Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-06-01 / 11. szám

8 Irodalmi Újság A visszhang néha elsorvad: el­­barrikádozzák, beépítik, mestersé­gesen elnémítják. Ilyesmi történt Tihanyban — s ez történik újra meg újra a magyar irodalomban. Nemzedékek némulnak, tűnnek el, s a költő nem talál visszhangra. Ilyen sorsra jutott a háború utolsó éveiben (illetve közvetlenül utána) induló nemzedék egyik legígérete­sebb tagja, Vidor Miklós. Első kö­tete a háború alatt jelent meg, s nem keltett különösebb feltűnést; verseinek második gyűjteményét (Határon, 1947) azonban már a verstechnika tökéletes alkalmazá­sán kívül az igazmondás igénye is jellemezte. S ami fiatal költőnél elengedhetetlen: volt a verseiben lendület, életerő; sőt, még néhány pezsgőén eredeti sor is. A tíz év alatt fokozatosan elhaló visszhang tragikus élményszöve­vény Vidor életében. A Magánbe­széd ennek az élménysorozatnak a hézagos, zavart, de hiteles és meg­indító verssé rögzítése. Vidor alka­tilag a­múgy is hajlamos a magány, a belső üresség, a rezignált kétség­­beesés hangulatainak befogadására és mitizálására, s ez a szubjektív képessége nyert objektív értelmet barátainak halálában, külföldre tá­vozásában, vagy elhallgatásában, nemzedékének széthullásában. Bár Vidor nem politikus költő, még csak nem is moralista, sokéves depresszióját lehetetlen nem össze­függésbe hozni a­ sztálinista iroda- (Magvető Könyvkiadó) lompolitika légköri nyomásával és általában mindazokkal a körülmé­nyekkel, amelyek a Magánbeszéd szerzőjét nem túlságosan jelentős, de vaskos regények írására, s har­madrendű irodalmi kulimunkák végzésére kényszerítették. Vidor fő problémája — remény­telen elszigeteltsége. „Kialszik minden fény közötted — a fájda­lom marad csak éber” — pana­szolja. A fájdalom, amit a h­alot­­tak (Éjszaka, A halott szól), s­­ amit az elmenők okoztak. Leg­alább fél tucat verset szentel emig­ráns barátainak, akik először 1946—47-ben, másodszor 1956— 57-ben szóródtak szét „Európa út­jain”. Ezek közül néhány (Nem az, K. R., Akkor) igazán szélfi és szívhez szóló, s az egyedül maradt Vidor a szétcsapódott, szétrepült nemzedék nevében zümmögi ön­magának: , .megmásultunk akár a táj az ég nyár-ősz-tavasz törvényei alatt s a tél a tél az ólmosostorú már derekunkra vágott" (Levél). A magány csak­­ a­kkor ijesztő, ha céltalan és magja sincs. Vidor magánya ilyen („nincs kivel meg­osztanom — a mind kövérebbé dagadó semmit”) — az egyedüllét óráit nem töltheti meditációval, mert gondolatainak nincs filozófiai fedezete; imádkozni nem tud, s gondolkodni, a szó teljes értelmé­ben, csak elvétve képes. A forradalom előtt volt egy — elég hosszú — időszak, amikor Vidor légritkított térben, olyan üvegibura alatt élt, amelyből isme­retlen tettesek gondosan kiszivat­­­tyúzták az Objektív valóság leve­gőjét. Úgy tűnik, e tettesek egyi­ke maga a költő volt. Erre az idő­szakra meglepően illik a Buborék című verstöredék öndiagnózisa­: „szavakkal sakkozom”. Mégis úgy érezzük, Vidor ma már túljutott a krízisen, új kapcsolatot talált a vi­lággal, s ha a betegség jelei benne is maradtak kötetében, maga a költő már gyógyulóban van. Nem tudjuk, tartós-e a javulás Vidor lelkiállapotában — mindössze né­hány 1957-ben keltezett versre hi­vatkozhatunk. Ezek a költemé­nyek (a nosztalgikus bájú Tabán, a szép és egyszerű Téli fák, végül a dallamosan holdkóros Kamasz­­ballada) egy újjászülető Vidort sejtetnek, akiben háború utáni verseinek lírai ékesszólása támad fel újra, de már az üvegburában töltött év­ek lélektani tapasztala­taival gazdagítva. Vajon képes-e a költő ezt a szintézist tovább mun­kálni, s barátai várakozására méltó versekbe érlelni? Ha igen, mindenkihez szóló okos