Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-01-01 / 1. szám

2 Irodalmi Újság 1959 január 1 Az új esztendő közelítése eszünkbe juttatta Szekfű Gyula sorait, a ,,Három nemzedék és ami utána következik” epilógusából: ,,1935 Szilveszter napja... Mindjárt itt az új esztendő s mindjárt megszólal a büszke Lakihegyen át a rádió s egy férfias meleg bariton szeretettel üdvözli a fehér lepel alatt nyugvó magyar falvak és tanyák becsületes népét, mely a jövő évben nagy lépéssel közelebb fog érni a nemzeti kívánságok megvalósításához. A szép jókívánságot a falvak népe nemcsak azért nem hallja, mert nincs pénze a rádióelőfizetésre, hanem azért sem, mert a telet munkahiányban, szegénységben és nélkülözésben, gondolatok nélkül tölti. Kölcseynek, a szent öregnek ma is igaza van: haladás a metóriában — a szép frázisok ma már égig nyúló acéltornyokról hullanak szét, mindent betöltve az országban, de: haladás a lélekben, semmi — vagy nagyon kevés, vagy inkább csak jószándék, semmint maradandó cselekedet. A szép beszéd ma is rendesen annak esik jól, aki elmondja és ritkán használ annak, akinek elmondják; viszont a magyar szegénység, Széchenyi kilencmillió hű és jó jobbágyának Trianonban megfogyatkozott unokái ma is várják az új esztendőt...” Azóta, hogy ezek a sorok leíródtak, huszonöt esztendő telt el. Ezerkilencszázötvenkilencre — a jószándék feltételezését leszámítva — semmi se vált idejétmúlttá e szilveszteri sorokban. IVAN SZEROV rendőrgenerálist, a szovjetorosz államvédelmi szervek főnökét december közepén menesztették. Állásának betöltését Nikita Hruscsov nem siette el, úgy lehet, azért az elbocsátással kapcsolatban felkelt elégedettséget kívánja kihasználni előbb. Szerov félreállítása felidézte annak a hétnek az emlékét, amikor a rosszhírű férfiút az angol sajtó a szó szoros értelmében kisöpörte a szigetországból. Ez a mosolydiplomácia fénykorában történt, 1956 tavaszán. A Londonba készülő Hruscsov és Bulganyin, kissé naivul, Szerovot küldte előre útimarsallnak. Csakis az utazóra jellemző, ha pribék a szálláscsinálója. A nem kívánatos idegen a megérdemelt fogadtatásban részesült. Fogadjisten gyanánt „undorító gyilkosnak”, egy másik lap „sötét Szerovnak”, egy harmadik „rettenetes Ivánnak” nevezte, s a tisztes Manchester Guardian az eseményt így jelezte: ,,A hóhér ma érkezik.” Rövid vezércikkének ezt a címet adta: „Eredj haza, Szeröv” és megemlítette, hogy ilyen emberrel, ha már itt van, egyedül azért érdemes szóba állni, hogy megszabaduljon tőle az ember. A látogatás arra is figyelmeztette az angol közvéleményt, hogy aki diktátorokkal szót vált, a hóhér társaságát se kerülheti el. A hóhér megjelenésére nyomban szót kértek és kaptak az áldozatok! Egy volt deportált nyílt levelet írt. Ez így hangzott: ,,TJram! Reggel négy órakor történt. Valaki kopogtatott az ajtón. Anyám kiment megnézni, hogy ki az. Négy ember lökte őt vissza a szobába. Ezek ránk parancsoltak, hogy keljünk fel, öltözzünk fel. Egyikük az NKVD egyenruháját viselte, a többiek civilben voltak. Húgom és bátyám — egyikük 9 éves volt, másikuk 12 — sírni kezdtek. Anyám azt kérdezte, hogy mindnyájunkat együtt deportálnak-e? ,Igen — mondták ők —, mindnyájan együtt szállnak be abba a teherautóba, amely a kapu előtt áll.’ Amikor kiértünk az állomásra, kivittek egy perronra ,ön — mondták apámnak — most velünk jön egészségügyi vizsgálatra.’ Soha többé nem láttuk. A vagon ajtaját lelakatolták és lepecsételték, de volt rajta egy üvegtelen ablak, ezen át adták be az ételt. Az út egy hónapig tartott. Ez alatt az idő alatt a vagon ajtaját kétszer nyitották ki, mindkétszer azért, hogy egy-egy gyerek holttestét kiemeljék, ősz volt, amikor elindultunk. Amikor kiraktak bennünket Szibériában, tél volt. Később megtudtam, hogy az 1939-es deportálások felelős főnöke Ivan Szerov generális volt, akkor az ukrajnai NKVD főnöke.” Akkoriban eszperantistákat és bélyeggyűjtőket is deportáltak, mivel ezeknek kapcsolataik lehettek Nyugaton! Előéletére visszaemlékezve, a londoni Daily Express megkérdezte Szerovot: igaz-e az, hogy kezéhez vér tapad, elnyomott népek vére? Erre ő ezt válaszolta: ,.Ilyen vádaskodásokra egy orosz közmondás adja meg a választ: a kutya ugat, a karaván halad.” De minő karaván! A vagonkaraván? A körbejáratott deportáltak karavánja? A gyalogterelt foglyok karavánja? A Daily Mirrornak Szeröv jelenléte akkor a történelem egy magyar vonatkozású mozzanatát juttatta eszébe: ,,105 esztendővel ezelőtt — írta a Mirror — Haynau Jakab Gyula, aki a Magyarország hentesei néven volt ismeretes, látogatást tett ebben az országban. Az illetékesek hűvösen fogadták, ám ez őt nem kedvetlenítette el. Egy nap meglátogatta Barclay Perkins sörgyárát. Ennek az üzemnek a serfőzői nem rejtették véka alá, hogy mint vélekednek Haynau Jakab Gyuláról. Az épületből Haynaut kiverték, utána törtek abba a szobába, ahová menekült. Ruháját és bajuszát letépték. Végül a rendőrség mentette át egy, a Themze közepén veszteglő hajóra.” A tanítványt, aki a mestert túlhaladta, akkoriban nagyhirtelen rendelték vissza Moszkvába s később nem szerepelt Hruscsov kísérői között. Szerov félév múlva az angol lap Haynau párhuzamának érvényét Maléter elrablásával támasztotta alá. Pályafutásának e mozzanatát az Egyesült Nemzetek ötös bizottságának jelentése így rögzítette: ,,A magyar és szovjet katonai küldöttségek tököli megbeszéléseit megszakította az, hogy egy olyan személyiség lépett a tárgyalóterembe, aki rangjelzést nem viselt’. Szerov tábornok, a szovjet államvédelmi rendőrség főnöke. Kíséretében szovjet tisztekkel bejelentette, hogy a magyar küldöttséget letartóztatja. Malinin tábornok, a szovjet küldöttség vezetője, beavatkozására meglepetten, méltatlankodó kézmozdulattal válaszolt. Erre Szerov tábornok néhány szót súgott a fülébe, mire Malinin tábornok vállat vont s elrendelte, hogy a szovjet küldöttség hagyja el a termet. A magyar küldöttséget ezután letartóztatták.” Fakó elégtétel, de elégtétel, hogy Maléter kivégzésének eszteneje,11958, Szerov eltávolításának esztendeje lett. Reméljük, hogy a „Szovjetunió e hősének” nevét se halljuk többet. NÉMETORSZÁG jövőjének és egységének kérdése Hruscsov hosszúlejáratú berlini ultimátumával kapcsolatban újra a világpolitika napirendjére került. Arra az eshetőségre gondolva, hogy a középeurópai rendezés kérdésében nagyhatalmi tárgyalások is lehetségesek, Auer Pál, a Magyar Köztársaság volt párisi követe és a Fogoly Nemzetek Gyűléséhez kiküldött delegáció elnöke levelet írt a londoni Timesbe. „A Németország jövőjével kapcsolatos alsóházi vitában — írta Auer Pál (Times, 1958 december 11.) — Mr. Bevan említést tett a magyar kérdésről (1958 december 4-én). Ezt mondotta: ,Magyarország érdekében sokkal helyesebb, ha saját nehézségeinek megoldásán gondolkozunk, mintsem az, hogy Magyarországot folyton érvnek használjuk fel.’ A szabad világban közelesen mindenki egyetért Bevannal abban, hogy a magyar kérdésre megoldást kell találni. Ám senki se érthet egyet az általa javasolt megoldással, amennyiben segíteni akar Magyarországon és biztosítani akarja a békét Közép- Európában. Bevan szerint, ,Európa közepén biztonsági rendszer’ alakítandó ki s bár, ,Magyarországnak kezdetben esetleg nem engednék meg, hogy csatlakozzék, a megoldás létrejönne és dűlőre vinné ezt a problémát is. Egy középeurópai kollektív biztonsági rendszer következménye, Magyarország mellőzésével, az volna, hogy amennyiben Szovjet - Oroszország megtámadná Németországot, Lengyelországot, vagy Csehszlovákiát, a megegyezés minden aláírója, a nyugati hatalmakat beleértve, ez országok segítségére kellene siessen a támadóval szemben. Ám, ha Magyarországot támadnák meg, a nyugati hatalmak nem védenék Magyarország területét és függetlenségét — ahogyan 1956 novemberében se tették meg ezt. Egy új közép-európai államcsoport létesítésével és Magyarország kizárásával ez ország állapota csak rosszabbodnék, mivel a megváltozott közép-európai helyzet csak megerősítené és állandósítaná a szovjet blokkhoz tartozását. Maga az a tény, hogy némelyik szomszédját a kollektív biztonsági egyezmény védelme alá veszi, Magyarország helyzetén nem változtatna, ahogy Ausztria felszabadítása se változtatott a sorsán. Bizonyos vagyok benne, hogy Magyarország helyzetének nehezítése nem tartozik Bevan szándékai közé.” MINDSZENTY bíborost, ezelőtt tíz esztendővel, karácsony második napján, hurcolták el az esztergomi palotából, ahol az ünnepeket édesanyjával együtt ülte meg. A következő nyolc esztendőt rabságban, az utolsó kettőt az amerikai követség menedékhelyén, de saját hazájának foglyaként töltötte. Elhurcolása, most tíz éve, nemcsak annak a katolikus egyháznak a sérelme volt, amelynek a magyar nemzet műveltsége javarészén kívül annyit köszönhet. Egy kétségbeejtő korszak nyitánya volt ez: ugyanúgy kezdete a zsarnokságnak, ahogy a Rajk-per az oroszosítás kezdete volt. A bíboros letartóztatásával és vád alá helyezésével a Rákosi-diktatúra végleg eldobott minden félrevezető látszatot, megtévesztő óvakodást. Ez a lépés az emberi jogok, nemzeti hagyományok s európai módszerek szokványos megsértésén kívül olyan lépés volt, amely Magyarországtól a Nyugatot akarta elidegeníteni, de a rendszert a néptől szigetelte el. A bíboros perével jelentkezett először, a maga kendőzetlenül megfélemlítő szándékaival, a moszkvai perek szótára s kelléktára, ugyanazok a fegyverek, amelyeket Sztálin helytartói később főként kommunisták ellen használtak fel. A magyarországi sztálinizmus a maga eszközeit elsőül Esztergom érsekén próbálta ki: a mártírnemzet élére őt dobta a sors, hogy főpapi alakja annyi más fogolytársának, hívőknek s hitetleneknek, katolikusoknak, protestánsoknak, zsidóknak, felekezeten kívülieknek előtte járjon. Fogságának tizedik évfordulóján arra is gondoljunk, hogy 19(6 októberében kiszabadítását a felkelt nép ugyanúgy első kötelességének