Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1959-01-01 / 1. szám
A nagy ithakai, amikor ezer veszély közepette közelgett „hőn vágyott” célja felé és hosszú kanyargós útja során hű emberei között ugyancsak pusztított a halál — egy-egy veszélyes kaland után minduntalan így sóhajtott fel: már mi megúsztuk a bajt, de fájnak a társak, a holtak. Szkílla és Karibdisz acsarkodása hajókat tör össze? Kiklopsz halálra morzsol néhány jó vitézt? A varázslatos Kirké gyilkol? Aeolusz, a szelek haragos királya pusztít? Odisszeusz szétmorzsol néhány könnycseppet, elregéli a kalandot és máris benne beszámolójában az oly gyakran előforduló mondat: aszmenoj ek thanatoio... „már mi megúsztuk a bajt, de fájnak a társak, a holtak”. Miért hat ma furcsán az odisszeuszi mondás? Hiszen mi is sok jó társat vesztettünk el — veszítettünk emberben, intézményben, szellemben és reményben. Miért hatna hamisan a mi ajkunkon ez a mondás? Valamikor mi is igaznak éreztük Odisszeusz szemléletét. Az élet: mozgalmas, véres, bonyolult mese és mégis csak boldogság, hogy részesei lehetünk a mesének, melyen esetleg alakíthatunk is. Az ithakai hajós boldogságának titka bizonyára az volt, hogy tudott örülni az élet tényének, annak, hogy „még nem egészen halott”. Nem a nyarat szerette, vagy a telet, hanem az időjárását magát — az esőt és a ködöt, a szikrázó napfényt, a puha hótakarót, vagy a tavaszodó mezőt, amelyről a tél, a „lomha tigris” már eliramlik, s „hulló szőrétől foltos a rétség”. Számára az életnek mindig volt színe, zamata, aromája, nem volt olyan reménytelen helyzet, amelyben a létezés puszta ténye ne melegítette volna — olyan otthonosan, mint a legmeghittebb kandalló. Mi az, ami számunkra — még a legjobb hangulatunkban is — kissé elrontja az élet ízét, miért keserű egy kicsit minden, ami édes, miért tartjuk őszinte hangulatainkban tűrhetetlennek a valóságot? Szónoki kérdés, ugye? Magyar, ha őszinte — s érdemes nem őszintének lenni? — tudja miről van szó. Valami történt ötvenhatban velünk és általunk, amit azóta is csak feledni iparkodik a világ. Valami történt, ami miatt a homéroszi szemlélet nem lehet a miénk. Maga a leleményes Odisszeusz, ha átélte volna velünk ötvenhatot a Petőfi-szobortól az első és a második harcig, a harc utáni süket csendet, a küszködést a határsáv veszélyeivel, a száműzetés nagy kalandját: maga sem mondaná: már mi megúsztuk a bajt, de fájnak a társak, a holtak. Hogyan mondaná el Odisszeusz mindazt, ami velünk történt? Félő, hogy nem lenne diplomatikus és körültekintő. Persze, a nagy ithakai egyszerű mitológiai hős volt. Az ő primitív korában, amely óta vagy háromezer évnyit fejlődtek a dolgok, a bátorság még a legfontosabb emberi erény volt s a Gonosz ellen a férfiak utolsó lehelletükig harcoltak, s nem azon törték a fejüket, hogyan lehet a Gonosszal „együtt létezni”. A gyermekien naiv és kalandos lelkű hős Kiklopsz esetleges jó oldalaira sem gondolt soha, mert az ellenségben csak ellenséget látott, semmi mást. „Hát igen” — mondaná Odisszeusz —, ,lines keservesebb annál, mint ami veletek és általatok történt. Nem csoda, hogy nem tudtok a létezés tényének örülni, mert olyan helyzetbe kerültetek, amelyben Herkules minden ereje s az én híres agyafúrtságom semmit sem segít. Nem veletek van baj, hanem a világgal s ez a baj a ti bajotok. Nehéz olyan világban élnetek, amelyben illik is, nem is kimondani a gonoszról, hogy gonosz, a gyilkosról, hogy gyilkos. Mindenki tudja, mi történt veletek és általatok. A keleti birodalom sok kis népet tartott rabszolgaságban