Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-01-01 / 1. szám
. A disputák és elvi viták értékét gyakorta az határozza meg, hogy milyen környezetben zajlanak le: a zsarnokság állapotában a vita gyakran a vitázó bátorságát teszi szembeötlővé, míg a szabad szólás körülményei között néha egyéb tulajdonságokat leplez le. Ezért is igazságtalan volna az Irodalmi Újság hírlapi disputáját a Petőfi Kör vitáihoz mérni. A vitatkozás hasznában egyébként több kiváló elme kételkedett: Voltaire úgy vélte, hogy „szenvedélyes szócserék folytak arról, hogy nagyobb-e a rész az egésznél; hogy egy test lehet-e több helyt egyidőben; hogy az anyag mindig áthatolhatatlan-e; hogy van-e hófehér hó nélkül; hogy van-e cukorédes cukor nélkül; hogy gondolkodhatunk-e fej nélkül". Addisonnak a vitatkozók a tintahalat juttatták eszébe, mivel ez úgy védekezik, hogy mindent befeketít maga körül. Kölcsey megállapította, hogy nálunk „célra menendő vitatkozás nincsen”. Széchenyi viszont felvetette a kérdést, hogy „annyi rabulista közt, s eszes reabulista közt, mint mennyivel az ég megverte a magyart, elvégre ugyan ki győzne?...” Németh László azt ismerte fel, hogy a viták „hamis antitézisek” kialakulását mozdítják elő, s „fantomok elleni” harcokba torkolnak. Ezenfelül hátrány a vitában az is, hogy a vitatkozó gyakorta nem a saját gondolatait fejezi ki, hanem az ellenfél szándékosan félreértett gondolatának ellenkezőjét bizonyítja. Ezért vitákban a kiindulópont többnyire feledésbe merül. Sokan az elhangzott szempontok helyett a felszólaló személyét szeretik célba venni. Ezért előny, ha a vitatkozók egymás múltjáról keveset tudnak. További előny, ha nem annak az uralkodóháznak a gyakorlatát követik, amely semmit se felejtett és semmit se bocsátott meg. Ám talán túlzás volna a mai bujdosóktól azt követelni, hogy számkivetett magányukban ne a Habsburgok császári tévedéseit utánozzák. Egy példa a múltból A tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy disputa színvonalas és értelmetlen is lehet egyidőben. Erre vallott még olyan két kiváló magyar emberfő vitája is, amilyennek Pethő Sándort és Németh Lászlót tekintem. Hírlapi disputa kettőjük között azért fejlődött hosszadalmassá, mert egyikük 1848-at, másikuk 67-et védte... a második világháború első esztendejében. A bennfentesek ugyan értették, hogy Pethő Sándor Habsburg-korona alatt létesítendő konföderáció előnyeiről akarja meggyőzni a közvéleményt német vereség idejére, míg Németh László a kossuthi konföderáció híve, ám a nagyközönség azt a tanulságot szűrte le, hogy negyvennyolc és hatvanhét egymásnak szöges ellentétei és a szabadságharc úgy viszonyult a kiegyezéshez, ahogy a forrpont a fagyponthoz. E balítélet kialakulását a lehető legmagasabb színvonal mozdította elő és általános gyanakvást keltett volna fel, ha valaki hatvanhétről azt állítja, hogy negyvennyolcnak sem kiteljesedése, sem szöges ellentéte, negyvennyolcról viszont világos, hogy hatvanhétnek előfeltétele is. Mivel a vita az egyik vitatkozó által korábban már elítélt hamis antitézisekből indult ki, előnytelen polarizációt mozdított elő és alaptalan gyanakvásokat ébresztett. A hatvanhetet védelmező Pethő Sándort például számos nagylelkű és szűkfejű hazafi hamarosan labancnak érezte oly időpontban, amikor Magyarországot nem a császár, hanem a Führer fenyegette elnyeléssel. A Németh László mögé szegődő ifjú s gyakran turulista kurucok viszont azt az érzést is felkeltették, hogy a fekete-sárgát a