Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-03-15 / 6. szám
6 Forog a város a völgy lemezén, felszántja szemem, mint tű a viaszt, búcsúdal zümmög a pilla hegyén, bánat a bánattól kér ma vigaszt. „Vidd el, vidd el, vidd magaddal ezt a csókom Firenzének, vidd el, vidd el, arra kérlek, kivándorló lánya küldi lányt, küldi lánya küldi...” ismételi elakadva pillám tűjén az a dal. Forog a tornyok apraja-nagyja, volt aranykorát mind hivogatja, vén Cosimo a Medici házból bölcset és balgát kedvére bájol, adósa király, kiskirály, szultán körlevél, zálog, kamatláb útján, címerüket a gőgös Firenze ezért véste úgy emlékezetbe. Város végén laktam a szemeteseknél, fene nagy emléket arra ne keressél. Kásás darabében a villamos vártán ápolgattam reggel etruszk-kori náthám. Görbe a kültelek, lassú a giliszta, hamvazó szép város ködpoharát issza, csurgó paripáján fantom szoborozik, tántorgott a hatos Giotto toronyéig. Bennszülött s nem ,,mister”, ébresztővel éltem turistacsekk helyett megszolgált kenyéren. Festők névadói, zengő faluhelyek, árultam most oda vicinális jegyet, Pesca Pontedera Signa San Romano, itt a jegye, bácsi s ami visszajáró. Pult mögött ősz tanonc új kenyérért gondban, kényszerből hamarost megfiatalodtam, mert aki sok földet s nagy bujdosást látott, ad az Isten annak pótifjúságot. Forog a város, fut a vonat, suhog a selymes mennyboltozat, Carlo meg Bruno messze marad, könyveket, kávét többé nem ad. Táborban megvan a „kockád”, ne mondd, hogy nem nagy! (kétszer két méter), dunai hordáknak osztják s háromszor oltnak. Ujjhegyed kéri a rendőr, kézirat nem kell! (nálad van éppen), gőgödben üdvösen megtör, hátrább a verssel. Jó marok kelletik tüstént Osztráliába! (buzdít a plakát), tagadtad tollal az önkényt, nem volt hiába. Ragadd meg mostan az ásót fertőtlenítve! (hadi fölösleg), Múzsáktól elhivatásod ekképp telik be. Vén Európa nyakáról pusztulj de rögtön! (sok az Erasmus), hordót guríthatsz akárhol, jobb, mint a börtön. Nőd neve, lánykori persze s mi volt az apádé? (kimondhatatlan), vérbajodat ki kezelte? nem is volt? Pláne! Húsz fog még sok is e korban CS. SZABÓ LÁSZLÓ: s edzett a hassal (rásóztak backhand), nesze egy prices a hajóban, indulj azonnal! Milyen fehér az ország csontozatja, a szobrász istenfőknek bontogatja s kalózbarlangnak bontja szét a tenger ma hízelgőn és holnap förgeteggel. Genova, Turin, itt a határ, elmúlt három év, múlik a nyár, Firenzében éltem, via Fiumében s féltem féltem féltem... (Uram, milyen dalt parancsol, dongót a Dunstan harangról vagy hősi dalt Henrik királyról aki a kevélyek gőgjébe gázol?) Az énekes szusszan egyet s átmegy Franciaországba. Normanokról ótorony emlékemben hordozom, gót angyalok mosolyán nő fel itt a kisleány, apátsági harangszó, szellemes szó, patakzó, szesszel égő éjszaka, Galliában Afrika költőtermő tér felett múlt időket költöget. Páris kétezer éves, nálam fiatalabb, alakja, ajka véres, de hamva megmaradt. Még áll szép partja, dómja, így kelleti magát, a sírgödör lakója csupán a sok barát. A Clauserie des Lilasban egyik sem ül helyén, Bandit tíz éve láttam s nem láttam többet én. Tudok a sok halálról, Páris nem tudja ezt, a visszanyírt platánsor új évszázadba kezd. Síremlék minden emlék a Szent Mihály után, az