Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-01-01 / 1. szám

4 Irodalmi Újság De térjünk vissza Hevesire, ahogy Simone de Beauvoir látta őt. „A középeurópai népeket és különösen a balkániakat egyszerűen barbároknak tekintette...” Ez lehetséges, saját magát is beleértve. De ahol leginkább ráismerünk Hevesire, azok a következő sorok: „Hirtelen haragú ember volt, nagyon könnyen méregbe gurult, olyankor kezei remegni kezdtek, jobb lábával görcsösen taposta a padlót és dadogott.” Ki nem látta ugyanis barátai közül Hevesi Andrást toporzékolni? Olyankor kirobbant belőle lényének egész infantilizmusa, minden illemet és jólneveltséget, csiszoltságot félredobva, szinte ujjongva engedte át magát a legféktelenebb dühnek, tombolt, bömbölt és harsogott, a fogait vicsorgatta, mint egy megveszekedett Tarzán, mint egy bölcsőjéből kitört óriás csecsemő. Az utcán vagy a kávéházban is el-elfogta ilyen dühroham. Ilyenkor az emberek rémülten futottak össze, azt hitték, valakit gyilkolnak. Holott legfeljebb csak arról volt szó, hogy valami hibát talált a szórendben. Beauvoir-t nem annyira e dührohamok bosszantották fel, mint inkább, hogy Hevesi „vastag ajkai folyvást ezeket a szavakat görgették: kifinomultság, kecsesség, báj, tapintat.” A jólnevelt úrilány nyilván nem értette, miért váltak épp ezek a szépen fésült szavak Hevesi rögeszméivé. Mi bezzeg tudtuk... s Hevesinek voltak olyan francia barátai is, akik ugyancsak elérzékenyültek azon, hogy a szörnyetegfióka milyen görcsös becsvággyal igyekezett torz kinövéseit lenyesni, életét megrendszabályozni, kifinomulttá, tapintatossá, kecsessé tenni; hogy Hevesi András milyen, szinte couéista módszerrel, mindig ugyanazokat az eszményi szavakat pergetve, próbált jólnevelt embert formálni magából. „Rendes, kedves, tekintélytisztelő úri fiú vagyok”, mondta magáról a „Párisi eső” egyik alakja, György, akiben ugyancsak saját magát festette meg Hevesi — „polgári karriert akarok befutni.” Hevesi több mint polgári karriert kívánt magának; ez a középeurópai, balkáni, New York kávéházi szökevény, a maga Bakony-lelkét Le Notre kertművészetével akarta rendbeszedni, kicsinosítani. Nem jellegzetesen dunavölgyi becsvágy volt ez? „Cseppet sem volt ostoba”, mondja róla még Beauvoir, „s gyakran érdeklődéssel hallgattam fejtegetéseit a kultúrák és civilizációk különbségeiről. De legtöbbször csak közepes örömet találtam a vele való társalgásban. Ami viszont őt bosszantotta fel. ,Ha tudná maga, milyen szellemes vagyok én, magyarul’, mondatta egy nap kétségbeesett és ugyanakkor dühös pillantást vetve rám...” Annyi bizonyos, hogy Hevesi Bandi nagyon szellemes volt és ugyanakkor nehezen elviselhető. Simone de Beauvoir tanúja volt Hevesi egyik ifjúkori szerelmének is. Egyik barátnőjébe szeretett bele a lányt, Stephát, érdekelte Hevesi, szívesen imádatta magát vele, de mást szeretett. Egy Fernand nevű fiatalembert. Hevesi egyszer megvallotta róla Beauvoirnak, hogy ádázul gyűlöli. „Gyűlölöm ezt az alakot — kiáltotta mintegy önkívületben. — Először is, mert zsidó!” „ „Rettenetesen meg voltam botránkozva”, írja e jelenet kapcsán Beauvoir. A „balkáni szörnyeteg”-nek ez az antiszemita kirohanása a jólnevelt úrilány szemében a neveletlenség csimborasszója volt. Csak egy évtizeddel később bocsátotta meg Hevesinek. 