lírai beszéd lesz suttogásából, foj­tott magán­beszédéből. G. Gy. 1959 június 1 Vidor Miklós: Magánbeszéd Montparnasse: mítosz és valóság Újabban megint sokat beszélnek a Montparnasse-ról, Párisnak ama negyedéről, ahol századunk elején egy sereg tehetséges , fiatal festő húzódott meg,, s ahol az iskolaépí­tés szándéka nélkül megteremtette az úgynevezett párisi festőiskolát. A nagyközönség és a divatos tár­saság persze nem e festők műtör­téneti elemzésével foglalkozik, ha­nem a mítosszal, mely — hogyan, hogyan nem — befonja e regényes városnegyedet. A montparnasse-i mítosz a laikus­i képzeletszépítő tükrében nem egyéb, mint a mur­­geri bohémvilág XX. századi vál­tozata: érzékeny szerelmi históriák, melyek olykor finom, máskor ke­vésbé finom halállal végződnek, s természetesen képek, egy új mű­vészi korszak jelzőtáblái, melyek­nek sarkában Picasso, Vlaminck, Utrillo, Foujita — és Modigliani nevét olvashatjuk. Különösen ez utóbbiról bővül a mítosz. Ehhez talán részben hozzá­járult André Salmon, a „részeg festő”, „Montparnasse hőse” egy­kori első múlta­tójának nemrégiben megjelent második könyve Modig­­lianiról (La vie passionmée de Mo­digliani, Editions Gérard, Bru­xelles) . Aztán csak pár hónappal ezelőtt vetítették a Montparnasse-i szerelmesek című filmet, melyben a kitűnő Gérard Philippe jobb ügy­höz méltó buzgalommal igyekszik áthidalni a mítosz és a valóság kö­zött lévő szakadékot. Mert mondanunk sem kell, hogy a montparnasse-i mítosznak na­gyon kevés köze van a valósághoz. Elég erre bizonyságul, ha köze­lebbr­ől megvizsgáljuk éppen Mo­digliani emberi és művészi pályá­ját. " A festő Livornóban lát napvilá­got a­öídben. Apja ócska bőrrel kereskedik, a jelek szerint elég ügye sem, mert két idősebb fiával egyetemet végeztet. A harmadik fiúnak, Amedeónak a realista apa­ nem szán egyetemi karriert; neki kell folytatnia az ócskabőr-ü­zletet. De Amedeo festő akar lenni. Anyja, a filozófus Spinoza kései vérroko­na az apa háta mögött segíti. Így tanulhat Amedeo egy helybeli festőtanártól. Hamarosan tehetős polgárok arcképét festi. A portrék élethűek, a megrendelők tehát fi­zetnek. A pénz végre meggyőzi az apát s a harmadik fiú is elhagy­hatja Livornót, ahová többé vissza sem tér­­ Párisnak veszi útját. A huszonkét éves Modig­­ian­it azonban nem Páris világias híve, a szabadabb élet, a szabadosság re­ménye csábítja, mikor 1906-ban kiköt a Montmartre-on, majd egy idő után a Montparnasse-011, ha­nem az akarat, hogy festő legyen s az öntudatos felismerés, hogy csak Párisban lehet azzá. Barátsá­gai és viszályai, szerelmi kalandjai és rendőrségi botrányai, gyakori részegsége és veleszületett tuberku­­lózisa mind-mind mellékes körül­mények és eltörpülnek amellett a tudatos célratörés mellett, hogy valami újat mondhasson a festészet nyelvén. Íme, ez a montparnasse-i valóság Modigliani esetében. Egyetlen mozzanat meggyőzhet erről. A festő sohasem válik meg „mitikus” kékfedelű rajzolóblokk­jától. A Rotondo terraszán vitat­kozva, még számos pohár vörösbor elfogyasztása után sem áll m­eg soha Modigliani rajzoló keze. Meg­maradt rajzainak száma ezrekre te­hető. A nőket is elsősorban azért ereszti zordon odújába, hogy le­festhesse őket. Szeretőit ingyen modelleknek használja. Éjszakán­ként pedig azért lop épülő házak alól mészkövet, hogy bezárkózva napközben szobrot faraghasson. Modigliani a­z etruszk festészet, majd Dante Rossetti s a preraf­­faeliták nyomán indul el, aztán átmenetileg Picasso, közelebbről annak felfedezése, a néger szobrá­szat hatása alá kerül, hogy nagy képeiben végül is megtalálja ön­magát, az egyedülvalót és utánoz­hatatlant. Műve középpontjában az ember áll, a jellegzetes emberi arc és a szép női