horogkereszt helyett gyűlölik, ami egy évszázaddal korábban vallott volna bátorságra. E polarizálódás vége felé maroknyi labanc-antifasiszta egy diákegyletnyi kuruc-fajvédővel nézett farkasszemet, s míg az ország a közelítő német megszállás elé nézett, a két szembenálló fél főként arra készült fel közben, hogy a német vereség után mint fogják egymást megsemmisíteni. Hogy ilyen viták haszontalanok, s hogy efféle fejlődés kedvezőtlen, arra kevesen gondoltak. Ez érthető. Kényelmesebb önkényesen felállított ellentéteken hajbakapni, mint a jelen bajainak orvoslásán tűnődni A tünetek kitapogatása Ezért olvastam lankadó figyelemmel s fokozódó aggodalommal az Irodalmi Újság „Barátságos disputá”-ját, megállapítva, hogy vakvágányon indult el lendületesen s a hamis antitéziseket osztódva szaporította a vitának már az alcíme is: „Reformok vagy forradalom?” furcsa válaszút elé állított. Döntenem kellett abban a különös kérdésben, hogy fejlődéspárti vagyok-e, vagy fejleménypárti, gubópárti, vagy lepkepárti, embriópárti, vagy csecsemőpárti? E sajátos alternatívát két hét múlva újabb fogas kérdés egészítette ki: „Vagy Irodalmi Újság, vagy forradalom?” ez kovácsot kalapácsával állított szembe, vaskos iróniával. A cikk tüzetesebb megvizsgálása felderítette, hogy e cikkíró a forradalmat önmagával, az Irodalmi Újságot szerkesztőjével azonosítja. Ezután a vitában némi szünet állt be, majd Adventkor többek közt ezt olvashattam: a forradalom azért volt szocialista forradalom, mert „forradalom volt mindaz ellen, ami a szocializmus ügyét kompromittálja: hívják azt marxizmusnak, leninizmusnak, vagy sztálinizmusnak”. E hatalmas csattanó először megriasztott; attól féltem, hogy bírója hanyatt esik, mint a kisfiú, aki karikásával túl nagyot pattint, majd elfogott a gyanú, hogy a kinyilatkoztatás leírója talán úgy hiszi, az Egyesült Államokban MacCarthy szelleme kormányoz. Az övéhez hasonló globális szemlélettel régebben főként oly hontalan honfitársak tűntek ki, akik a huszas évekére emlékeztető ellenforradalmat reméltek s ezért a forradalom teljes meg nem értéséről tettek tanúságot. Az olyan ember, aki a fenti izmusok hívője sohase volt, aki tudja, hogy Magyarországon kötőjellel e három szócskát a sztálinista kommunisták kapcsolták, aki ebben őket követni itt se kívánja, szárazon csak azt állapíthatja meg, hogy a marxizmust Lenin, a leninizmust Sztálin fejlesztette totalitariánus irányba. Hozzátéve, hogy aki a sztálinizmus gyakorlata ellen 1956 nyarán a leninizmus tételeivel harcolt, az úgy lehet többet tett az egypártrendszer bukásáért, mint az olyan ember, aki „egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz” alapon kommunisták antisztálinista mozgalmait a cseberből vederbe törekvés jelének tekintette. Jellegzetes kiütések. Az, hogy Magyarországon a rendszer jelenleg a leninizmus jelszavaival nem a sztálinista gyakorlat ellen vonul fel, hanem reakciós és totalitariánus gyakorlat irányában halad, nem változtat az átélt történelmi tapasztalaton, s ha valakinek személyes emlékei vannak arról, hogy sztálinista korában Marx, Lenin, Sztálin nevét „és” kötőszóval kapcsolta, de később Lenin nevével a sztálinizmus ellen szállhatott síkra, s ő a korábbi mondatszerkesztést viszontlátni nem szereti: ez becsületére válik. Ezért igazán nem kell úgy megharagudni, hogy mérgünkben ezt írjuk: „Engedtessék meg... hogy ilyen személyek nevét az és szócskával kapcsoljam, mint Dzsingisz és Batu kánt, mint Hitlert és Himmlert, mint Lenint