Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-01-01 / 1. szám

A nagy ithakai, amikor ezer ve­szély közepette közelgett „hőn vá­gyott” célja felé és hosszú-kanyar­gós útja során hű emberei között ugyancsak pusztított a halál — egy-egy veszélyes kaland után minduntalan így sóhajtott fel: már mi megúsztuk a bajt, de fájnak a társak, a holtak. Szkílla és Karib­­disz acsarkodása hajókat tör ösz­­sze? Kiklopsz halálra morzsol né­hány jó vitézt? A varázslatos Kirké gyilkol? Aeolusz, a szelek haragos királya pusztít? Odisszeusz szétmorzsol néhány könnycseppet, elregéli a kalandot és máris benne beszámolójában az oly gyakran előforduló mondat: aszmenoj ek thanatoio... „már mi megúsztuk a bajt, de fájnak a társak, a holtak”. Miért hat ma furcsán az odisz­­szeuszi mondás? Hiszen mi is sok jó társat vesztettünk el — veszí­tettünk emberben, intézményben, szellemben és reményben. Miért hatna hamisan a mi ajkunkon ez a mondás? Valamikor mi is igaznak éreztük Odisszeusz szemléletét. Az élet­ mozgalmas, véres, bonyo­lult mese és mégis csak boldog­ság, hogy részesei lehetünk a me­sének, melyen esetleg alakítha­tunk is. Az ithakai hajós boldog­ságának titka bizonyára az volt, hogy tudott örülni az élet tényé­nek, annak, hogy „még nem egé­szen halott”. Nem a nyarat sze­rette, vagy a telet, hanem az idő­járását magát — az esőt és a kö­döt, a szikrázó napfényt, a puha hótakarót, vagy a tavaszodó me­zőt, amelyről a tél, a „lomha tig­ris” már eliramlik, s „hulló szőré­től foltos a rétség”. Számára az életnek mindig volt színe, zamata, aromája, nem volt olyan remény­telen helyzet, amelyben a létezés puszta ténye ne melegítette volna — olyan otthonosan, mint a leg­­meghittebb kandalló. Mi az, ami számunkra — még a legjobb hangulatunkban is — kis­sé elrontja az élet ízét, miért ke­serű egy kicsit minden, ami édes, miért tartjuk őszinte hangula­tainkban tűrhetetlennek a valósá­got? Szónoki kérdés, ugye? Ma­gyar, ha őszinte — s érdemes nem őszintének lenni? — tudja miről van szó. Valami történt ötvenhat­ban velünk és általunk, amit az­óta is csak feledni iparkodik a vi­lág. Valami történt, ami miatt a homéroszi szemlélet nem lehet a miénk. Maga a leleményes Odisszeusz, ha átélte volna velünk ötvenhatot a Petőfi-szobortól az első és a má­sodik harcig, a harc utáni süket csendet, a küszködést a határsáv veszélyeivel, a száműzetés nagy kalandját, maga sem mondaná: már mi megúsztuk a bajt, de fáj­nak a társak, a holtak. Hogyan mondaná el Odisszeusz mindazt, ami velünk történt? Félő, hogy nem lenne diplomatikus és körültekintő. Persze, a nagy itha­kai egyszerű mitológiai hős volt. Az ő primitív korában, amely óta vagy háromezer évnyit fejlődtek a dolgok, a bátorság még a legfon­tosabb emberi erény volt s a Go­nosz ellen a férfiak utolsó lehelle­­tükig harcoltak, s nem azon tör­ték a fejüket, hogyan lehet a Go­nosszal „együtt létezni”. A gyer­mekien naiv és kalandos lelkű hős Kiklopsz esetleges jó oldalaira sem gondolt soha, mert az ellen­ségben csak ellenséget látott, sem­mi mást. „Hát igen” — mondaná Odisz­­szeusz —, ,­lines keservesebb an­nál, mint ami veletek és általatok történt. Nem csoda, hogy nem tudtok a létezés tényének örülni, mert olyan helyzetbe kerültetek, amelyben Herkules minden ereje s az én híres agyafúrtságom semmit sem segít. Nem veletek van baj, hanem a világgal s ez a baj a ti ba­jotok. Nehéz olyan világban élne­tek, amelyben illik is, nem is ki­mondani a gonoszról, hogy go­nosz, a gyilkosról, hogy gyakos. Mindenki tudja, mi történt veletek és általatok. A keleti birodalom sok kis népet tartott rabszolgaság­ban s közben