s közben világgá kürtölte, hogy a népek rajonganak igájukért s az emberek szeretnek bilincsben élni. Ti fellázadtatok és harcoltatok e birodalom milliomnyi hadai ellen. Egész népetek egy volt a harcban. Az egész világ rátok figyelt, az egész világ hónapokon keresztül leste, izgalommal és helyesléssel, amint széttéptétek és szétzúztátok a hazugságot. Azt hitte mindenki, legalább is minden igaz ember, hogy harcotok után nincs többé helye a világon a hazugságnak.” „Egy kis nép lázadását vérbe lehet fojtani, érezte mindenki, de a hazugságot soha többé nem lehet feltámasztani.” „Aztán csend lett. Harcotokat illik elfelejteni. De annak a hazugságnak a hullája bűzével mindent megzavar. Ezért nem mondom. ..pim, amit mi mondtunk, vagy háromezer éve, ,már mi megúsztuk a bajt, de fájnak a társak, a holtak’. Több fáj itt, mint a holtak. Több fáj nektek, mint a tömlöcben sínylődök. Több fáj nektek és talán a világnak is mindennél. A hazugság fáj. Az, hogy együtt kell létezni a hazugsággal s ettől minden igazságban van egy kevés nem-egészen-igaz s minden hazugságban valami nemegészen-hazug. Ti nem tudtok bajvívó vitéz módján elesett jó társaitokra gondolni, mert érzitek, hogy a harc hiába volt. A többiek pedig, a többi birodalmak, a nagy és kis népek, nem szívesen gondolnak harcotokra, mert az kevés dicsőséget és kevés örömet hozott nekik. A nagy vezetők nem voltak sem elég bátrak, sem elég leleményesek. A harc elsősorban az ő harcuk lett volna, ha tudtak volna valamit kezdeni vele.” ★ Irodalmi újságban, amelyet nem felelős államférfiak, hanem minden hatalom nélküli íróemberek készítenek, talán szabad Odisszeuszt megidézni, talán szabad arról panaszkodni, hogy a mi szánkban hamisan hat a legszebb homéroszi idézet is. Most eltelik a harmadik karácsony és a harmadik Szilveszter is azóta, hogy... Jobban tennők, ha elhallgatnánk a keserűséget, ami a szívünkben van? Jobban tennők, ha nem gondolnók végig, mit hozott magával nekünk ez az elmúlt esztendő és milyen újévnek nézünk elébe? _ Osszuk fel mi is magunkat hasadt ény beteggé? Magánemberi mivoltunkban legyünk őszinték, derűsek, örüljünk az életnek, poharazzunk vidáman Szilveszterkor. .. de magyar mivoltunkban, az már valami más. Ha arra gondolunk, hogy magyarok vagyunk, akkor persze minden más. Tehát ne gondoljunk arra, hogy magyarok vagyunk? Vagy próbáljunk olyan leleményesen és ügyeskedően magyarok lenni, mint amilyen ravaszságot a híresen furfangos Odisszeusz is elutasított volna magától? Mondjuk magunknak azt, hogy a bilincseken lehet kicsit lazítani is és hogy a rabszolgaságot végeredményben meg lehet szokni, hiszen a rabszolgaságban is van tavasz és nyár és tél, a rabszolgaságban is virágzanak az almafák, születnek gyermekek és lehet örülni annak, hogy... már aminek a normális életben emberek örülni szoktak? Vagy hallgassunk el teljesen, mert talán, ha a mi ügyünkről megfeledkezik a világ, könnyebb egyességet kötni elnyomóinkkal? Történt-e egyetlenegy olyan nagyobb esemény ez elmúlt évben, ami ezt a nézetet igazolná? Volt-e olyan esemény, amely azokat igazolta, akik hajlamosak bizonytalan hasznossági szempontok miatt engedni erkölcsi elveikből? Holt társaink azért estek el, mert képtelenek voltak ezekből az elvekből engedni. Tőlünk ne várja senki, hogy eláruljuk emléküket, s az ügyet, amelyért elestek. y . .. . Nyár volt, amikor ránk robbant az év számunkra legnagyobb eseménye. Harcunk vezéreit kivégezték. A nagy hazugság jegyében végezték ki őket, s a világot ismét idegesítette ez a zavaró körülmény. Fájdalmunknál