test. Kitűnő raj­zoló. Nemes egyszerűséggel, ugyan­akkor megható lirizmussal kompo­nál. Hangulatban, kompozícióban s alakjainak különös nyújtottságá­­ban van valami grecói. A két festő­nek még a szomorúsága is egy tö­röl fakadt. Modigliani szemében minden emberi test egy-egy remek­mű. Alázattal közeledik­ modelljei­­hez. Haraggal utasítja vissza a hajlottkorú Renoir tanácsát: Ciró­gatva kell festeni a női hátsókat! Modigliani, a montparnasse-i ka­landok­„hőse” gyűlöli az erotikát. Szemérmes lélek és művelt elme, ezért olyan poeti­kusak és egysze­rűek a képei. Modigliani korai halála után per­sze szárnyra, kél a mítosz és foko­zatosan dagad. A feleség, testében gyermekükkel, míg a festő temeté­se előtt öngyilkos lesz. A montpar­nasse-i lányok és barátok gyászt öltenek s úgy temetik el a festőt, mint egy herceget. A­­ bővülő mítosz a műkereskedők malmár­a hajtja a vizet. A festő a legvasko­­sabb nyomorban pusztult el, képei­nek árát azonban rövidesen csilla­gászati számok fejezik ki. Dénes Tibor Victor Serge szellemi végrendelete 1935 körül, amikor a nem sokkal később hatalomra kerülő Népfront már alakulóban volt, az értelmisé­gi nagygyűléseik legünn­epélyesebb­­ pillanataiban rendszerint egy ki­csiny, de elszánt csoport bukkant elő a termek mélyéből, s elkiáltot­ta magát: „Szabadságot Victor Serge-nek!” Hasonló tüntetésre ke­rült sor azon a nagy nemzetközi antifasiszta értelmiségi kongresszu­son is, melyen a francia irodalmat olyan nevek képviselték, mint Bar­busse, Romain Rolland, Gide, Mal­­raux és Aragon. Németországot Heinrich Mann és Gustave Regler, a Szovjetuniót pedig többek kö­zött a Moszkvából akkor érkezett Paszternák, Tyihonov és Erenburg. Erenburgot valóságos pergőtűz alá vették francia írótársai, akiknek e nagy ember szent meggyőződéstől fűtve magyarázta, hogy Serge-ért kár közbelépni, hiszen része volt Kirov meggyilkolásában, s rossz ügyért száll síkra az, aki felemeli a szavát érte. Paszternák pedig — s ezek az akkoriban Szibériában sínylődő Serge tulajdon szavai —, ,,aki az orosz költészet Mallarmója és Apollinaire-ja egy személyben, aki igazi nagy költő”, s akit egyéb­ként a­kkor már üldözni kezdtek, félreállt. A tiltakozásnak mégis volt eredménye: Sztálin a francia értelmiségiek megnyerésének remé­nyében nemcsak a szibériai tábor­ból, hanem még az országból is ki­engedte az üldözött írót. Időben, egy esztendő múlva, a nagy pereik kezdetekor, semmiféle beavatkozás nem menthette volna meg Serge-et. Ez a francia nevű, de orosz szár­mazású író — valódi nevén Viktor Kibalcsis — a 90-es években szüle­tett Brüsszelben a cári terror elől emigrált forradalmár szülőktől. Serge, aki korán állt a maga lábá­ra, autodidakta volt s miközben tanult, mindenféle mesterséggel próbálkozott, míg végül járosba került. Itt francia anarchista kö­rökbe keveredett — aikkor élte fénykorát a romantikus anarchiz­mus —, melynek egyes desperációi olyan merényleteket és bűncselek­ményeket követtek el, mint az úgynevezett Bonneóbanda tagjai, akik valóságos csatákat vívtak a rendőrséggel. Az életben maradot­takat az esküdtszék a legkemé­nyebb ítéletekkel sújtotta. Többen közülük a guillotine alatt végez­tek. A vádlottak padján ült Victor Serge is. Nem mintha bármiféle része lett volna a bűncselekmé­nyekben, hanem azért, mert for­radalmár volt, aki nem akarta fel­jelenteni a banda néhány ismerős tagját, s főleg barátnőjét próbálta megmenteni. Öt évet kapott. A háborút a meluni gyűjtőfog­házban töltötte, s miután ideje le­telt, mint akkoriban annyi más külföldi forradalmár­t, 1919-et írtak —, Szovjet-Oroszországba sie­tett. Oroszul éppen olyan kitűnően tudott, mint franciául. A rendkí­vül tehetséges és „használható” fiatalember azonnal Lenin, Trockij és Zinovjev közvetlen környezeté­be­ került, mint tolmács, pártmun­kás, majd magasállású kultúrfunk­­cionárius. A polgárháború minden viharát, nélkülözését végigszen­vedve, hozzálátott a „jövő társa­dalmának”­­ építéséhez. A húszas években jelentek meg Franciaor­szágban a Szovjetunióban írt első regényei, melyek egy csapásra megnyitották előtte a francia iro­dalom ajtaját. Romain Rolland, Barbusse és sokan mások rajong­tak érte.