világgá kürtölte, hogy a népek rajonganak igájukért s az emberek szeretnek bilincsben élni. Ti fellázadtatok és harcolta­tok e birodalom milliomnyi hadai ellen. Egész népetek egy volt a harcban. Az egész világ rátok fi­gyelt, az egész világ hónapokon keresztül leste, izgalommal és he­lyesléssel, amint széttéptétek és szétzúztátok a hazugságot. Azt hitte mindenki, legalább is min­den igaz ember, hogy harcotok után nincs többé helye a világon a hazugságnak.” „Egy kis nép lázadását vérbe le­het fojtani, érezte mindenki, de a hazugságot soha többé nem lehet feltámasztani.” „Aztán csend lett. Harcotokat illik elfelejteni. De annak a ha­zugságnak a hullája bűzével min­dent megzavar. Ezért nem mond­ 0«. ..pim, amit mi mond­tunk, vagy háromezer éve, ,már mi megúsztuk a bajt, de fájnak a társak, a holtak’. Több fáj itt, mint a holtak. Több fáj nektek, mint a tömlöcben sínylődök. Több fáj nektek és talán a világnak is mindennél. A hazugság fáj. Az, hogy együtt kell létezni a hazug­sággal s ettől minden igazságban van egy kevés nem-egészen-igaz s minden hazugságban valami nem­­egészen-hazug. Ti nem tudtok bajvívó vitéz módján elesett jó tár­saitokra gondolni, mert érzitek, hogy a harc hiába volt. A többiek pedig, a többi birodalmak, a nagy és kis népek, nem szívesen gondol­nak harcotokra, mert az kevés di­csőséget és kevés örömet hozott nekik. A nagy vezetők nem voltak sem elég bátrak, sem elég lelemé­nyesek. A harc elsősorban az ő harcuk lett volna, ha tudtak volna valamit kezdeni vele.” ★ Irodalmi újságban, amelyet nem felelős államférfiak, hanem min­den hatalom nélküli író-embe­rek készítenek, talán szabad Odisszeuszt megidézni, talán sza­bad arról panaszkodni, hogy a mi szánkban hamisat hat a leg­szebb homéroszi idézet is. Most eltelik a harmadik karácsony és a harmadik Szilveszter is azóta, hogy... Jobban tennék, ha elhall­gatnánk a keserűséget, ami a szí­vünkben van? Jobban tennék, ha nem gondolnók végig, mit hozott magával nekünk ez az elmúlt esz­tendő és mgyen újévnek nézünk elébe? _ Osszuk fel mi is magunkat ha­­sadt­ény beteggé? Magánemberi mivoltunkban legyünk őszinték, derűsek, örüljünk az életnek, po­­harazzunk vidáman Szilveszter­kor. .. de magyar mivoltunkban, az már valami más. Ha arra gon­dolunk, hogy magyarok vagyunk, akkor persze minden más. Tehát ne gondoljunk arra, hogy magya­rok vagyunk? Vagy próbáljunk olyan leleményesen és ügyeske­dően magyarok lenni, mint ami­lyen ravaszságot a híresen furfan­gos Odisszeusz is elutasított volna magától? Mondjuk magunknak azt, hogy a bilincseken lehet ki­csit lazítani is és hogy a rabszolga­ságot végeredményben meg lehet szokni, hiszen a rabszolgaságban is van tavasz és nyár és tél, a rab­szolgaságban is virágzanak az al­mafák, születnek gyermekek és le­het örülni annak, hogy... már aminek a normális életben embe­rek örülni szoktak? Vagy hallgassunk el teljesen, mert talán, ha a mi ügyünkről megfeledkezik a vitág, könnyebb egyességet kötni elnyomóinkkal? Történt-e egyetlenegy olyan na­gyobb esemény ez elmúlt évben, ami ezt a nézetet igazolná? Volt-e olyan esemény, amely azokat iga­zolta, akik hajlamosak bizonytalan hasznossági szempontok miatt en­gedni erkölcsi elveikből? Holt tár­saink azért estek el, mert képtele­nek voltak ezekből az elvekből en­gedni. Tőlünk ne várja senki, hogy eláruljuk emléküket, s az ügyet, amelyért elestek. y + .. . Nyár volt, amikor ránk robbant az év számunkra legnagyobb ese­ménye. Harcunk vezéreit kivégez­ték. A nagy hazugság jegyében vé­gezték ki őket, s a világot ismét idegesítette ez a zavaró körül­mény. Fájdalmunknál csak tehe­tetlen