tudta, mint Táncsicsét annak idején s személyének ez időszerinti védettsége számára megnyugvást nem jelenthet, erre Esztergom érseke csak a Bazilika főoltára előtt találhat rá, reméljük, hamarosan. MAGYAR SZEMMEL Egy alkalmi munkatársunk így látta az angliai Norfolk megyében lezajlott rakétabomba-tüntetést: „képzeljünk el egy maréknyi szovjet állampolgárt, akik úgy vélik, hogy a szovjet kormány fegyverkezésre fordított költségvetése túl nagy terhet jelent a népgazdaság és a tömegek számára, s a szovjet rakétafegyverek fejlesztése és kilövőhelyek létesítése növeli a rakéta- és atomháború veszélyét, tekintettel az imperialista támaszpontok közelségére. Képzeljük el, hogy a szovjet állampolgárok e csoportja a „Szovjet Nukleáris Felfegyverkezés elleni Közvetlen Akcióbizottságba” tömörül. Elhatározza, hogy tiltakozását — saját kormányának politikája ellen — valami módon kifejezésre juttatja. Megtudakolják egy épülőfélben lévő közeli támaszpont címét. Autóra szállnak és vonatra ülnek. Kirándulnak a támaszpontra. Itt letáboroznak. A drótsövény mentén tábortüzet raknak, majd a közvélemény felrázása érdekében (itt nyilván a várható sajtóvisszhang járt az eszükben) behatolnak a támaszpontra. Odabenn kísérletet tesznek az építkezés feltartására. Birtokukba veszik az egyik betonkeverő gépet, az anyagszállító teherautók elé fekszenek, megmagyarázzák a dolgozóknak, hogy mennyire veszélyes az építkezés a szovjet nép számára. A következők során — az őrség távollétében — az öntudatos szovjet építőmunkások megvédik a maguk munkáját a betolakodók ellen, s a később helyszínre érkező rendőrséggel együtt, eltávolítják a betolakodókat. A betonkeverő körüli lökdösődés eredményeképp a támadók közül többen beleesnek egy pocsolyába, ezeknek az őrszobán forró teát szolgálnak fel. A tüntetők, miután eltávoztak az építkezés területéről, a sajtó — a közelben várakozó — képviselőivel közlik, hogy akciójukat a jövőben megismétlik. Képzeljük el azt is, hogy az eset komoly visszhangot vált ki a szovjet közvéleményből, hogy a Legfelsőbb Szovjetben az egyik küldött „bátor és becsületes” embereknek nevezi az antinukleáris akcióbizottság tagjait és a szovjet sajtóban több cikk ítéli el a szovjet kormány „esztelen és öngyilkos” fegyverkezési politikáját... A fenti események pontos megfelelője Angliában játszódott le nemrégiben. Az angliai „Nukleáris Felfegyverkezés elleni Közvetlen Akcióbizottság” tagjaiból álló csoport behatolt az egyik rakétatámaszpont területére, s két napon át minden siker nélkül zavarta a munkát. Kitűnő ötletnek tartanók azt is, ha ezek az angol elvtársak rövid tanulmányútra indulnának a Legyőzhetetlen Béke-Tábor területén s akciójukat kiterjesztenék ezeknek az országoknak épülő, vagy már befejezett rakétatámaszpontjaira is — annak ellenére, hogy egy-egy rakétakilövőhely ilyetén meglátogatása után az őrszemélyzet, ott, nem látná őket vendégül teára.” ANGOL ÉSSZEL az ,,Observer” kommentátora ugyanezt a tüntetést ilyenformán bírálta el: ,,Minálunk bárkinek joga van arra, hogy békés tüntetéssel tiltakozzék a kormány politikája ellen, ha vele egyet nem ért. A norfolki Thor-rakéta ellen felvonult atomellenes tüntető csoport a módszerben hibázott. Nem lett volna szabad Commando-fogásokat alkalmazniok a betörésnél. Nem mindig