és Sztálint.” Elvégre Sztálin Leninnek rendőrminisztere nem volt és himmlerizmusról nem tud a történelem. Nem helyénvaló az se, ha egy volt kommunista cikkéből, amikor abban nyíltan, félreérthetetlenül és világosan a nem-marxista, nemleninista és nem-sztálinista Bibó István követőjének szegődik el, vagyis a Kádár-uralommal szemben passzív rezisztenciát kíván (Bibómelléklet 8. oldal, 4 pont), azzal válaszolunk, hogy „politikai emigrációnk nem köt kompromisszumot a kommunista restaurációval”. Molnár Miklós, Bibó Istvánnak prókátorául szegődve, éppenséggel ezt a lehetőséget utasította el, bár úgy lehet, nem érezte szükségesnek, hogy kimondja azt, ami magától értetődik. Az se indokolt, hogy a nem-titóista Bibó memorandumáért történő felszólalás nyomán a „nemzeti kommunizmus” kétesértékűségéről kezdjünk értekezni, hacsak az a szándék nem vezet bennünket, hogy kapuk közül a nyitottat kell döngetni, mivel azt képzeljük, hogy az dlöng hangosabban. A vitatkozásnak van egy gyakorlata, amely az emigrációban előfordul, ám sztálinista körülmények között se ismeretlen. Ez nem azzal foglalkozik, amit valaki leír, hanem azzal, amit valaki nem ír le, de feltehetően „gondol”, ha olyan ember, amilyen az illető volt! Bántó az is, ha a forradalomtól átvett szókincs palotaforradalmi készséget éreztet. Ezért támadt az emberben az az érzés, hogy ki-ki elveinek magasára emelkedőben, ösztöneinek mélyére süllyed, s jellegzetes, hogy a vita nem az értelmiségi emigráció feladatait, vagy a Bibóírások szempontjait firtatta, hanem azon élesült, hogy tulajdonképpen milyen embertípus kerüljön felül az emigrációban! Vagyis az intellektuális pozícióharc egy ütközete lett. Ebből következett, hogy némely vitázó e lap feladatait, modorát sem az ország lehetséges, vagy elképzelhető jövőjéhez kívánta igazítani és a szempontokat ki-ki az Irodalmi Újság múltjának valamely szakaszában kereste. Bár van kivétel is. Elsősorban a szerkesztő, aki többnyire oly nagyot lendül, hogy Kossuthig nem áll meg. A betegség természete S ezzel el is érkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a betegség tüneteinek felsorolása után magát a betegséget kell jellemeznünk. A „barátságos disputa” is arra vallott, hogy az új menekültek között már jelentkezik az a gondolat-megbetegedés, amely minden emigrációt megrontott. Nevezetesen az, hogy ki-ki emlékeivel gondolkozik, jövőjét múltjával határozza meg. A típusemigráns gyakorta ugyanannak a pszichózisnak esik áldozatául, amely a nemesi és álnemesi családokat szokta jellemezni: azt képzeli, hogy minél régebben emigráns — a helyzet erkölcsi tarthatatlanságát korán felismerve —, annál nemesebb hazafi. Emelkedetten és szépen hangzik ugyan az, hogy „minden emigráció létalapja, ugyanekkor legélesebb, de szinte egyetlen fegyvere az elveihez való törhetetlen ragaszkodás”, de a tapasztalat azt mutatja, hogy annyiféle elv van, ahány múlt s mindenki abból csinál elvet, amit múltjából ki akar emelni. Ennek köszönhettük azt, hogy a forradalmat megelőző emigráció olyan fatörzshöz hasonlított, amelyben minden évgyűrű a rákövetkezőt szorongatja. A Károlyiemigráció több tagja hajlott arra a meggyőződésre, hogy aki Magyarországon 1919 után megélt, az horthysta s alkalmasint „hitlerista” lett; a 44—45-ös elvándorlás érdemes képviselői sokáig úgy érezték, hogy aki hátramaradt, az muszkavezető, kommunista, de legalább társutas; s még a negyvenhétnegyvenkilences újabb emigrációból is voltak, akik egy ideig azt hitték, a