1939 őszén, amikor is a Dömekávéház terraszán találkoztak össze (akkor még a Dome-kávéházban lehetett Beauvoirral és Sartreral találkozni, nem a Deux Magotsban), Hevesi bejelentette, hogy önkéntesnek megy a francia hadseregbe. Arra kérte Beauvoirt, őrizzen meg számára egy emléktárgyat, amelyhez nagyon ragaszkodott: egy kerek üvegburkos faliórát, amelyet alighanem anyjától örökölt. „Akkor azt is megvallotta nekem, hogy zsidó, meg hogy törvénytelen gyermek** és megvallot** Ami tévedés, nyilván azzal téveszti össze, hogy Hevesi Sándornak fogadott fia. (Szerk.) FEJTŐ FERENC: Jól nevelt francia úrilány — neveletlen magyar író Simone de Beauvoir legújabb könyvének, az ,,Egy jól nevelt úrilány ”-nak számunkra külön érdekessége van: a kiváló írónő önéletrajzi művének vége felé remekbe sikerült s könnyen felismerhető portrét rajzol egy méltatlanul elfelejtett írótársunkról, néhai barátunkról, az „Irén” és a ,,Párisi eső” szerzőjéről, Hevesi Andrásról. Sartre élettársa diákkorában, a húszas évek vége felé, a Sorbonne-on ismerkedett ,meg Hevesivel, akit egyszerűen ,,Bandi”-nak nevez könyvében, ami franciául olyasféleképpen hangzik, mint „bandita”. „Nagy darab ormótlan fiú volt — írja róla —; terebélyes arcán tétován görbültek mosolyra húsos ajkai.” Hevesi, írja Beauvoir, szívesen emlegette nevelőapját, Hevesi Sándort, a budapesti Nemzeti Színház volt igazgatóját. Amikor összebarátkoztak, Bandi épp a francia melodrámáról készített doktori értekezést. „Szenvedélyesen csodálta a francia kultúrát, Madame de Staelt, Charles Maurrast...” Hadd szakítsam itt félbe az írónőt. Hogy Hevesi a francia kultúrát szenvedélyes szerelemmel szerette — mondhatnám, szinte betegesnek tűnő, perverz szenvedéllyel —, erről nincs kétség. Hiszen e szerelmét számos művével, regényeivel éppúgy, mint esszéivel, életével, tragikusan szánalmas halálával is megmutatta. A napokban olvastam újra egy kis Boileau-tanulmányát, amelyet 22 évvel ezelőtt közöltünk a „Szép Szó” karácsonyi számában. Ennek a tanulmánynak minden sora, minden betűje a francia nyelvnek, a francia irálynak, a francia modornak szerelmét lehelli, vagy ahogy Hevesi mondta volna, lihegi. Hevesi jobban megértette, mint bárki más, hogy „Franciaország, amelynek annyi zseniális fia volt, Boileau-nak, ennek a középszerű szellemnek rabságában sínylődött több mint másfél évszázadon át és sínylődik ma is. Franciának lenni — írta — egy kicsit mindig annyit fog jelenteni, mint Boileau tanítványának lenni. Üdv neked, zsémbes, rosszkedvű, aranyeres vén törvényhozó, aki oly ellenzéki tudtál lenni a kormánypártiságban, aki a nagy király háta mögé bújva, úgy oda tudtál mondogatni a földi hatalmasoknak, aki rossz írók légióival és néhány jó íróval népesítetted be a Parnasszust, aki még az akadémiai székfoglalódban is gorombáskodni tudtál és olyan hűségesen kitartottál a barátaid és a civilizáció mellett! A franciák már unnak, de miránk, magyarokra még ránk férne egykettő a fajtádból.” Descartes nyelvén gondolkozott, Rousseau szívével érzett Hevesi András. Azt hiszem, élete leghőbb vágya az volt, hogy a francia szellemnek legyen köztiszteletben álló vezérképviselője a Horthy-Magyarországon. Budapesten legszívesebben Cserépfalvy boltjában tartózkodott, ahol a francia újdonságokat már a csomagolópapírból kaparhatta ki. Emlékszem, mennyire megtisztelt, amikor egyik első írásomról azt mondta: „normalien”* írás. Az ő szájából ez minden bizonnyal nagy elismerést jelentett, bárha nem fenntartás nélkülit. Nem is a francia irodalom iránti hódolat teljes érzelmeit illetően óhajtok vitába szállni Simone de Beauvoirral, csupán azt jegyzem meg, hogy Hevesi nem annyira Charles Maurras-t kedvelte, ezt a szarkasztikus, sértődött, gonosz embert, hanem annak pajzán főmunkatársát, Leon Daudet-t. Ez az utóbbi volt rabelais-i temperamentumával, patakzó stílusával, mohó életszerelmével és botrányszeretetével Hevesi igazi életeszménye. Azt hiszem, Hevesi a „Párisi eső” egyik főhősének, a litván Turauskasnak alakját kicsit saját magából és kicsit Daudet-ból keverte össze. Annyi bizonyos, hogy mind a kettőjükre ráillik a jellemrajz, amelyet Turauskasról adott a regényben: „Ez a lompos, széthullott ember... olyan kifogástalan munkát végzett, mint egy nagyszerű motor. A szavak pontosan, kerekre csiszolva törtek elő a szájából, minden mondata tökéletes volt, arányos, epigrammatikusan tagolt, nyomdaképes. Az ormótlan test minden