Alvilágban lennék talán, csak nem tudom? Nézd szívem égi kedvvel még ifjú városod, míg bolygó szellemekkel vén kedvem társalog. A könnynek hús a vége, kis szél jön, fogdosó, kerül a holt helyébe uj költő s bujdosó, a Luxembourgi rácson feléd oson egy ág, ez volt az ifjúságom s ez most a túlvilág! Három királyok: Gide Proust Valéry mágus szóval magához tereli, Erdély fia, de itt óhajtja sírját az Ile de Francéban, hol a gyönge nimfát megűzik még La Fontaine ligetén s hattyút sirat a Ronsard költemény. Böllérbicskájuk smisszes honfiak Bertalan-éjre fenik ezalatt, a történelem tömlöcökben készül, kocsmában, sejtben, tébolydában végül s amíg csiszolja míves szavait gyújtogat München s öldös Moabit. Késsel a torkán később megtanulta, hogy szöges drótot húz a század útja, de akkor még a Múzsákkal nyaralt s széles kedvében szerzé ezt a dalt: Februárban hideg a fű, vízgyöngy fut az ágon, bedeszkázott istenek közt szerencsémet várom. Kicsi isten vagyok én még, lehetnék Apollo, hogyha deszkabontás után fogna az a jó szó A BUJDOSÓ Egy költözködés Éneklik a valamelyik márvány keblen s leszállana értem, szaporítnánk szép szobrokat Saint Germain-en-Layeben! Táblákban sírkereszt, nem nő ott új kalász, deszkák az ablakon egy népet magyaráz. Tékozlón vérező kegyetlen szép haza, műhelyedből kihalt munkásaid java, halomra estek el Arras s Verdun alatt egy régi bosszúért s a síker megmaradt és megmaradt a sok kufár kis honatya, a szerkesztő urak, a tyúk és mindama szájhősködő szemét, mely bátran ellenállt, hogy bátrak oldalán fogadja a halált és megmaradt a kispolgári logika, hogy dög nép az arab ám éljen Moszkova, mert jakobinusok a jó asztal felett, de szívükben Caesar képmását megleled. Készüljünk hát, szivem, ha már úgyis muszáj, nagyságos úrjogán kirak a polkcáj. Csonka katedrális, itt a tenger máris, Párisban is éltem, balparti felében s féltem féltem féltem... Irodalmi Újság Bolyongás közben írja: Ignotus Pál így szól: ,Az asszony behozta a dászkált’ s ezt is Karinthy írta. Viszont nagyon szívesen emlékszek a vele való együttlétre: mindig ragyogó volt, ötleteiből, gondolataiból, gúnyolódásából és kiállásából jónéhány író megélhetett volna. Valóságos, csillaghullás volt; nagy kár, hogy tape-recorder nem volt kéznél.” Válasz Fenyő Miksának Amit Fenyő Miksa Schöpflinről mond, abban nyilván igaza van. Amit Gellért Oszkárról mond, azazhogy nem mond, abban szintén. Én úgy éreztem, hogy egy irodalmi lidércnyomásnak emlékét is érdemes eloszlatni, illetve eredetét tisztázni. Volt idő, hogy Osvát nyomán pl. a hatalmas tehetségű Németh László is nagy költőt tisztelt és ünnepelt Gellértben. Ha a felületes olvasóra soraim azt a benyomást tették, hogy Osvátot nem tartom — vagy nem tartottam — kimagasló egyéniségnek, az az én hibám. Lenyűgözően éleselméjű és érzékeny elmének tudtam, csak, mint hozzáfűztem, rigólyásnak. E tulajdonságában sok más kiválósággal egyezett. Azt nem hittem, hogy a ,,villogás” iránt általában vak volna, csak az olyan hanyag és hányaveti fényvillogtatás iránt, mint amilyen a Bródy Sándoré volt. Szomorú olvasásában én is inkább lelem örömöm, mint a Bródyéban. A ,,Levelek egy barátnőmhöz" és a ,,Párizsi regény” elbűvölő és hervadatlan írások. De az irodalmi jelentőség nem