szüntelen balról jobbratolódás ideát éppoly kötelező, mint a jobbról ,,balra”tolódás odaát. Ilyen elképzelésekből fakad az a balítélet, hogy az emigrációs hazafiság értékmérője és ismérve: a szabvány-antimarxistaság hangossága és régisége. E logika szerint a legjobb külföldi magyar hazafi az olyan 1918-ban elvándorolt antikommunista, akit származása megakadályozott abban, hogy hitlerista legyen, vagyis demokratának tekintendő. Az ilyen ember amaz antidemokratikus rendszerekkel, amelyekben a magyar nép az elmúlt négy évtizedet túlélte, de nem szennyeződött. Az ilyen ember a forradalmat olyan ellenforradalomnak érezte lelkesen, amilyennek a moszkvai rádió állította álnokul. Az ilyen ember magántársaságban szívesen éreztette, hogy tulajdonképpen az emigrált szociáldemokraták is marxisták, akár a kommunisták s az ország jövőjének tervelésére csak a magafajta maroknyi ősantikommunista alkalmas. S nehogy azt higyjük, hogy nincsenek olyan 38-asok, 44-esek, 45-ösök és 47-esek, akik nem ezen a szabásmintán gondolkoznak A megbetegedés, noha ismérvei azonosak, egyéni változatokkal jelentkezik s ennek köszönhető, hogy e közös nyavalya áldozatai egymást az egészségesnél is jobban megvetik. Fölösleges vetélkedés Joggal hihettük azonban, hogy a forradalom után kimenekültek egy részén e ragály nem fog. Már csak azért sem, mert a magyar forradalomban — a nyugati szemlélők megrendítő egyöntetűséggel vették ezt észre — kommunistákból s kommunisták által nevelt ifjúságból olyan jó szabadságharcosok lettek, akik néhány nap alatt el tudták végezni azt, amire az előbb említett hangos, elvhű, de tudatlan „antikommunisták”-nak a legcsekélyebb esélyük sem volt. Épp a forradalom bizonyította be, hogy míg az imént jellemzett típus „szónak pengése" szerint volt híve a szabadságnak, e fiatalság „szívnek dobbanása" és életnek kockáztatása szerint lett azzá. Immunitásban reménykedtünk azért is, mert az új és tömeges emigráció nem különböző időpontokban hagyta el hazáját. Ki-ki annak a három pünkösdi jellegű napnak közös emlékével távozott, amikor világos lett, vér és győzelem bizonyította, hogy mindenki egy nyelvet beszél, aki nem megszálló, nem ávós és már nem sztálinista. Ám később kiderült, hogy ahol a távozás időpontja azonos, még mindig szembeszállásokra buzdíthat az előéletek különbözősége, ha nem is e lap szűk köreiben, de az emigrációban általában a börtönviseltek gyanakvással tekintgettek azokra, akik elfogatásuk idején az uralkodó „új osztály” tagjai voltak, holott az „új szakasz” a börtönök kapuinak feszegetését is lehetővé tette. A volt kommunisták pedig főként azokra tekintgettek gyanakvással, akik makulátlan előéletükre hivatkozva, talán kísértést éreznek majd, hogy kirekesszék őket a kínálkozó esélyekből. Némely Nyugatra viszszatérő másodemigráns („rémigrés”, hogy Francois Bondy szavát használjam) hajlott arra a balítéletre, hogy 39—45-ös emigrációjuk konditionáltsága ismétlődik s ugyanúgy kell antikommunistának lenniük békeidőben, ahogy antihitleristák voltak háborúban. E gyanakvások kezdetben polarizációhoz, később heves vetélkedéshez vezethetnek abban a kérdésben, hogy ki a jobb antikommunista, a nemkommunista vagy az exkommunista? Ez az új emigráció fiataljait a többitől elkülönítheti, jobbjait elkedvetlenítheti, értelmiségének lelki alkatát eltorzíthatja, erőit rókafogta-csuka, csukafogta róka módjára paralizálhatja s embereinek jó részét alkalmatlanná teheti arra, hogy az emigrációban ugyanolyan