Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-06-01 / 11. szám

6 Irodalmi Újság 1959 június 1 Tizenkét dühös és egy buta ember Budapest legnagyobb színházi sikere ma a „Tizenkét dühös ember” című darab, amelyet Reginald Rose amerikai író írt — eredetileg: televízióra —, s amelyet André Obey francia író dolgozott át színpadra. A darabot nem ,,igazi” színházban játsszák, hanem a Váci utcai Bartók-teremben; nem minden nap, hanem csupán egyszer-kétszer heteidként, és nem a szokásos időpontban, hanem éjjel fél tizenegykor kezdik, amikor a többi színház előadása már véget ért, vagy a végéhez közeledik. Mint a külső körülményekből is látható, a rendszer nem iparkodott azért, hogy a „Tizenkét dühös ember”-t bemutassa vagy sikerre segítse. A hivatalos kultúrpolitika támogatásának hiánya azonban most is, mint mindig, csak fokozza a sikert; a Bartóktermi előadások az 1940—41-es zeneakadémiai Ady-estekre emlékeztetnek, hetekre előre nem lehet jegyet kapni s a darab végeztével a közönség negyedórákon át helyéről felállva ünnepli a szerelőket. A vállalkozás pikantériájához hozzátartozik az, hogy a „Tizenkét dühös ember” rendezője: Várkonyi Zoltán, valamint a szereplőgárda gerince: Básti Lajos, Ungváry László, Bárdy György, azonos azzal, amely ugyanezekben a napokban a Nemzeti Színházban Darvas József államilag támogatott propaganda darabját, a „Kormos eget” rendezte, illetve játssza. Feltehető, hogy ez a találkozás merő véletlen, a pestieknek mégis az az érzésük, hogy a kitűnő művészek négyszer egy héten leróják a maguk keserű adóját, fogcsikorgatva eljátsszák a silány propaganda darabot, s ezzel mintegymegváltják maguknak a jogot arra hogy egy héten kétszer azt alakítsák, ami a szívük szerint való. A „Tizenkét dühös ember pedig ilyen darab. A nyugati világban sikert aratott színműként is és Henri Fonda pompás alakításával a filmen. Röviden arról szól, hogy egy 12 tagú amerikai esküdtszéknek el kell döntenie: bűnös, vagy ártatlan-e egy tizenkilenc éves fiatalember, akit azzal vádolnak, hogy megölte apját; tizenegyen bűnösnek találják, egy esküdt azonban nem; márpedig az ítélethez — ami vagy felmentés, vagy halál — egyhangú döntésre van szükség. Maga a darab ennek az egy „ellenzéki” esküdtnek a vitája, harca, érvelése, verekedése, — amíg egyenként és sorra meggyőzi és maga mellé állítja tizenegy társát. A küzdelem fojtott, feszült, szenvedélyes és szellemes, szinte lepergeti az egész tárgyalás anyagát, ízeikre szedi a bizonyítékokat, a tanúvallomásokat, az ügyész érveit és az ügyvéd ügyetlenségét, közben kitűnő portrét rajzol a 12 esküdtről, s a moziban még egy filmtechnikai bravúrral is szolgál: egyetlen szűk, levegőtlen szobában játszatja le az egész cselekményt. A budapesti siker legkevésbé sem csodálatos; ami meglepőbb, az, hogy a központi pártlap, a Népszabadság egy bizonyos Kemén György nevű újságíró tollából hosszas és fenntartás nélküli lelkendezést közöl erről az alig legális színházi előadásról. A kritikából kiderül, hogy „a színmű szereplőinek ábrázolása, egyéni, plasztikus, a cselekmény felépítésnagyszerű, az emberi humanitás (úgy látszik, állati humanitás is van. A szerk.) mellett kardoskodó mondanivalója pedig rokonszenves” Kemény György számára. Kderül továbbá, hogy a párt kritikusa „a késő este kezdődő és éjszakába nyúló előadás után a megrendítő élmény hatására kábán botorkált a sötét éjszakai utcán”. Mindez szép, sőt nagyon szép, majdnem azt, mondhatnék, hogymegható. Lám, lám, gondolja az ember, a jó művek még a megképesült pártlelkekre is hatnak, az elmeszesedett érzékű lapszerkesztők pedig helyet adnak a hódolatteli kritikának, s ha már nem akadályozhatták meg a sikert, legalább igyekeznek jó arcot vágni hozzá. A Népszabadság szerkesztőinek azonban bőrükből kellene kibújniuk ahhoz, hogy ne próbáljanak mindenáron marxista-leninista magyarázatot fűzni az amerikai-francia darab sikeréhez. A