mérhető pusztán azon, hogy akár harminc, akár háromszáz esztendővel az író halála után mennyi gyönyörűségünk telik az olvasásában. Ha ezt hinnők, Osvá■tot, aki túlságosan nehezen irt. Levelet hozott a posta Amerikából, Fenyő Miksától, a , ,Nyugat” alapító gárdájának egyetlen ma még eleven (és szellemében, szerencsére, bámulatosan eleven) tagjától. Magánlevélnek íródott, de engedelmével (nem anélkül!) itt közlöm néhány mondatát: Fenyő Miksa leveléből ,.Kedves Palim! Persze, hogy olvastam a Nyugatról írt megemlékezésedet. Szíves engedelmeddel (vagy anélkül) néhány megjegyzést tennék rá. Aránytalannak tartom, amennyit Gellérttel foglalkoztál... Sajnálom, hogy Schöpflinről egyetlen jó szót sem mondtál, holott ismertem ugyan nála szuggesz■tivabb kritikusokat, de kevés jobb ítéletet. Ha lapoznád könyvét, amit a huszadik század magyar irodalmáról írt, látnád, hogy nemcsak tárgyilagosságra törekvő, hanem gyakran a dolgok mélyére látó is. Apádról néhány kitűnő oldal van benne.” v ,,Az Osvátról írt részből a felületes olvasó — és minden olvasó felületes — azt érezheti ki, hogy te kevésbé veszed jelentőségét. Vagy én volnék felületes és te valóban ilyesmit akartál mondani? Hogy Osvát nem kedvelte a ,villogó’ tehetséget. Hogyan! Szomoryt igen nagyra tartotta, holott Szomory ma is villog és Sándor bácsi megszűnt villogni. Ha erről meg akarsz győződni, vedd elő azt a Bródykötetet, miben Hatvany Lajos legjobb novelláit gyűjtötte egybe s ugyanakkor olvasd Szomory Dezső Párizsi regényét, mit otthon most újra kiadtak. Az utóbbi ragyogó írás s élvezettel olvasom és olvasom fel néhány barátomnak. Sándor bácsi elavult, csak egyetlen novella kezdetére emlékszek, ami ugyanúgy elmarasztalhatnák, mint Bródyt, aki túlságosan könnyen írt. Igaz, hogy ,,az ember semmi, a mű minden”. Igaz? Annyira igaz, amennyire az ellenkezője az, hogy: ,,Én vagyok úr, a vers csak cifra szolga.” Az előbbit Flaubert állította, az utóbbit Ady vallotta, s egyformán ragyogóan találták el a féligazságot. Én kevésbé lévén ragyogó náluk, könnyebben megközelíthetem a teljes szürke igazságot. A kiköszörült szépség parnaszszusi eszményét vállalom — mint minden lelkiismeretes író és művész célját. De van olykor, hogy ennek ellenkezője ihlet új mondanivalók felkutatására, sőt kristályosabb formák kidolgozására is. A Bródy Sándor betoppanása irodalmunkba ilyen pillanat volt. Fütyült sok mindenre, amire fütyülni nyegleség volt — egyebek közt arra is, hogy saját regényeit hogy’ fejezi be .... de közben rábukkant a magyar élet olyan szögleteire s a magyar írni-tudás olyan lehetőségeire, amelyeknek felismerése nélkül a magyar élet sokkal szegényebb volna. Fenyő Miksa nálam jobban tudja, hogy mennyire nagyra tartotta Bródy Sándort és mennyit tanult tőle — például — Ady Endre. Polgárság és szocializmus Körülbelül egyszerre hangzott el, illetve jelent meg az ,,Amerika Hangjá”-ban Fenyő Miksa megemlékezése, s az ,,Irodalmi Ujság”ban Szabó Zoltán tanulmánya és a magam jegyzetsorozata a most ötven esztendeje indult ,,Nyugat”ról. Utólag jut eszembe, hogy van valami, amit mindhárman elfelejtettünk megemlíteni, vagy éppen hogy futólag pendítettünk meg: azt t. i., hogy a ,,Nyugat” mit tett a szociális gondolat elplántálásáért és 1958 március 15