könnyű eldöntenünk, hogy hol végződik a fasszív ellenállás és hol kezdődik az aktív, ám a betörés védett területre, se passzívnak, se erőszaktól mentesnek nem nevezhető. A korrekt taktika az lett volna, ha a tüntetők lefeküdtek volna az útra, közvetlenül a bejárat előtt, hogy járművek bemenetelét vagy kijövetelét megakadályozzák. Magától értetődik, hogy eltávolításnak, vagy őrizetbevételnek nem szabadna ellene álniük, s készen kell lenniök arra, hogy börtönbüntetést vállalnak. Ez a bizonyítéka szándékuk őszinteségének. A rakétabázis őreinek hasonló önfegyelmet kell tanúsítaniuk. Azzal, hogy az ellenállókkal nem úgy bánnak, mintha bűnözők vagy gügye rontópárok volnának, hanem úgy ahogy egy komoly ügy szószólóival bánni illik. Eltávolításukhoz a szükségesnél nagyobb erők alkalmazását nem szabad igénybe venni. Ha egy politikai küzdelem ebben a gandhista-halifaxista szellemben zajlik, akkor a mérkőzés mindkét félnek becsületére válhat.” KÍNÁBAN a lakosságot legyek, szúnyogok és egyebek irtása után, 1958-ban a verebek elveszejtésére fogták be. A népfelkelők a verébsereg ellen nem ágyúk, hanem kereplők, kolompok, üstdobok bevetésével küzdenek. Mindenütt mindenki harcol. A verébirtás módszere elmés. Ha egyegy verébsereg valahol, fán, vagy háztetőn, letelepszik, a lakosság apraja-nagyja rátör. Botokkal, dobokkal, kolompokkal és kereplőkkel iszonyú zajt csapnak, s a verebeket ültőhelyükből elzavarják. Ha a felrebbent madársereg nyugalmat és pihenőt más fán keres, akkor az embersereg ez alá csoportosul. A leírt riasztást ott megismétli. És így tovább. Mindaddig, amíg a holtra fáradt madarak a földre nem hullnak, ahol is a fáradhatatlan kétlábúak a kimerült, pihegő madarakat bambuszbotokkal holtra sújtják. A módszer — Kína is a nap alatt fekszik — nem új. Az ötletes eljárás buddhista boncoknak köszönhető, vagyis — kommunista szemmel nézve — határozottan reakciós eredetű. E stratégiája alkalmazásra került például a Junan tartomány burmai határszélén, a Mangsi megyében , egy kommunista agitátor elűzésére. Ez 1942- ben történt. Ebben az esztendőben, mint C. Y. Lee „Sawbwa Fang and the Communist” című cikkében (New Yorker, 1958 augusztus 30) olvasható, a megyében megjelent egy Tang elvtárs nevű kommunista. A helybeliek, a maguk költői nyelvén, a „Javainkon Osztozó Elvtársnak” nevezték. A számukra értelmetlen latin szó helyett ugyanis ezzel az elnevezéssel illették a kommunistákat. Az agitátort az elöljáró, Fang Yu Li, a fajtájának műveltebb személyiségeit jellemző türelemmel fogadta. Szállást is biztosított számára. Tang elvtárs egy ideig csendesen viselkedett, majd tánciskolát szervezett. A táncleckéket idővel elméleti előadások tarkították, például a vallás haszontalanságáról. Ez nem tetszett a „Fehér Felhő Kolostor” házfőnökének, akit a környék a „Jóindulatú Lojalitás*’ néven ismert. Ez, miután előbb látogatást tett az elöljárónál, szerzeteseivel kiszállt a „Fehér Felhő”-ből a vendégszálásul és tánciskolául szolgáló épület udvarára. Érkezésüket lehetetlen volt észre nem venni. A barátok ugyanis dobokkal, kolompokkal, üstökkel pokoli zajt csaptak. A táncóra megszakadt, s a táncolók az udvarra mentek. A házfőnök csendet kért. Árkus papirosról egy szózatot olvasott fel. Ebben arról volt szó, hogy a könyörületes Buddha nem