budapesti embereiknek tetszik a „Tizenkét dühös ember”, majd ők megmutatják, kielemzik, a szájukba rágják, hogy tulajdonképpen miért is tetszik. Íme, a magyarázat: Akad egy ember a 12 között, egy technikus — írja Kemény György —, ,,aki komolyan veszi esküdti hivatását, lelkiismereti aggályai vannak, s a simának látszó szavazáskor nem tudja halált ítélően felemelni a kezét... Íróilag nem szándéktalan s nem véletlen, hogy ennek a külvárosi sikátorokból, nyomortanyákról származó fiúnak az ártatlansága mellett először azok az esküdtek szavaznak akik maguk is a külváros sötét negyedeiből származnak, vagy öregségük, vagy keserű tapasztalataik megtanították őket a józanabb gondolkodásra, az igazság megbecsülésére, az élet ismeretére. Végül az egyre világosabb, egyre kérlelhetetlenebb logikájú tényekkel csak három esküdt száll szembe, csak három kér továbbra is vakon és kérlelhetetlenül halálos ítéletet egy tőzsdeügynök, egy garázs- és egy üzemtulajdonos. Tanulságos és megdöbbentő indulatúak, féktelen gyűlölködésük, már-már nem is az igazságot akarják, kutatják, hanem a halálos ítélet kierőszakolásával hadjáratot viselnek már nem is csak a fiú — hanem mint ahogy egy-egy közülük nyíltan is kimondja — az egész külváros, az egész csőcselék ellen, mindazok ellen, akik fenyegetik kiváltságos helyzetüket, kényelmüket, hatalmukat, uralmukat, biztonságukat, s a legutolsó pillanatban sem meggyőződésből teszik le a fegyvert, csak mert elszigetelődnek”. A magyarázat tehát világos: a „Tizenkét dühös ember” osztályharcos színmű, s azért tetszik annyira a pestieknek, mert szegény emberek ütköznek meg benne gazdag emberekkel, a külvárosok népe a tőzsdésekkel és üzemtulajdonosokkal, a kizsákmányoltak a kizsákmányolókkal. A „Tizenkét dühös ember” tehát azért jó, mert már-már olyan, mint egy szovjt vagy népi demokratikus színmű, egy eredeti Babajevszki- vagy Földes Mihály darab. Anélkül, hogy az amerikai-francia színjáték komoly társadalmi mondanivalóját, a sikátori kérdésben, vagy a menekültproblémában elfoglalt rokonszenves és okos állásfoglalását ag percre is lebecsülnénk, meg kell állapítanunk, hogy a Népszabad * elemzése némiképpen ellentétben áll a tényekkel, azaz magával a darabbal. Csak néhány apróság: Először is. az az esküdt, aki az elején egyedül veszi fel a harcot a másik tizenegy ellen, nem technikus, hanem építész-műépítő; semmi nyoma az égvilágon annak, hogy kevésbé jómódú vagy kevésbé „kizsákmányoló” volna, mint egy tőzsdeügynök vagy egy garázstulajdonos. Másodszor: az az esküdt, aki a vádlotthoz hasonlóan a külvárosból származik, egyáltalán nem változtatja meg azonnal a szavazatát, ezzel csak egyik-másik esküdttársa „gyanúsítja meg” őt. Harmadszor: az az esküdt, akinek a foglalkozása kőművesmunkás, erőteljesen igyekszik rábeszélni a műépítőt, hogy szavazza meg a külvárosi fiú halálát. Negyedszer: az a „kizsákmányoló”, aki a legvégsőkig kitart a halálos ítélet mellett, a darab elején eldicsekszik azzal, hogy most harminchét alkalmazottja van, de valaha semmivel kezdte, — azaz nem is olyan régen ő is szegény ember volt. Ötöször: a darabból teljesen világos hogy ez az ember most nem azért akarja a fiatalember halálát, mert jómódú , mert „kiváltságos helyzetét, kényelmét, hatalmát, mát, biztonságát” akarja megőrizni, azaz nem szociális, hanem személyi-lélektani okokból, mert így akar elégtételt venni azért a csalódásért, amely egyetlen fiával kapcsolatban érte. Hatodszor, de nem utolsósorban: az a két tanú, akinek a hamis vallomása a leginkább fenyegeti a külvárosi fiú életét, ugyanabból a sokátornegyedből való, mint maga a vádlott. A " budapesti-moszkvai osztályharc-elmélet tehát, mint látható, a legteljesebb mértékben csődöt mond az amerikai-francia darab esetében. A Népszabadság kritikusa ugyanazért a pénzért az ellenkezőjét is bebizonyíthatná annak, amit „bebizonyít”: azt ugyanis, hogy Rose és Obey elmossák az