­­ A forradalom romantikus tüze azonban lassan-lassan kihamvadt, a lelkendező forradalmárok helyét a sokkalta hűvösebb apparatcsikok vették át, a GPU mindinkább el­terpeszkedett az országon, Sztálin konokul és céltudatosan tört az uralom felé. Serge, akit a polgári társadalom igazságtalanságai, s az erkölcsi felháborodás sodortak a forradalom felé, nem volt hajlandó hajbókolni és taktikázni, hanem éppúgy bírált, mint annak előtte. Végül is egy szép napon a Ljub­­jan­ka-börtönben találta magát. Ha vall, s főleg, ha hajlandó másokat bemártani, talán olcsón megússza. Serge azonban nem tört meg, s így került Szibériába, ahonnan csa­k a nemzetközi tiltakozás sza­badította ki. Kevés olyan tanú akadt akkoriban Nyugaton, mint ő. Parisban, bár jobbnál jobb állá­sok között válogathatott volna, nyomdai korrektúrával kereste ke­nyerét és egymásután jelentette meg könyveit, amelyekben az egyéni érzelmeken felülemelkedve, a tárgyilagos szemlélő hangján szá­molt be arról, amit látott és átélt. Sajnos, túl kevesen hitték neki. Ugyanakkor a legélesebben harcolt a fasizmus ellen, s ezért 1940-ben Marseille-be kellett menekülnie a nácik elöl, ahol József Attila egyik barátjával, Németh Andorral ke­rült meghitt barátságba. Az utolsó hajóval sikerült Mexikóba jutnia. Itt visszavonultan élt 1947-ben be­következett haláláig. Amikor Franciaországban javá­ban folyt a kampány Serge-ért, egy Bordeaux környéki tanító és szakszervezeti vezető, Autóin Bo­rié, aki Serge-nek, a regényírónak őszinte csodálója volt, igen tevé­keny részt vállalt az akcióban. Serge Franciaországba érkezte­kor a két férfi — bár személyesen soha­sem ismerték meg egymást —­ le­vélbeli barátságot kötött. Levele­zésük, amely főként a legutolsó években mélyült el és vált különö­sen tartalmassá, egészen az író ha­láláig tartott. E levelezés most je­lent meg Svájcban, s a francia sajtó — nem is jogtalanul — ezt tekinti Victor Serge politikai vég­rendeletének. A levélgyűjtemény bizonyos szempontból éppoly ma­radandónak ígérkezik, mint Serge egyéb könyvei: „A század éjfé­léin”, ,,A meghódított város”, „A Tulajev-ügy”, vagy az „Egy for­radalmár emlékiratai ’ ’. Azt írja egyik munkatársuk — Márton László —­ Tamási Áron munkáiról szólva, hogy Móricz Zsigmond a­­ „paraszti lét”-et „csak... félközelből” szemlélte. Csak? Azért-e, mert már polgáro­sodott parasztivadék volt? Ez való­ban megállapítható műveiből. Az „Életem regényé”-­ben nagysze­rűen írja le apját, az építkezési vállalkozóvá vedlett, fúró-faragó, spekuláló kupec-parasztot, kinek vérmérsékletéből­­ nyilván sokat örökölt. De eszerint Tolsztoj Leó gróf, kinél bensőségesebben és tö­kéletesebben parasztot még senki sem ábrázolt, nem is félközelből, hanem csillagászati távból szem­léli plebejus alakjait. Hogy az el­beszélőnek mennyire kívánatos alakjaival azonosulnia és mennyire kívánatos velük távolságot tarta­nia, az bonyolult kérdés; ugyan­csak Tolsztoj példája mutatja, hogy a legnagyobbak egyszerre voltak mindkettőre képesek. Móri­czot nem túlzás ezek közé számí­tani. A parasztot jobban látta, s mélyebbet és fontosabbat mondott el róla, mint minden más magyar elbeszélő — elődei, kortársai és utódai együttvéve. Osztró Péter (London, W. 7.) Tiltakozás Felháborodva