akar rosszat senkinek s még annak is igyekszik megbocsátani, aki Istennek ellene szegül. A szózatot az „O mi to fu” szavak szakították meg időnként. A parainézis végén a barátok újra kezdték a macskazenét. A tánciskola szétoszlott. Tang elvtárs aludni tért. De nyugodni nem hagyták. A barátok éjszaka hosszat verték a dobokat. Váltott osztagokkal. Ha Tang elvtárs helyet változtatott, követték. Három lépéssel mögötte. Tang az elöljáróhoz fordult panasszal. Ez roppant részvétet mutatott. Kijelentette azonban, hogy a barátokkal szemben ő tehetetlen. S hogy fájdalom, addig mérik rá ezt a penitenciát, amíg Tang elvtárs bűneit le nem vezekelte: a kúra negyvenkilenc napig tart! A kommunista három napig bírta. Köziben mindegyre sápadtabb s hallgatagabb lett. A negyedik napon eltűnt a szállásról. „Remélem — jegyezte meg derűsen az elöljáró —, ír egy cikket a mi szerzeteseinkről. Ez esetben egy példánnyal megajándékozzuk a Jóakaratú Lojalitást.” Eddig a visszaemlékezés, amely különben a verébkampány előtt íródott. Úgy lehet, Tang elvtárs csakugyan írt egy cikket a mangsi barátokról. Úgy lehet, ez feltűnt a pártvezetőségnek, akik az elmés módszert nacionalizálták verebek ellen. Az új taktika nem oly emberséges, mint a szerzetesek. Emezek a kommunistának pusztán elűzésére, s nem elpusztítására törekedtek. A lelkéért macskazenéltek. A KÖNYVKIADÁS helyzetét Magyarországon 1958-ban az határozta meg, hogy a könyvkiadók és könyvtárak állami támogatását jelentékenyen csökkentették, s a kiadók kénytelenek voltak a közönség igényeit is figyelembe venni. A keresletet a magyarországi ,,bestsellerek” listája jellemzi. Az esztendő második negyedében a példányszám-ranglista a következő volt: Rejtő Jenő (P. Howard) ,, Piszkos Fred, a kapitány” című munkája 80.400 példányban, a ,,Munchausen kalandjai” 58.200 példányban, ,,A sárga sátán” (Jack London) 52.200 példányban s Jókai Mór ,,Fekete gyémántok”ja 52.150 példányban kelt el. Az esztendő első felében összesen 1456 könyvet adtak ki és a kiadott szépirodalmi művek 44%-a volt magyar, 16%-a angol-amerikai, 15%-a orosz, 16%-a francia, 6%-a német szerző munkája. 1957-hez képest a magyar szerzők százalékaránya (akkor 52 °/o) csökkent, az angolból és oroszból fordított munkák aránya (akkor 11% és 8%) növekedett. Élő magyar írók 1958 első felében 85 szépirodalmi munkát adtak ki, a magyar szépirodalmi kiadványoknak adig egynegyede íródott napjainkban! Egy szentesi könyvesbolt Jókai- és Mikszáth-kötetekből rendelte a legtöbb példányt. A magyar ,,újdonságok” közül leggyorsabban Szabó Lőrinc műfordításkötete, Szerb Antal irodalomtörténete és a ,,Viharsarok” új kiadása kelt el. A pártos írók munkái közül Illés Béla ,,Ég a Tisza” című regénye volt aránylag népszerű. Petőfi-kötethez, egy újsághír szerint, egy év óta nem jut az olvasó, ritkák Mikszáth és Móricz nagy regényeinek példányai, Gide néhány nap alatt kelt el és Sagan könyve, ,,ha rongyos is”, talál vevőt. A kölcsönkönyvtárak látogatóinak érdeklődésére — a népnyita esztendejében — a budapesti Népszava július 15-án megjelent riportjának ez a mondata utal: ,.Egymásnak adják a kilincset az üzemi könyvtárakban, az Állami Könyvterjesztő gyári fiókjaiban. Alig van olvasó, aki ne vinné haza legalább havonta egyszer valamelyik népi író könyvét.”