eredményesen legyen a kommunista totalitariánizmus ellenfele, mint a forradalomban volt. A „Barátságos disputa” mellékzöngéivel már nyomtatásban vallott arra, hogy az az emigráns-polarizálódás, amely e lapot s az olyannyira hazai hangú „Nemzetőr”-t máris egymástól távol tartotta, az Irodalmi Újság szűkebb körein belül is megindulhat. Figyelmeztetett, hogy az új emigráció irodalmi közélete is közeledhet ahhoz a rodostói állapothoz, amelyet szegény Mikes Kelemen így jellemezett: „Azt írod, néném, hogy a hitetlenség, kételkedés és az fekete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. Ez mind igaz, úgy vagyon... Mennyi sokat temettünk el már közülünk, de az veszett irigység csak megmarad és az egyenetlenség egészséges és semmit sem vénül.” Futólagos helyzetelemzés Annak érdekében, hogy ehhez az állapothoz érkezzünk el, minél gyorsabban és minél általánosabban, valóban nem érdemes olyan félrevezető antitéziseket felállítanunk, mint: forradalom vagy kiegyezés? Mi értelme olyan Kossuth-kalap alá bújnunk, amelyet nem a rendelkezésre álló fejek méreteire szabtak? A hatvanhetesnegyvennyolcas ellentét, mint ismeretes, hatvanhét után nagy mértékben hozzájárult a magyar társadalomfejlődés elmaradásához azzal, hogy a közfigyelmet a társadalmi kérdések felől a közjogi fejlődés felé fordította s ez Ferenc Józsefnél jobban akadályozta az emberi és társadalmi haladást. A jelenlegi helyzet egyébként alig hasonlít a Világos utánihoz: rosszabb is, jobb is. Rosszabb külpolitikailag: Königgrätz nem ígérkezik; jobb belpolitikailag: a negyvennyolcas forradalomban nem jelentkeztek olyan népi erők, amelyeket az elnyomás szét nem zúzhat. Most egy új kedvezőbb pillanatban, amelynek nem kell szükségszerűen forradalminak vagy háborúsnak lennie, ezek szükségszerűen újra összeállnak, ilyenek az ötvenhatos forradalom munkástanácsai és a forradalmi bizottságok. Egy olyan helyzetben — tegyük hozzá, ilyen helyzet ma kevéssé ígérkezik —, amelyben kompromisszum révén létrejött nagyhatalmi megegyezés biztosítaná a függetlenséget, az említett népi erők újra fellépnének s biztosítanák a forradalom haladó szándékainak folytatódását. Következésképpen mind Magyarországon, mind az emigrációban káros az olyan szemlélet, amely a forradalom fogalmát és a kiegyezés fogalmát — közelebbi meghatározás nélkül, vagyis külpolitikát belpolitikával összekeverve — mereven szembeállítja, s a magyar nép szabadulását világháborúhoz és velejáró pusztuláshoz köti. Az olyan ember, aki a magyar helyzet két legfontosabb tényezőjét, a forradalmi erők megsemmisíthetetlenségét és a Nyugat restségét tudomásul veszi, aki valaminő kiegyezés lehetőségét — nem a rendszer és nép, hanem a magyar nép érdekében a nagyhatalmak között számbavesz és graduális fejlődést lehetségesnek vélé se Magyarországon, se külföldön nem elárulója a forradalomnak; ellenkezően van: bizalom ez a forradalmi népi erőkben és illeszkedés egy olyan forradalom szelleméhez, amely maga is törekedett volna kiegyezésre, ha erre lehetőség lett volna, e hajlam nélkül igazán nem volna érthető, hogy a győztes nép miért fogadta el Nagy Imrét miniszterelnöknek. Ellenem vetheti bárki, hogy ez illuzionista beszéd olyankor, amikor munkástanács-tagokat s diákokat végeznek ki , s az ellenvetés nem alaptalan. De nem ugyanilyen illuzionista képzelgés-e az, amely a magyar nép önrendelkezését egy oly atomháború kitöréséhez köti, amely a kisállamokat a mappáról lesöpörné? Emigrációknak, sajnos, általában távoli