dühünk volt nagyobb. Olyan korban élünk, amelyben el­szántság, önfeláldozás, egyéni bá­torság csak nagyon is ritka és hi­hetetlenül kivételes alkalmakkor érvényesülhet. Bátornak lenni olyan korszakban, amikor egyet­len ujjnyomással hatalmas városo­kat lehet elpusztítani? Csak a szel­lem bátorsága marad, az igazság kimondása. Ennek volna is sok ér­telme, ha átvennénk egy érdekes játékot egy másik görögtől, Szok­­ratesztől. A játékban az lenne a feltevés, hogy az emberek értel­mes lények, akik tapasztalataikból tanulnak, megszívlelik a történe­lem leckéjét, levonják az átélt ese­mények tanulságait és gondolati tudásukat gyakorlatilag is érvé­nyesítik. Érdekes játék lenne, az emberfajta mindig azt tenné, ami­ről tudja, hogy okos, jó, egészsé­ges és igazságos. De ezt ritkán teszi. Az ezerkilencszázötvennyolcas esztendő viharos volt és zűrzava­ros. Tavasza olyan volt, mint egy túl élénk majális, amelyen minde­nünnen petárdarobbanások hallat­szanak. Szumátrától Venezueláig, Libanontól Algériáig és Párisig tüntetésekről, zendülésekről, utcai harcokról, sőt polgárháborúról zú­dultak a hírek. A viharos tavaszt az államcsínyek nyara és ősze kö­vette. Ázsia és Afrika több orszá­gában a tábornokok vették át a ha­talmat a politikusoktól. Libanonba és Jordániába bevonultak az ame­rikaiak és az angolok, s néhány nőnap múlva kivonultak. Francia­­országban de Gaulle tábornok, a második világháború híres antifa­siszta hadvezére került uralomra. Moszkva folytatta a „békehar­cot”. A világpolitikai év Bulganyin miniszterelnök híres leveleivel in­dult. A Szovjetunió akkori felelős vezetőjének levelei váltig hangoz­tatták, hogy ha a legfontosabb or­szágok vezetői leülnek vele tár­gyalni, akkor a dolgok rendbehoz­­hatóak... feltéve persze, hogy a többi vezetők eleve elfogadják Moszkva politikai és erkölcsi alap­elveit. A csúcstalálkozó azonban elmaradt, Bulganyinról pedig a legavatottabb személyiség, Hrus­csov állapította meg később, hogy már egy esztendővel korábban is egy kis népellenes összeesküvő banda tagja volt. A „békeharc” során Moszkva hol Közel-Keleten, hol Távol-Ke­leten, hol pedig Európában rob­bantott ki feszültséget. A szovjet világ eseményei között említésre­­méltó, hogy Tito elnök ismét tán­cos kutya lett, illetve az „imperia­lizmus trójai falova”, s hogy kide­rült: Sztálint helytelen zenei hatá­rozataira Beria, Molotov, Malen­kov (és Bulganyin?) vették rá. Kína nagy ugrással a „kommu­nák” birodalmává változott, amelyben minden igazságtalan kü­lönbséget eltöröltek, még a szabad kommuna és a kényszermunkások tábora közti különbséget is. Magyarországon a belügymi­niszterhelyettes közölte, hogy a rendszer ellen még mindig hét­százezer megátalkodott osztályel­lenség harcol. Ezek az osztályel­lenségek, hogy a rendszert nevet­ségessé tegyék, mind Kádárra sza­vaztak a választásokon. Kádár így túltett Rákosin, aki csak 98,2 szá­zalékot kapott az ő 99,6 százaléká­val szemben. Igen, az elmúlt év sok esemé­nye emlékeztet arra, hogy a ha­zugság a hazugság maradt. A Nagy Hazugság ritkán lepleződött le olyan világméretekben, mint Borisz Paszternák ügye kapcsán. (Folytatás az utolsó oldalon.) PÁLÓCZI-HORVÁTH GYÖRGY: SZILVESZTERI ODISSZEA A MAGYAR ÜGY AZ ENSZ-BEN Az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlése de­cember 12-én hatalmas szótöbbséggel hozott határo­zatában erkölcsi igazságot szolgáltatott a magyar népnek, szemben a magyarországi kormányhatal­mat irányító és gyakorló erőszak-szervezetekkel. A közgyűlés a maga aláhúzottan mértéktartó és diplomatikus irányában „sajnálkozását fejezte ki” azon, hogy ,,az SZSZKSZ kormánya