versek után. „A játszma vége“ go­­molygó formátlanságból kibuk­kanó poétikus mondataival James Joyce-ot, a színpadra állított hely­zetek bizarrságával Ionescot, a párbeszédek és monológok keserű, tántorgó formátlanságával a kései O’Neillt s atmoszférájával Sartre „Zárt tárgyalássát idézi. A Beckett-darab fészerébe szorult ide­ges feszültség persze nem ér fel Sartre pokolcellájával, ahol az em­ber az ember ördöge: ilyen írást latin arányérzék tesz reálissá, nem a szavak költőiségétől ittas kelta szószaporítás. JEGYZETLAPOK

Next