csak tehetetlen dühünk volt nagyobb. Olyan korban élünk, amelyben elszántság, önfeláldozás, egyéni bátorság csak nagyon is ritka és hihetetlenül kivételes alkalmakkor érvényesülhet. Bátornak lenni olyan korszakban, amikor egyetlen ujjnyomással hatalmas városokat lehet elpusztítani? Csak a szellem bátorsága marad, az igazság kimondása. Ennek volna is sok értelme, ha átvennénk egy érdekes játékot egy másik görögtől, Szokratésztől. A játékban az lenne a feltevés, hogy az emberek értelmes lények, akik tapasztalataikból tanulnak, megszívlelik a történelem leckéjét, levonják az átélt események tanulságait és gondolati tudásukat gyakorlatilag is érvényesítik. Érdekes játék lenne, az emberfajta mindig azt tenné, amiről tudja, hogy okos, jó, egészséges és igazságos. De ezt ritkán teszi. Az ezerkilencszázötvennyolcas esztendő viharos volt és zűrzavaros. Tavasza olyan volt, mint egy túl élénk majális, amelyen mindenünnen petárdarobbanások hallatszanak. Szumátrától Venezueláig, Libanontól Algériáig és Párisig tüntetésekről, zendülésekről, utcai harcokról, sőt polgárháborúról zúdultak a hírek. A viharos tavaszt az államcsínyek nyara és ősze követte. Ázsia és Afrika több országában a tábornokok vették át a hatalmat a politikusoktól. Libanonba és Jordániába bevonultak az amerikaiak és az angolok, s néhány hónap múlva kivonultak. Franciaországban de Gaulle tábornok, a második világháború híres antifasiszta hadvezére került uralomra. Moszkva folytatta a „békeharcot”. A világpolitikai év Bulganyin miniszterelnök híres leveleivel indult. A Szovjetunió akkori felelős vezetőjének levelei váltig hangoztatták, hogy ha a legfontosabb országok vezetői leülnek vele tárgyalni, akkor a dolgok rendbehozhatóak... feltéve persze, hogy a többi vezetők eleve elfogadják Moszkva politikai és erkölcsi alapelveit. A csúcstalálkozó azonban elmaradt, Bulganyinról pedig a legavatottabb személyiség, Hruscsov állapította meg később, hogy már egy esztendővel korábban is egy kis népellenes összeesküvő banda tagja volt. A „békeharc” során Moszkva hol Közel-Keleten, hol Távol-Keleten, hol pedig Európában robbantott ki feszültséget. A szovjet világ eseményei között említésreméltó, hogy Tito elnök ismét táncos kutya lett, illetve az „imperializmus trójai falova”, s hogy kiderült: Sztálint helytelen zenei határozataira Beria, Molotov, Malenkov (és Bulganyin?) vették rá. Kína nagy ugrással a „kommunák” birodalmává változott, amelyben minden igazságtalan különbséget eltöröltek, még a szabad kommuna és a kényszermunkások tábora közti különbséget is. Magyarországon a belügyminiszterhelyettes közölte, hogy a rendszer ellen még mindig hétszázezer megátalkodott osztályellenség harcol. Ezek az osztályellenségek, hogy a rendszert nevetségessé tegyék, mind Kádárra szavaztak a választásokon. Kádár így túltett Rákosin, aki csak 98.2 százalékot kapott az ő 99.6 százalékával szemben. Igen, az elmúlt év sok eseménye emlékeztet arra, hogy a hazugság — hazugság maradt. A Nagy Hazugság ritkán lepleződött le olyan világméretekben, mint Borisz Paszternák ügye kapcsán. (Folytatás az utolsó oldalon.) PÁLÓCZI-HORVÁTH GYÖRGY: SZILVESZTERI ODISSZEA A MAGYAR ÜGY AZ ENSZ-BEN Az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlése december 12-én hatalmas szótöbbséggel hozott határozatában erkölcsi igazságot szolgáltatott a magyar népnek, szemben a magyarországi kormányhatalmat irányító és gyakorló erőszak-szervezetekkel. A közgyűlés a maga aláhúzottan mértéktartó és diplomatikus irányában „sajnálkozását fejezte ki” azon, hogy ,,az SZSZKSZ kormánya és a magyarországi rezsim továbbra sem hajlandó együttműködni” az elhangzott vádak megvizsgálására kiküldött ENSZ-képviselettel. Megállapította, hogy Magyarországon folytatódik az elnyomás, a magyar nép megfosztva elemi emberi jogaitól, valójában a szovjet fegyverek uralma alatt él, amelyek még mindig megszállva tartják az országot. A terror és vérontás folytatódásának jellemzésére a határozat javaslai különösen gyakran és nyomatékosan említették meg Nagy Imre, Maléter Pál és más magyar hazafiak kivégzését. A közgyűlés kinyilatkoztatta, hogy az ENSZ továbbra is szemmel tartja a magyar kérdést s felkérte az újzélandi Sir Leslie Munro-t — eddigi elnökét, kinek elnöki megbízása most járt le, hogy a magyar ügyben az ENSZ szempontjait érvényesíteni s a szovjet és magyarországi hatóságoktól a szükséges részletes tájékoztatásokat megszerezni igyekezzék. A határozati javaslatot harmincöt ország terjesztette be, köztük az Egyesült Államok és Anglia. A határozatot ötvennégy szavazattal fogadták el tíz ellenében; tizenöten tartózkodtak a szavazástól. ,,Nem”-mel csak a szovjet tömb tagjai és Jugoszlávia szavaztak; a szavazattól tartózkodók leginkább az arab kiküldöttek közül kerültek ki (Marokkó kivétel volt: ,,igen”-nel szavazott). A határozati javaslat tárgyalását némileg bonyolította, hogy többen az algériai kérdés tárgyalásával kívánták összekötni vagy elhomályosítani. Algéria tárgyalása ellen Franciaország tiltakozott. A két kérdés összekeveredése a „neutralista” hajlandóságú ázsiai és afrikai országok képviselőit mindenesetre feszélyezte a magyar ügyben. Ebből a szempontból figyelemreméltó volt U Thant burmai delegátus felszólalása: erőteljesen szót emelt a javaslat mellett, mert, mint mondta, kormánya meg van győződve arról, hogy Magyarországon spontán nemzeti felkelés volt az, amit az orosz fegyverek vérbefojtottak. De ugyanakkor ugyanannyira megbélyegezte az algériai francia fegyverhasználatot is. A párhuzam a magyarországi és algériai események közt nyilván nem helytálló. De hogy a „színes” világ egy képviselője, aki érthető érzékenységgel és kiélezetten reagál más színes népek sérelmeire, ugyanakkor ilyen tárgyilagosan és szókimondóan foglalkozik a magyarországi való helyzettel: ez jelentős és biztató jelenség. Az algériai kérdés tárgyalására irányuló javaslatot egyébként csekély szótöbbséggel leszavazták. Az ENSZ illetékes bizottsága még a közgyűlési tárgyalás előtt megtagadta a magyarországi kormány kiküldötte megbízólevelének elismerését. Mindamellett a magyarországi kormány képviselőjét nem rekesztette ki a közgyűlésről. Arról, hogy ténylegesen — ha jog szerint nem is — meddig képviselheti a közgyűlésen Magyarországot, döntést nem hoztak. A magyarországi kormányt dr. Péter János képviselte, úgy is, mint „református püspök”, úgy is, mint „a magyar külügyminiszter első helyettese”. Az eleven hatalmakkal udvarias volt, a meggyilkolt hazafiakkal nem. Nagy Imrét lehazaárulózta. Ugyanakkor kijelentette, hogy kormánya szívesen látja Magyarországon akár az ENSZ főtitkárát, akár az ENSZ bármelyik tagját, épp csak a határozatot nem veszi tudomásul, mert az „magyar belügyeket érint”. Az ENSZ-megbízott szíves vendéglátásban részesülhet, tájékoztatásban kevésbé. Az ENSZ határozata fontos évzáró eseménye volt a nemzetközivé vált magyar ügynek. Új fordulatot nem hozott. De jelentős tény, hogy nem következett be az a fordulat sem, amelyet az ország mai rabtartói reméltek. 1958-ban a magyar ügy a világ napirendjén maradt. Ott lesz 1959-ben is.