osztályhatárokat, összekeverik a kizsákmányolókat és a kizsákmányoltakat, lebecsülik a munkásosztály vezető szerepét, magáról a pártról nem is szólva, amelyet még egy vak ember sem képvisel az egész darabban. A szereplők káderezésénél azonban még tanulságosabb az a legtöbb és legmélyebb következtetés, amelyet a fényes elméjű kritikus az egész színdarabból levon. ,,A 12 dühös ember írja Kemény György — művészi bizonyítéka annak, hogy ilyen nehéz, embertelen körülmények között is az igazságért való harc nem teljesen reménytelen és hiábavaló ha egy-egy konkrét esetben akad egy becsületes, erős ellenfél, akkor az szét tudja zúzni a közönyt és a hazugságokat.” Amiből nyilvánvaló, hogy az olyan „nehéz és embertelen körülmények között is”, amilyenek az amerikai igazságszolgáltatásra jellemzőek, nem teljesen reménytelen a vádlottak helyzete. Meg kell őszintén mondanunk, hogy bennünk a „Tizenkét dühös ember” éppen ellenkező következtetéseket ébresztett. Mi valahogy úgy éreztük, hogy a darab éppen azt mutatja meg: van, igenis van olyan társadalmi rendszer is a világon, ahol nem lehet minden tovább nélkül akasztófára vagy villamosszékbe küldeni az embereket, ahol az esküdteknek nem adják előre a kezükbe azt az ítéletet, amelyet meg kell hozniok, ahol az esküdtek szabadon vitatkozhatnak egymással, s ha csak egyetlenegy embernek is kétségei vannak a vádlott bűnösségét illetően, a vádlott életét a túlnyomó többség ellenében is meg lehet védeni. Ebben az értelmezésünkben megerősített minket maga a darab is, nemcsak az egész cselekmény, hanem az ilyen „expressis verbis” kitételek is — éppen az esküdtszék német menekült tagjának a szájából — .Mindig csodálattal töltött el, hogy ebben az országban az embernek joga van ahhoz, hogy saját véleménye legyen. Ezért is jöttem ide... Én mindig úgy gondoltam, hogy ez nagyszerű dolog a demokráciában, hogy minket — hogyan is mondjam? — összehívnak. Igen, összehívnak, levélileg, hogy jöjjünk ide és döntsünk egy emberbűnössége vagy ártatlansága felett, akit azelőtt sohasem láttunk. Semmit sem nyerünk és semmit sem vesztünk, amikor kimondjuk az ítéletet. S éppen ez az, ami az erőnket adja...” Ez az alapgondolata. Ha a „Tizenkét dühös ember”-nek valamiféle hibája van, akkor az az, hogy társadalmilag is, dramaturgiaiag is kissé „túl szép a menyasszony”. Szerintünk a Népszabadságnak, ha következetes volna önmagához, tulajdonképpen azt kellett volna írnia: „Ez az ügyes technikával összetákolt amerikai színmű nem egyéb burkolt propagandánál, az imperialista amerikai igazságszolgáltatás dicsőítésénél, a kíméletlen osztálybíróságok munkájának hazug ábrázolásánál. Hát ilyenek, elvtársak, az Egyesült Államok esküdtszékei? Nem, nem ilyenek! Nagy hiba, súlyos ébertelenség volt bemutatni ezt a színdarabot!” Mint ahogy — a saját szempontjukból — valóban hiba volt. Hiszen a „Tizenkét dühös ember” üzenetet visz tízmillió dühös embernek egy olyan világról, amely korántsem tökéletes, amelyben a fal akra nincs kipingálva, hogy ..nálunk a legfőbb érték az ember”, de ahol embereket nem lehet titokban, orvul és mégis „szocialista törvényességgel” eltenni láb alól, ahogy például Nagy Imrét és társait eltették. A jó jellemábrázolás és művészi játék, a drámai feszültség és az ügyes felépítés mellett emiatt az üzenet miatt van olyan robbanó sikere a darabnak Magyarországon. Asbóth Elemér Az „Új Látóhatár“ most megjelent júniusi számában Fejtő Ferenc a nemzetközi kommunista mozgalomban újabban sokat vitatott problémát, a revízionizmust tárgyalja. Nagy érdeklődésre tarthat számot két tudományos értekezés: Bárány Oberschal Magda tanulmánya Bizánc szerepéről a magyar művelődésben és Hatvany Bertalan írása Tibet múltjáról és a tibeti vallás kialakulásáról. Kovács Imre „Gésák, diákok, parasztok” című útinaplójában japáni élményeit írja le. Az Új Látóhatár közli továbbá Kibédi Varga Áron és Nyéki Lajos újabb költeményeit, azonkívül