és bizonytalan lehetőségekben kell gondolkodniok s ha a forradalom társadalmi bázisait nézzük, akkor kétségtelen, hogy a magyar forradalom céljai egy „finn megoldásban", amely belső függetlenséget külpolitikai korlátozásokkal biztosít, már megvalósíthatók volnának. Vagyis olyan külpolitikai megoldás, amely a hazai népi erők útját szabaddá tenné: a fejlődést, a haladást, a szabadság ügyét szolgálná. Jámbor szándék Térve a lényegre: az alapkérdés nem az, hogy legyenek-e hajlamaink kompromisszumra, vagy olyanformán legyünk-e intranzigens antikommunisták, ahogy boldogult Gömbös Gyula volt „intranzigens magyar”? A kérdés nem az, hogy reformisták legyünk-e vagy revolucionisták, s ha lehet történelmi párhuzamot vonni a múlt századdal, egyben lehet. Hogy megint Bibóhoz térjek, ő egy 1947-ben megjelent írásában a Márciusi Front tizedik fordulójára ezt írta: a magyar fejlődés gátja az, hogy „a közösség, a nemzet ügye”, ritkán válhatott egy üggyé „a szabadság, a haladás, a teljes emberi felszabadulás ügyével”. A fejlődés, állapítja meg, mindig akkor futott zsákutcába, amikor ez a két ügy szembefordíthatónak bizonyult — a társadalomban és az elmékben. Az igazi tragédia a múlt században nem anynyira az volt, hogy szabadságharcra kiegyezés következett, hanem az, hogy a reformnemzedék javarészében ez a két ügy — a nemzet érdeke és a haladás szolgálata szembefordíthatónak bizonyult. „Ez a szembefordíthatóság volt az — írta Bibó akkor —, mely a reformkor és a szabadságharc politikai és szellemi gárdáját az 1849-re, majd 1867-re következő évtizedek során szerteszéjjel szórta és a tévutak szélesre nyílása és az egységes továbbfejlődés bezárulása az egykor egységes csoportot a politikai siker, érvényesülés, igazodás, helyezkedés, kompromittálódás, félrehízódás, megzavarodás, meghasonlás, emigráció, börtön, mártírhalál, extravagancia, őrület és öngyilkosság lehetőségei között osztotta széjjel”. Nem valami hasonló történik-e most, napjainkban? Bibó tíz éve úgy vélte, hogy a két ügy: a nemzeti érdek és a haladás ügye találkozóban volt abban a szellemi mozgalomban, amely a Márciusi Frontban talált politikai megfogalmazást. E reformnemzedék java megvan, ha már a háború alatt és után szét is szóratott. Ám léte,s törekvései új értelmet kaptak azzal, hogy 1953-tól a fiatalság és a csalódott kommunisták jobbjai, ha kimondatlanul is, de e szemlélet felé közeledtek. S ehhez ma már — talán a forradalom hatására—olyan értékes marxista gondolkodó is közelebb érzi magát, amilyennek Fejtő Ferencet tekintem. Az, aki „se retorikához, se dialektikához nem tud” és a „dolgot öt magát nézi”, hogy megint Bocskait idézzem, csak elszomorodhat, hogy a külföldre vetett erőinkkel nem ilyen Márciusi Fronthoz hasonló szellemi mozgalom kialakítására törekszünk, hanem hamis, múltból visszaszóló ellentétek felvetésére hajlunk. Ez puszta negatívumokon futtatja zátonyra azokat a szellemi lehetőségeket, amelyekre most emigrációban is mód volna, ha bennünk megfelelő készség és kitartás volna. Lehangoló ugyan, hogy az Írószövetség alakulásakor, amely történetesen a Márciusi Front megalakulásának huszadik fordulójára esett — az elmék más irányban lévén elfoglalva —, ilyesmiről nem esett szó. Ám még mindig volna mód oly szellemi mozgalom indulására, amely radikális, de nem marxista közép felé vonz marxistát, antimarxistát egyaránt s az ellentéteknek nem éleződését, hanem feloldását éri el. szabó zoltán: TAPINTATOS TAGLALÁS Irodalmi Újság 1958 január 1