tilta­kozott az el­len, hogy az Irodalmi Újság május 1-i számában, amely az egri Nép­lap jelzőkészletét sorolta fel, az „ázaléfc” szó kimaradt. Ezt annál inkább fájlalom, mert a „politikai véglény, esztelen anarchista és hazaáruló1’ társaságában e kifeje­zéssel engem tiszteltek meg. Alap­jában önzetlen ember vagyok és mint ilyen, a „gyilkos, prostituált, görény” jelzőket szívesen megosz­­­tom rászoruló emigráns társaim­mal, de az­ázalék­ot annyira új­szerűnek és egyéninek tartom, hogy tulajdonjogához foggal-kö­römmel ragaszkodom. A gondatlan glosszaíró ellen egyébként felné­­gyeltetési eljárást indítok az egri sóhi vadainál. Márton László (Oxford) Paprika nélkül (Dr. Patd von Siklóssy: A vékony, csinos, Záhonyi Márta kedves rajzaival tarkított könyv, mely most már második, bővített kiadásában jelenik meg, hátlapján a szerző soronkövetkező humo­­resz­kgyűjteményét is hirdeti : „Paprikával és paprika­ nélkül”. S rögtön az jut eszembe: inkább paprika nélkül készül az is. Mert Siklóssy Pál humora könnyű koszt, a szatíráiba való csípős-erős pap­rika hiányzik belőle. És talán ez a fűszerte­lenség az egyik oka német­­országi szép sikerének. Megbo­csátó, elnéző, bölcs, fölényes mo­solya: langyos, aranyló, őszi nap, — hangja Heltaiéval rokon. Siklóssy már nem fiatal ember. Hevesi Sándor idején a Nemzeti Színház rendezője volt s néhány sikeres regény, vígjáték szerzője. Feleségével, felnőtt fiával a forra­dalom után menekült Németor­szágba, már előre számot vetve egy későn kezdett új élet minden nehézségével. Azonnal dolgozni kí­vánt s habozás nélkül ment el gázleolvasó embernek. Mint mond­ja: „Így az embernek azonnal biz­tos jövedelme van, s ha írásaim is hoznak a konyhára, — ez főnyere­ményszerű öröm. Annyi új embert ismerek meg, megannyi humo­­reszk-főszereplőt s gyorsabban ta­nulom meg öreg fejjel azt az átko­zott der-die-das-t. S még valami... Mint új német írónak jelentkez­nem, reménytelen lett volna. De mint gázleolvasó-író — egyszerre ismert lettem.” Magyar írók, humoristák külföl­dön hány hosszú éjszakán vitá­zunk fordítónkkal, aki azt állítja, hogy amit írtunk, annyira egyé­nien magyar, hogy lefordíthatat­lan. Siklóssy humoreszkjei szintén lefordíthatatlanok. De magyarra! Magyarul gondolkodik, de németül ír. Akkor is, ha panaszkodik emiatt. Békésen éldegél Bonnban, sok a barátja, csak egyetlen ellensége van: a „der-die-das”. — Az élet szép! — mondja Siklóssy Heltai­­val — de: „der Leiben, die Leben, vagy das Leben?” Tizenhét éves fia egy német kis­lánynak udvarol és elpanaszolja apjának, hogy ott ült a kerti pa­don a gyönyörű Hildegard mellett, beszélni kellett volna, vallani, de nem mert. A „der­ die-das” miatt. Végül­­ lehunyta a szemét s­em?A szuszra mondta: „Die Mond, ebe Meer, die Gesang, die Vogel...” És magyarázatként hozzátette: „Azért die, mert nekem ma minden szép dolog nőnemű!” A papa azt mondja, hogy a né­met­ kislány biztos nem értette meg a dolgot s az egészet magya­ros butaságnak tartotta. De a fiú rövidesen diadallal mutat egy, a Keleti-tenger partjáról érkező ké­peslapot. A­­ kislány ezt írja ma­gyar udvarlójának: „Der Meer, der See, der Sonne, der Liebe, der Gruss — dein Hilde­gard.” A humorista tehát ma még gáz­leolvasó. Ha becsenget az ajtókon, a­ lakások tulajdonosai csodavárón sietnek elébe: hátha a pénzespos­tás, a szerető, a nagypapa az aján­dákokkal, a filmszerződés, a kék­­madár, személyesen... És azután csalódottan kiabálnak be férjeik­nek vagy feleségeiknek: „Ó, csak a gázosember!” De aranyos, szellemes könyvét becsukva, én nem vagyok csaló­dott és örömteli meglepetéssel kiál­tok az olvasók felé: „Ó, egy új, kitűnő magyar humorista!” K. D. , .Leben mit der-die-das")

Next