Enczi Endre „Félelem” című novelláját. A népi irodalomról indított vitában Márton László mondja el véleményét a népi írókról. A szerző elsősorban Ignotus Pálnak válaszol, bírálván Ignotus nézeteit a népi mozgalomról. A Figyelő rovatban Cs. Szabó László a Budapesten nemrégen kiadott és az odahaza megalakítandó új írószövetség eszmei alapjául szolgáló úgynevezett irodalmi téziseket vizsgálja és bírálja. Egy másik közleményében Cs.Szabó László Arany János „A walesi bárdok” című balladájának eredetéhez fűz néhány megjegyzést. Nagy Ferenc volt miniszterelnök cikkében az eredményes nyugati külpolitika feltételeiről értekezik. Gömöri György a fiatal költők új antológiáját, a Budapesten megjelent „Tűztánc című kötetet bírálja. Nagy László Edgar Morin, francia újságíró, a könyvével foglalkozik. Morin ebben a könyvében megírja a kommunizmusból való kiábrándulásénak történetét. Márer György József Attiláival kapcsolatos néhány emlékét írja meg, Hanák Tibor pedig válaszol a tanulmányát ért kritikára, újabb adalékokat szolgáltatván a vallással kapcsolatos néhány időszerű problémához. Az Új Látóhatár kéthavonként jelenik meg. Előfizetési díja egy évre 18 német márka vagy 4.80 amerikai dollár, illetve ennek megfelelő összeg más pénznemekben. A 80 oldalon megjelenő folyóirat megrendelhető a kiadóhivatalban: München, Krumbacher str. 4. II Nyugat-Németország. ural- A MÁGIKUS BALETT öt esztendeje, hogy a jelenleg Guinea belsejében lelkészkedő Keita Fodeba párisi tanulmányainak idején néger egyetemi diáktársaiból folklór együttest szervezett. A vállalkozás váratlan sikere indította arra, hogy Afrikában egy minden európai hatástó mentes csoportot szervezzen, amel művészi színvonalon képes a fekete világrész képviselte újat egyegy előadás kvintesszenciájaként a világ elé tárni. Szükség is van erre, minden bizonnyal, mert Afrikáról — ámbár Európánál jóval nagyobb és változatosabb geográfiai alakulat — a legtöbb ember édeskeveset tud. A könyv és a film, különben, még ha sűríti is az anyagát, sohasem tudja annyira alapvetően összefogni azt a rendkívül gazdag sokféleséget amit például a franciákról, a svédekről, az angolokról, az olaszokról vagy a németekről nagyjában érzékelni tudunk. Afrikát illetően>• pedig, akár bevalljuk, akár nem, nagyjában általánosítunk. Amikor Keita Fodek a tisztelendő Afrikát zenével és tánccal kívánja bemutatni, olyan egyedülálló élménnyel szolgál, ami a pszichikai valóságon túl a léleknek ama rezdüléseit is elénk tárja, amelyeket a legtökéletesebb fényképezőgép vagy filmfelvevő lencséje sem rögzíthet. Nem csoda, ha a ,,Les Ballets Africains” néven szereplő együttese közel-keleti, európai és dél-amerikai turnéin máris komoly nemzetközi hírnevet szerzett. A siker hőfokát az idei Egyesült Államok és kanadabeli diadalát még magasabbra emelte. Az észak-amerikai körút döbbenetes sikerére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az attrakciókban és szenzációkban ugyancsak bővelkedő New Yorkban az afrikaiak vendégszereplését meghosszabbították. Önként adódik a kérdés, hogy az afrikai folklórnak az a formája, ami szülőhelyén távol az öncélú művészkedéstől, voltaképp az élet elsődleges megnyilvánulása, noha az emberi ösztönöket és ezek tudatalatti hatalmát maradéktalanul kifejezi, balettnek nevezhető-e? Vitathatatlan, hogy Afrika valóban megteremtette azt a minden eddig ismert változatosságot messze felülmúlóan sokrétű táncos kifejezési formát, ami nem csupán kitűnő középértéke az egyetemes és más művészetekkel rendkívül sokrétegűen összefüggő tánc-megnyilatkozásoknak. Ám a balett nyugati koncepciója eredeti koreográfiai és zenei alkotást reprezentál. Keita Fodeka maga is érezte, hogy a társulat címében szereplő ,,balett” szó kétséget ébreszthet ,,Ha a balett egy formája a művészi és kulturális megnyilatkozásnak és nem egyéb, mint az ember tehetsége szerint szüntelenül megújuló keresése a tér emlő formának, akkor az afrikai tánc kifejezési kincsei azonosíthatók a balett fogalmával.” E megállapítás nemcsak szép, hanem okos is, ám Európában a tánc szükségszerű törekvés — legalább is a táncművészet legklasszikusabb koraiban — a kecses, a harmonikus és az esztétikusan szép kifejezésének irányában. Az afrikai tánc sokban Bartókra emlékeztet, aki nem a szépet tekintette elsődlegesen, sőt olykor, mintha a szép (legalább is az addigi esztétikus-szép) nem is lett volna fontos a bartóki humánum számára. A ,,Ballets Africains” — és ez az, ami engem folyvást Bartókra emlékeztetett — mindenről a leglényegesebbet akarja és a legbensőbb meggyőződése szerint kifejezni. Afrikában senki sem táncol a szomszédja kedvéért, a megélhetésért vagy éppen kényszerből, mint a kelet-európai ,,népi” együttesek. Afrikában a tánc belső szükséglet, a gondolat, sejtelem és érzelem ritmikus kifejezése éppoly közérthető, akár a beszéd. A néző érzi, hogy az afrikai falvakban az ének, a tánc, a beszéd szinte egyszerre születik az emberrel. Az afrikai balett valóban a nép valóságos életét mutatja be, annak spontán művészi áradását és nagy értéke, hogy olyan szintézist hoz létre, amelyben nemcsak a mai Afrika titokzatos élete, hanem annak hiteles régi formája is megmarad. Az előadás — és ez a csoport szervezőinek legnagyobb érdeme — nem valamiféle szenzációs, kitalált és mondvacsinált folklór, mint amit a kelet-európai népi együttesek manapság ezen a címen tálalnak. Természetes, bizonyos stilizálásra, egybehangolt rendezésre szükség volt, ám a legnagyobb dicséret, amit például Bernard Dayde munkájáról mondhatunk, az, hogy a Parisban tervezett kosztümök és díszletek egyszerű jelzéseikben és utalásaikban hűek maradtak a csodálatos afrikai folklórhoz. Gondolom, nem merő véletlen, hogy az előadást bámulatosan szuggesztív, erőteljes dobjelzés nyitja meg. A dob az afrikai négerek életében, akárcsak az újguineai pápuáknál és más óceániai törzseknél túllépi a pusztán zenei cél határát. A dobjelzés Afrikában a nagyobb távolságok közötti érintkezés általánosan érvényes nép eszköze; a dobjelzések a hang és a szó közötti átmenetként például hírül tudják adni a mezőn dolgozó feleségnek férje halálát. Több dobon a különböző ritmusok egyidejű megszólaltatása hátborzongató menetet ad a tisztán ritmikus többszólamúságból a melódia többszólamúságához, a poliritmikától c. polifóniáig. Nem csoda, hogy ezzel a hihetetlen ritmusgazdagsággal oly mágikus hatást érnek el. Az afrikai balett táncai a földrész életének egy-egy részletét elevenítik meg. Kifejezik az aratást, viaskodást a gonosz szellemmel, a halottsiratást és misztikus rituálék egész sorát, de bemutatják a halászok ünnepét, a törzsfőnök felavatását, sőt a párducok és oroszlánok mondái harcában az állatvilág élethalálküzdelmét is felvillantják. A táncszámok énekkel váltakoznak. A dalok közül nem egy a flamencóra emlékeztet bennünket, vagyis a spanyol és portugál hatás világosan bukkan elő. Az énekes legtöbbször önmagát kíséri, de hallottunk hangszerszólókat is, melyek közül legjobban egy csembalószerű, tiszta hangzású pengetős zeneszerszám tetszett. A műsort egy színes afrikai vásár hatásos jelenete rekeszti be. Szótanunk kell még az ellentétek nagy viharát keltő intézkedésekről, ami Észak-Amerikában — az Egyesült Államokban és Kanadában egyaránt — tilalmazta, hogy a nők meztelen felsőtesttel táncoljanak. Bizonyos törvényes rendelkezésekre hivatkoztak és az afrika nők parancsot kaptak, hogy mellüket takarják be, sőt melltartók viselésére kötelezték őket. Ez a szereplőket szemmel láthatóan ali feszélyezte és jókedvű munkájukat egy pillanatig se gátolta, Így aztán annak ellenére, hogy a művészi érvényesség bizonyos esetekben mezítelenséget kíván, az afrika táncosok páratlan és döbbenetes sokrétű kifejezése teljessé tette az élményt és közömbös maradt, viselnek-e melltartót vagy sem. Gaál Endre