erőfeszítése a szavakban összpontosult, amelyek játékosan, táncos gráciával szökelltek... volt benne valami artistaszerű, mint egy ördögien ügyes késdobáló mutatványában. ’ ’ * Franciaországban az Ecole Normale Supérieure tanítványait nevezik ,,normalien”-eknek. Simone de Beauvoir a sartre-i Temps Modernes bomladozó gárdájának leghűségesebb tagja, az egzisztencialista morál népszerűsítője. Néhány, talán túlságosan intellektuális regény után a Goncourtdíjjal jutalmazott Mandarinok-kal egyszeriben a modern próza élvonalába ugrott. Legújabb könyvében, a Mémoires d’une jeune fule rangée-ban Simone de Beauvoir életének első húsz esztendejét írta meg azért, hogy saját fejlődésének tanulságát levonja. Az írónő 1908-ban született Párisban, a Belle Bpoque utolsó éveiben. Igazi polgári környezetben élt, békés, kivattázott világban, úgy, ahogy azt egy Cilike-történet megkövetelné. Apja afféle lecsúszott arisztokrata volt, nevébe ugyan előkelően biggyeszthette a nemesi partikulát, de valójában sem a zártkörű klubokba, sem a szalonokba nem tudott bejutni. Színházakban, futtatásokon, kávéházakban kereste azt, amiből anyagi helyzete már kizárta. Ügyvédmestersége nem nagyon érdekelte, annál inkább a műkedvelő színjátszás, hiszen ennek révén a társaságok kapui is olykor-olykor megnyíltak előtte. Korának és osztályának gyermeke volt: elfogult nacionalista, aki lenézte a polgári köztársaságot és megkövetelte a házastárstól a hűséget, a fiatal lánytól az ártatlanságot, de a férfiúi szabadságban nem talált semmi kivetni valót. Anyja jómódú és jámbor családból származott, maga is szigorúan őrködött gyermeke lelki élete felett. A kis Simone a kiválasztottak világába tartozott: a Luxembourg-kertben gyanakodva kerülte a szegényeket, a szökőkútnál saját poharából ivott. A háborút inkább csak játéknak tekintette; kis honfilány volt, a jótékonysági gyülekezetek angyalkája. Havonta kétszer gyónt, s a Jó és a Rossz fogalmát világosnak és sértetlennek tekintette. De ahogy egyre jobban felnyitotta szemét, úgy csorbult ki ez a kezdeti harmónia. Hiszen a felnőttek igazsága mennyi kényelmet, megalkuvást, hazugságot takar. A kis moralista mindenre rákérdezett: hogyan lehet, hogy a szülők egymás közt veszekednek, hogy a családi könyvtár titkon olvasott művei egészen más képet mutatnak, mint amit neki tudnia illik. A későbbi intellektuel születésének volt ez első mozzanata; ezek az ellentmondások tanították meg először a kételkedésre, a problémákkal való őszinte szembenézésre. Bármennyire paradoxul hangozzék is, a végletekig fokozott morális követelés vezette el a vallás és Isten tagadásához. Tanulmányait kitűnően végezte, s egyre inkább megerősödött benne az elhatározás, hogy nem a szokásos női életpályát választja. Értékrendszerében a vallás helyét az ész és az irodalom kultusza foglalta el, írói vagy tanári jövőről ábrándozott. Érettségi után beiratkozott a Sorbonne-ra. A családi nevelés kötőanyaga is erős még: a kötelességről, a jogról alkotott fogalmai, a szexuális tabuk még tartanak. De szelleme annál fogékonyabb . A „valódi” életet persze még kissé félénk romantikával nézte. Beiratkozott egy társadalmi munkaközösségbe, amely Páris szegénynegyedeit látogatta. Az éjszakai élettel rokona, Jacques ismertette meg, akihez egy ideig ábrándos és nem nagyon viszonzott szerelem is fűzi. Végiglátogatták a Montparnasse bárjait, a Jockey-t, a Rotonde-ot — regényei díszleteiként bukkannak majd fel —, sőt hamarosan már egyedül is kimerészkedett este. Valójában egyik sem elégítette ki, mindkettőt csak önhitető menedéknek tartotta. A maga igazsága másutt van! Közben az ismeretségek kaleidoszkópja egyre gazdagodott. Hol Simone Weil-t, ezt a modern misztikust látjuk, amint egy Kínában pusztító éhínség hírére könnyekre fakad, hol Aron, a későbbi filozófus vagy Merleau-Ponty bukkan fel, hol Vailland jelenik meg a karján valami kis nőcsicével. Ekkor jelenik meg a színen a három Ecole Normale-os barát. Először Herbaud figyel fel rá, de hamarosan Nizan, ez az idealista kommunista (később, a szovjet-német egyezmény után kilépett a pártból, majd a fronton esett el) is érdeklődni kezd a különlegesen értelmes lány iránt. Simone felfedezi, hogy alakja egész csinos, hangja meg vonzó is lehet. Amikor meg Herbaud visszamegy vidékre, Sartre lép a helyére. Sartre, aki mindenhez ért, nemcsak a német filozófiát, de az amerikai jazz-együtteseket is ismeri, akinek pontosan vágó intelligenciája félelmetes hírű, s azt mondják, álmában sem szűnik meg gondolkodni. S talán először remeg meg az eddig nagyon szigorú és öntudatos hang, s fordul nőies alázatba: először találkozik olyan emberrel, aki majdnem mindenről hasonlóan gondolkodik, s mégis annyival tisztábban lát. Sartre tanítja meg, hogyan kell mindig friss szemmel, előítéletek nélkül nézni a valóságot, hogyan lehet az írói hivatást a legnemesebben vállalni, s a későbbi elmélet, az egzisztencializmus fő témáit is vázolja már. Simone előtt határozottabban jelenik meg a jövője: ez sem nem a polgári konformistáé, sem a könyvtármélyé, sem a bártölteléké. Sartre példája megmutatta, hogy lehet a régi kereteken kívül egy büszke, vidám, megfontolt és hatékony életet építeni... Mit kaphat a magyar olvasó ebből az oly francia miliőjű műből, a szokásoknak és társadalmi képleteknek a mienkétől különböző szövedékéből? Itt hiába keresnénk a muzsikára megnyiladozó Jean- Christophe-ot, az illiers-i galagonyaszegte ösvényen álmodozó Proust-ot, a Vásott kölykök szobájának misztériumát. Mégis inkább franciás tulajdonságai ragadnak meg leginkább, egy nemzet gondolkodásának legjellemzőbb jegyei: világossága, elemzőkészsége, őszintesége. Az egész könyv egyetlen kartéziánus esszé: az igazság keresése a ráció lámpájával. Ezért is mellőz minden elérzékenyülésre alkalmas elemet, minden meghatódottságot. Kegyetlen pontossággal figyeli saját magát, egykori naplóját, leveleket idéz, de ezt is különleges gonddal, megtisztítva őket még attól a csalóka önámítástól is, amivel egykor talán táplálhatta magát. Ezért ez a hamis kegyeletet nem ismerő hang, mely még családját is szociológiai pontossággal határozza meg. A könyv erkölcsi tanulsága az egzisztencializmusé. Simone fejlődésén keresztül valóságos ontológiáját kapjuk. A Mémoires egy-egy jelenete akár a Lét és a Semmi vagy a Pour une morale de l’ambiguité lapjain is szerepelhetne a számos illusztráló példa egyikeként. Simone apja vagy Jacques, akár az ismert sartre-i jelképek, a komédiás és a bátard, a fattyú önálló életét is élhetnék, — anélkül, hogy itt, az önéletrajzban műszavakkal megfejelve, magyarázó címkézésekkel lennének ellátva. Nincs semmiféle idegen abszolutum, hirdeti az írónő, az ember igazságát saját magában kell keresni. A művet a szabadság szellői lengik át, az egzisztencialista hős sorsa sohasem véglegesen determinált. Simone huszonegy éve állandó változás és fejlődés. Az elbeszélés lezárása csak csomópont, ahonnan a múltat fel lehet mérni, értelmet lehet adni a megtett útnak, új célokat kitűzni, nem pedig a személyiség megmerevedése. Mégis, cikcakok, kitérők ellenére érezzük, hogy egyre közelebb jár a helyes, a maga helyes megoldásához. És egyszerre ebben az ateista műben a kegyelem és a szabad akarat szinte vallásos hangulatú játékának vagyunk tanúi. Ezért is hihetjük olyan igaznak a befejezésnek Zazát, a barátnőt idéző lírai hangütését: „...és még sokáig úgy gondoltam, hogy szabadságomat a halála árán nyertem el.” Albert Pál Egy papnő ifjúsága (Simone de Beauvoir: Mémoires d’une jeune füle rangée; Gallimard, 1958) 1959 január 1 ta, hogy szexuális rögeszméi vannak, mint például, hogy csak a száz kilónál súlyosabb hölgyekkel érzi jól magát; hajdani szerelme, Stepha csak kivételt képezett...” „Aztán a háború elnyelte őt, sose jött el az órájáért.” Szegény Bandi. Hogy mennyire szerette Franciaországot, nem is az országot, hanem a kultúráját, azt 1939-ben mutatta meg, a hadüzenet után. Az ő szemében a világháború elsősorban a náci-német barbárság és a francia műveltség élet-halálharca volt. A küzdelem ideológiai háttere alig izgatta, annak gazdasági vonatkozásai nem érdekelték. Úgy vélte, hogy a németek mindenekelőtt a racine-i esztétikát és a moliére-i iróniát akarják csizmájuk alá taposni. Ezért jelentkezett azonnal önkéntesnek a francia hadseregbe, mielőtt még törvényes intézkedés történt volna önkéntes ezredek szervezésére. Neki sürgős volt a dolog: Racine-t és Moliére-t megvédeni. És amikor először elutasították, egyetemi tanárokat, államférfiakat mozgósított, hogy közbenjárjanak felvétele érdekében. Francia ismerősei, köztük a nácifikálódott Drieu la Rochelle, úgy tekintettek rá, mint valami idegen égitestről közéjük pottyant jelenségre. Sehogy sem értették a lelkesedését. Bajtársai sem értették. 1940 elején együtt voltam vele a barcarés-i kiképzőtáborban, Perpignan-tól néhány kilométernyire. Tehetségtelenebb katonát a világ még nem pipált. Az őrmesterek először azt hitték, hogy csak azért nem tart lépést, mert ügyetlenségével őket vagy svejki módra az egész katonaéletet akarja kifigurázni. De végül kénytelenek voltak belátni, hogy Bandi a legjobb akarata ellenére sem tud masírozni; hiába verítékezett és nyögött és gyűrkőzött neki százszor is, nem tanult meg célba lőni sem. Végül a tisztek már kérlelni kezdték, hagyja magát felmenteni. De ő hajthatatlan maradt. Éppen akkor Gide naplóját olvasta a Pleiade kiadásában és ez az olvasmány még csak megerősítette a francia kultúrához való ragaszkodásában. Kellemes, furcsa óráikat töltöttünk együtt a füstös és lármás kantinbarakkban; ő csámcsogva olvasott fel részleteket Gide-jéből, máskor a készülő regényéről beszélt, Julianus Apostatáról, amelynek kéziratát Párisban hagyta. Ez is nyomtalanul elveszett. 1940 májusában eltértek útjaink. Az ezredet, amelynek kötelékébe tartozott, a Somme partjainál vetették ütközetbe, ahol az önkéntesek javarésze elpusztult vagy fogságba esett. Hevesi Andrást visszavonulás közben fejlövés érte; az epinali kórházban halt meg sebesülésébe, így hát sikerült neki hősi halált halnia a francia kultúráért... Tetszeni bizonyára nagyon tetszett volna az a portré, amelyet Simone de Beauvoir rajzolt róla; az egész könyvet szerette volna. Mert abban épp oly tárgyról van szó, amely őt fölöttébb érdekelte: arról, hogyan változik át egy jólnevelt polgári úrilány a polgári életformák ellen zendülő forradalmárrá. Hevesi András ténylegesen szeretett valaha egy ilyen forradalmár nőt, akit én is jól ismertem. És ő, akinek fogalma sem volt marxizmusról, se munkásosztályról, s még csak tudomást sem akart venni a társadalmi problémák létezéséről, egyszeriben megtelt csodálattal és lelkesedéssel az illető hölgy iránt, s minél szigorúbban ítélte meg ez a (tegyük hozzá, hogy „jó középosztálybeli” származású) mozgalmi nő őt magát, Hevesi Bandit és az osztályát, annál inkább rajongott érte. Legalább olyan jó regényfigura volt Hevesi András, mint amilyen regényíró. Simone de Beauvoir könyvéből viszont főleg az derül ki, hogy ez a tehetséges asszony sok mindent magával vitt lázadásába janzenista színezetű katolikus neveltetéséből. Tulajdonképpen, ahogy egy szellemes bírálója mondta róla, Beauvoir a vallással, egyházzal, polgársággal való szakítása után is, Sartre-ral való szellem- és életközösségében is az maradt, aki saját bevallása szerint serdülő korában volt: jólnevelt francia úrilány, velejéig erényes lény, aki mindig, mindenben szigorú különbséget tesz a jó és a rossz között és egész életét arra teszi fel, hogy a jó ügy diadalmaskodjék. Épp csakhogy most másban látja a jót, mint tizenhét éves korában.