és a magyar­­országi rezsim továbbra sem hajlandó együttmű­ködni” az elhangzott vádak megvizsgálására kikül­dött ENSZ-képviselettel. Megállapította, hogy Ma­gyarországon folytatódik az elnyomás, a magyar nép megfosztva elemi emberi jogaitól, valójában a szov­jet fegyverek uralma alatt él, amelyek még mindig megszállva tartják az országot. A terror és vérontás folytatódásának jellemzésére a határozat javaslói különösen gyakran és nyomaté­kosan említették meg Nagy Imre, Maléter Pál és más magyar hazafiak kivégzését. A közgyűlés kinyilatkoztatta, hogy az ENSZ to­vábbra is szemmel tartja a magyar kérdést s felkérte az újzélandi Sir Leslie Munro­ t — eddigi elnökét, kinek elnöki megbízása most járt le —, hogy a ma­gyar ügyben az ENSZ szempontjait érvényesíteni s a szovjet és magyarországi hatóságoktól a szükséges részletes tájékoztatásokat megszerezni igyekezzék. A határozati javaslatot harmincöt ország terjesz­tette be, köztük az Egyesült Államok és Anglia. A határozatot ötvennégy szavazattal fogadták el tíz ellenében; tizenöten tartózkodtak a szavazástól. ,,Nem”-mel csak a szovjet tömb tagjai és Jugoszlá­via szavaztak; a szavazattól tartózkodók leginkább az arab kiküldöttek közül kerültek ki (Marokkó kivétel volt: ,,igen”-nel szavazott). A határozati javaslat tárgyalását némileg bonyolí­totta, hogy többen az algériai kérdés tárgyalásával­ kívánták összekötni vagy elhomályosítani. Algéria tárgyalása ellen Franciaország tiltakozott. A két kérdés összekeveredése a „neutralista” hajlandó­ságú ázsiai és afrikai országok képviselőit minden­esetre feszélyezte a magyar ügyben. Ebből a szem­pontból figyelemreméltó volt U Thant burmai dele­gátus felszólalása: erőteljesen szót emelt a javaslat mellett, mert, mint mondta, kormánya meg van győződve arról, hogy Magyarországon spontán nem­zeti felkelés volt az, amit az orosz fegyverek vérbe­­fojtottak. De ugyanakkor ugyanannyira megbélye­gezte az algériai francia fegyverhasználatot is. A pár­huzam a magyarországi és algériai események közt nyilván nem helytálló. De hogy a „színes” világ egy képviselője, aki érthető érzékenységgel és kiélezetten reagál más színes népek sérelmeire, ugyanakkor ilyen tárgyilagosan és szókimondóan foglalkozik a ma­gyarországi való helyzettel: ez jelentős és biztató jelenség. Az algériai kérdés tárgyalására irányuló javaslatot egyébként csekély szótöbbséggel lesza­vazták. Az ENSZ illetékes bizottsága még a közgyűlési tárgyalás előtt megtagadta a magyarországi kor­mány kiküldötte megbízólevelének elismerését. Mind­amellett a magyarországi kormány képviselőjét nem rekesztette ki a közgyűlésről. Arról, hogy ténylege­sen — ha jog szerint nem is — meddig képviselheti a közgyűlésen Magyarországot, döntést nem hoztak. A magyarországi kormányt dr. Péter János képvi­selte, úgy is, mint „református püspök”, úgy is, mint „a magyar külügyminiszter első helyettese”. Az eleven hatalmakkal udvarias volt, a meggyilkolt hazafiakkal nem. Nagy Imrét lehazaárulózta. Ugyan­akkor kijelentette, hogy kormánya szívesen látja Magyarországon akár az ENSZ főtitkárát, akár az ENSZ bármelyik tagját, épp csak a határozatot nem veszi tudomásul, mert az „magyar belügyeket érint”. Az ENSZ-megbízott szíves vendéglátásban részesülhet, tájékoztatásban kevésbé. Az ENSZ határozata fontos évzáró eseménye volt a nemzetközivé vált magyar ügynek. Új fordulatot nem hozott. De jelentős tény, hogy nem következett be az a fordulat sem, amelyet az ország mai rabtar­tói reméltek. 1958-ban a magyar ügy a világ napi­rendjén maradt. Ott lesz 1959-ben is.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék