Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1959-06-01 / 11. szám
8 Irodalmi Újság A visszhang néha elsorvad: elbarrikádozzák, beépítik, mesterségesen elnémítják. Ilyesmi történt Tihanyban — s ez történik újra meg újra a magyar irodalomban. Nemzedékek némulnak, tűnnek el, s a költő nem talál visszhangra. Ilyen sorsra jutott a háború utolsó éveiben (illetve közvetlenül utána) induló nemzedék egyik legígéretesebb tagja, Vidor Miklós. Első kötete a háború alatt jelent meg, s nem keltett különösebb feltűnést; verseinek második gyűjteményét (Határon, 1947) azonban már a verstechnika tökéletes alkalmazásán kívül az igazmondás igénye is jellemezte. S ami fiatal költőnél elengedhetetlen: volt a verseiben lendület, életerő; sőt, még néhány pezsgőén eredeti sor is. A tíz év alatt fokozatosan elhaló visszhang tragikus élményszövevény Vidor életében. A Magánbeszéd ennek az élménysorozatnak a hézagos, zavart, de hiteles és megindító verssé rögzítése. Vidor alkatilag amúgy is hajlamos a magány, a belső üresség, a rezignált kétségbeesés hangulatainak befogadására és mitizálására, s ez a szubjektív képessége nyert objektív értelmet barátainak halálában, külföldre távozásában, vagy elhallgatásában, nemzedékének széthullásában. Bár Vidor nem politikus költő, még csak nem is moralista, sokéves depresszióját lehetetlen nem összefüggésbe hozni a sztálinista iroda- (Magvető Könyvkiadó) lompolitika légköri nyomásával és általában mindazokkal a körülményekkel, amelyek a Magánbeszéd szerzőjét nem túlságosan jelentős, de vaskos regények írására, s harmadrendű irodalmi kulimunkák végzésére kényszerítették. Vidor fő problémája — reménytelen elszigeteltsége. „Kialszik minden fény közötted — a fájdalom marad csak éber” — panaszolja. A fájdalom, amit a halottak (Éjszaka, A halott szól), s amit az elmenők okoztak. Legalább fél tucat verset szentel emigráns barátainak, akik először 1946—47-ben, másodszor 1956— 57-ben szóródtak szét „Európa útjain”. Ezek közül néhány (Nem az, K. R., Akkor) igazán szélfi és szívhez szóló, s az egyedül maradt Vidor a szétcsapódott, szétrepült nemzedék nevében zümmögi önmagának: , .megmásultunk akár a táj az ég nyár-ősz-tavasz törvényei alatt s a tél a tél az ólmosostorú már derekunkra vágott" (Levél). A magány csak akkor ijesztő, ha céltalan és magja sincs. Vidor magánya ilyen („nincs kivel megosztanom — a mind kövérebbé dagadó semmit”) — az egyedüllét óráit nem töltheti meditációval, mert gondolatainak nincs filozófiai fedezete; imádkozni nem tud, s gondolkodni, a szó teljes értelmében, csak elvétve képes. A forradalom előtt volt egy — elég hosszú — időszak, amikor Vidor légritkított térben, olyan üvegibura alatt élt, amelyből ismeretlen tettesek gondosan kiszivattyúzták az Objektív valóság levegőjét. Úgy tűnik, e tettesek egyike maga a költő volt. Erre az időszakra meglepően illik a Buborék című verstöredék öndiagnózisa: „szavakkal sakkozom”. Mégis úgy érezzük, Vidor ma már túljutott a krízisen, új kapcsolatot talált a világgal, s ha a betegség jelei benne is maradtak kötetében, maga a költő már gyógyulóban van. Nem tudjuk, tartós-e a javulás Vidor lelkiállapotában — mindössze néhány 1957-ben keltezett versre hivatkozhatunk. Ezek a költemények (a nosztalgikus bájú Tabán, a szép és egyszerű Téli fák, végül a dallamosan holdkóros Kamaszballada) egy újjászülető Vidort sejtetnek, akiben háború utáni verseinek lírai ékesszólása támad fel újra, de már az üvegburában töltött évek lélektani tapasztalataival gazdagítva. Vajon képes-e a költő ezt a szintézist tovább munkálni, s barátai várakozására méltó versekbe érlelni? Ha igen, mindenkihez szóló okos lírai beszéd lesz suttogásából, fojtott magánbeszédéből. G. Gy. 1959 június 1 Vidor Miklós: Magánbeszéd Montparnasse: mítosz és valóság Újabban megint sokat beszélnek a Montparnasse-ról, Párisnak ama negyedéről, ahol századunk elején egy sereg tehetséges , fiatal festő húzódott meg,, s ahol az iskolaépítés szándéka nélkül megteremtette az úgynevezett párisi festőiskolát. A nagyközönség és a divatos társaság persze nem e festők műtörténeti elemzésével foglalkozik, hanem a mítosszal, mely — hogyan, hogyan nem — befonja e regényes városnegyedet. A montparnasse-i mítosz a laikusi képzeletszépítő tükrében nem egyéb, mint a murgeri bohémvilág XX. századi változata: érzékeny szerelmi históriák, melyek olykor finom, máskor kevésbé finom halállal végződnek, s természetesen képek, egy új művészi korszak jelzőtáblái, melyeknek sarkában Picasso, Vlaminck, Utrillo, Foujita — és Modigliani nevét olvashatjuk. Különösen ez utóbbiról bővül a mítosz. Ehhez talán részben hozzájárult André Salmon, a „részeg festő”, „Montparnasse hőse” egykori első múltatójának nemrégiben megjelent második könyve Modiglianiról (La vie passionmée de Modigliani, Editions Gérard, Bruxelles) . Aztán csak pár hónappal ezelőtt vetítették a Montparnasse-i szerelmesek című filmet, melyben a kitűnő Gérard Philippe jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik áthidalni a mítosz és a valóság között lévő szakadékot. Mert mondanunk sem kell, hogy a montparnasse-i mítosznak nagyon kevés köze van a valósághoz. Elég erre bizonyságul, ha közelebbről megvizsgáljuk éppen Modigliani emberi és művészi pályáját. " A festő Livornóban lát napvilágot aöídben. Apja ócska bőrrel kereskedik, a jelek szerint elég ügye sem, mert két idősebb fiával egyetemet végeztet. A harmadik fiúnak, Amedeónak a realista apa nem szán egyetemi karriert; neki kell folytatnia az ócskabőr-üzletet. De Amedeo festő akar lenni. Anyja, a filozófus Spinoza kései vérrokona az apa háta mögött segíti. Így tanulhat Amedeo egy helybeli festőtanártól. Hamarosan tehetős polgárok arcképét festi. A portrék élethűek, a megrendelők tehát fizetnek. A pénz végre meggyőzi az apát s a harmadik fiú is elhagyhatja Livornót, ahová többé vissza sem tér Párisnak veszi útját. A huszonkét éves Modigianit azonban nem Páris világias híve, a szabadabb élet, a szabadosság reménye csábítja, mikor 1906-ban kiköt a Montmartre-on, majd egy idő után a Montparnasse-011, hanem az akarat, hogy festő legyen s az öntudatos felismerés, hogy csak Párisban lehet azzá. Barátságai és viszályai, szerelmi kalandjai és rendőrségi botrányai, gyakori részegsége és veleszületett tuberkulózisa mind-mind mellékes körülmények és eltörpülnek amellett a tudatos célratörés mellett, hogy valami újat mondhasson a festészet nyelvén. Íme, ez a montparnasse-i valóság Modigliani esetében. Egyetlen mozzanat meggyőzhet erről. A festő sohasem válik meg „mitikus” kékfedelű rajzolóblokkjától. A Rotondo terraszán vitatkozva, még számos pohár vörösbor elfogyasztása után sem áll meg soha Modigliani rajzoló keze. Megmaradt rajzainak száma ezrekre tehető. A nőket is elsősorban azért ereszti zordon odújába, hogy lefesthesse őket. Szeretőit ingyen modelleknek használja. Éjszakánként pedig azért lop épülő házak alól mészkövet, hogy bezárkózva napközben szobrot faraghasson. Modigliani az etruszk festészet, majd Dante Rossetti s a preraffaeliták nyomán indul el, aztán átmenetileg Picasso, közelebbről annak felfedezése, a néger szobrászat hatása alá kerül, hogy nagy képeiben végül is megtalálja önmagát, az egyedülvalót és utánozhatatlant. Műve középpontjában az ember áll, a jellegzetes emberi arc és a szép női test. Kitűnő rajzoló. Nemes egyszerűséggel, ugyanakkor megható lirizmussal komponál. Hangulatban, kompozícióban s alakjainak különös nyújtottságában van valami grecói. A két festőnek még a szomorúsága is egy töröl fakadt. Modigliani szemében minden emberi test egy-egy remekmű. Alázattal közeledik modelljeihez. Haraggal utasítja vissza a hajlottkorú Renoir tanácsát: Cirógatva kell festeni a női hátsókat! Modigliani, a montparnasse-i kalandok„hőse” gyűlöli az erotikát. Szemérmes lélek és művelt elme, ezért olyan poetikusak és egyszerűek a képei. Modigliani korai halála után persze szárnyra, kél a mítosz és fokozatosan dagad. A feleség, testében gyermekükkel, míg a festő temetése előtt öngyilkos lesz. A montparnasse-i lányok és barátok gyászt öltenek s úgy temetik el a festőt, mint egy herceget. A bővülő mítosz a műkereskedők malmára hajtja a vizet. A festő a legvaskosabb nyomorban pusztult el, képeinek árát azonban rövidesen csillagászati számok fejezik ki. Dénes Tibor Victor Serge szellemi végrendelete 1935 körül, amikor a nem sokkal később hatalomra kerülő Népfront már alakulóban volt, az értelmiségi nagygyűléseik legünnepélyesebb pillanataiban rendszerint egy kicsiny, de elszánt csoport bukkant elő a termek mélyéből, s elkiáltotta magát: „Szabadságot Victor Serge-nek!” Hasonló tüntetésre került sor azon a nagy nemzetközi antifasiszta értelmiségi kongresszuson is, melyen a francia irodalmat olyan nevek képviselték, mint Barbusse, Romain Rolland, Gide, Malraux és Aragon. Németországot Heinrich Mann és Gustave Regler, a Szovjetuniót pedig többek között a Moszkvából akkor érkezett Paszternák, Tyihonov és Erenburg. Erenburgot valóságos pergőtűz alá vették francia írótársai, akiknek e nagy ember szent meggyőződéstől fűtve magyarázta, hogy Serge-ért kár közbelépni, hiszen része volt Kirov meggyilkolásában, s rossz ügyért száll síkra az, aki felemeli a szavát érte. Paszternák pedig — s ezek az akkoriban Szibériában sínylődő Serge tulajdon szavai —, ,,aki az orosz költészet Mallarmója és Apollinaire-ja egy személyben, aki igazi nagy költő”, s akit egyébként akkor már üldözni kezdtek, félreállt. A tiltakozásnak mégis volt eredménye: Sztálin a francia értelmiségiek megnyerésének reményében nemcsak a szibériai táborból, hanem még az országból is kiengedte az üldözött írót. Időben, egy esztendő múlva, a nagy pereik kezdetekor, semmiféle beavatkozás nem menthette volna meg Serge-et. Ez a francia nevű, de orosz származású író — valódi nevén Viktor Kibalcsis — a 90-es években született Brüsszelben a cári terror elől emigrált forradalmár szülőktől. Serge, aki korán állt a maga lábára, autodidakta volt s miközben tanult, mindenféle mesterséggel próbálkozott, míg végül járosba került. Itt francia anarchista körökbe keveredett — aikkor élte fénykorát a romantikus anarchizmus —, melynek egyes desperációi olyan merényleteket és bűncselekményeket követtek el, mint az úgynevezett Bonneóbanda tagjai, akik valóságos csatákat vívtak a rendőrséggel. Az életben maradottakat az esküdtszék a legkeményebb ítéletekkel sújtotta. Többen közülük a guillotine alatt végeztek. A vádlottak padján ült Victor Serge is. Nem mintha bármiféle része lett volna a bűncselekményekben, hanem azért, mert forradalmár volt, aki nem akarta feljelenteni a banda néhány ismerős tagját, s főleg barátnőjét próbálta megmenteni. Öt évet kapott. A háborút a meluni gyűjtőfogházban töltötte, s miután ideje letelt, mint akkoriban annyi más külföldi forradalmárt, 1919-et írtak —, Szovjet-Oroszországba sietett. Oroszul éppen olyan kitűnően tudott, mint franciául. A rendkívül tehetséges és „használható” fiatalember azonnal Lenin, Trockij és Zinovjev közvetlen környezetébe került, mint tolmács, pártmunkás, majd magasállású kultúrfunkcionárius. A polgárháború minden viharát, nélkülözését végigszenvedve, hozzálátott a „jövő társadalmának” építéséhez. A húszas években jelentek meg Franciaországban a Szovjetunióban írt első regényei, melyek egy csapásra megnyitották előtte a francia irodalom ajtaját. Romain Rolland, Barbusse és sokan mások rajongtak érte. A forradalom romantikus tüze azonban lassan-lassan kihamvadt, a lelkendező forradalmárok helyét a sokkalta hűvösebb apparatcsikok vették át, a GPU mindinkább elterpeszkedett az országon, Sztálin konokul és céltudatosan tört az uralom felé. Serge, akit a polgári társadalom igazságtalanságai, s az erkölcsi felháborodás sodortak a forradalom felé, nem volt hajlandó hajbókolni és taktikázni, hanem éppúgy bírált, mint annak előtte. Végül is egy szép napon a Ljubjanka-börtönben találta magát. Ha vall, s főleg, ha hajlandó másokat bemártani, talán olcsón megússza. Serge azonban nem tört meg, s így került Szibériába, ahonnan csak a nemzetközi tiltakozás szabadította ki. Kevés olyan tanú akadt akkoriban Nyugaton, mint ő. Parisban, bár jobbnál jobb állások között válogathatott volna, nyomdai korrektúrával kereste kenyerét és egymásután jelentette meg könyveit, amelyekben az egyéni érzelmeken felülemelkedve, a tárgyilagos szemlélő hangján számolt be arról, amit látott és átélt. Sajnos, túl kevesen hitték neki. Ugyanakkor a legélesebben harcolt a fasizmus ellen, s ezért 1940-ben Marseille-be kellett menekülnie a nácik elöl, ahol József Attila egyik barátjával, Németh Andorral került meghitt barátságba. Az utolsó hajóval sikerült Mexikóba jutnia. Itt visszavonultan élt 1947-ben bekövetkezett haláláig. Amikor Franciaországban javában folyt a kampány Serge-ért, egy Bordeaux környéki tanító és szakszervezeti vezető, Autóin Borié, aki Serge-nek, a regényírónak őszinte csodálója volt, igen tevékeny részt vállalt az akcióban. Serge Franciaországba érkeztekor a két férfi — bár személyesen sohasem ismerték meg egymást — levélbeli barátságot kötött. Levelezésük, amely főként a legutolsó években mélyült el és vált különösen tartalmassá, egészen az író haláláig tartott. E levelezés most jelent meg Svájcban, s a francia sajtó — nem is jogtalanul — ezt tekinti Victor Serge politikai végrendeletének. A levélgyűjtemény bizonyos szempontból éppoly maradandónak ígérkezik, mint Serge egyéb könyvei: „A század éjféléin”, ,,A meghódított város”, „A Tulajev-ügy”, vagy az „Egy forradalmár emlékiratai ’ ’. Azt írja egyik munkatársuk — Márton László — Tamási Áron munkáiról szólva, hogy Móricz Zsigmond a „paraszti lét”-et „csak... félközelből” szemlélte. Csak? Azért-e, mert már polgárosodott parasztivadék volt? Ez valóban megállapítható műveiből. Az „Életem regényé”-ben nagyszerűen írja le apját, az építkezési vállalkozóvá vedlett, fúró-faragó, spekuláló kupec-parasztot, kinek vérmérsékletéből nyilván sokat örökölt. De eszerint Tolsztoj Leó gróf, kinél bensőségesebben és tökéletesebben parasztot még senki sem ábrázolt, nem is félközelből, hanem csillagászati távból szemléli plebejus alakjait. Hogy az elbeszélőnek mennyire kívánatos alakjaival azonosulnia és mennyire kívánatos velük távolságot tartania, az bonyolult kérdés; ugyancsak Tolsztoj példája mutatja, hogy a legnagyobbak egyszerre voltak mindkettőre képesek. Móriczot nem túlzás ezek közé számítani. A parasztot jobban látta, s mélyebbet és fontosabbat mondott el róla, mint minden más magyar elbeszélő — elődei, kortársai és utódai együttvéve. Osztró Péter (London, W. 7.) Tiltakozás Felháborodva tiltakozott az ellen, hogy az Irodalmi Újság május 1-i számában, amely az egri Néplap jelzőkészletét sorolta fel, az „ázaléfc” szó kimaradt. Ezt annál inkább fájlalom, mert a „politikai véglény, esztelen anarchista és hazaáruló1’ társaságában e kifejezéssel engem tiszteltek meg. Alapjában önzetlen ember vagyok és mint ilyen, a „gyilkos, prostituált, görény” jelzőket szívesen megosztom rászoruló emigráns társaimmal, de azázalékot annyira újszerűnek és egyéninek tartom, hogy tulajdonjogához foggal-körömmel ragaszkodom. A gondatlan glosszaíró ellen egyébként felnégyeltetési eljárást indítok az egri sóhi vadainál. Márton László (Oxford) Paprika nélkül (Dr. Patd von Siklóssy: A vékony, csinos, Záhonyi Márta kedves rajzaival tarkított könyv, mely most már második, bővített kiadásában jelenik meg, hátlapján a szerző soronkövetkező humoreszkgyűjteményét is hirdeti : „Paprikával és paprika nélkül”. S rögtön az jut eszembe: inkább paprika nélkül készül az is. Mert Siklóssy Pál humora könnyű koszt, a szatíráiba való csípős-erős paprika hiányzik belőle. És talán ez a fűszertelenség az egyik oka németországi szép sikerének. Megbocsátó, elnéző, bölcs, fölényes mosolya: langyos, aranyló, őszi nap, — hangja Heltaiéval rokon. Siklóssy már nem fiatal ember. Hevesi Sándor idején a Nemzeti Színház rendezője volt s néhány sikeres regény, vígjáték szerzője. Feleségével, felnőtt fiával a forradalom után menekült Németországba, már előre számot vetve egy későn kezdett új élet minden nehézségével. Azonnal dolgozni kívánt s habozás nélkül ment el gázleolvasó embernek. Mint mondja: „Így az embernek azonnal biztos jövedelme van, s ha írásaim is hoznak a konyhára, — ez főnyereményszerű öröm. Annyi új embert ismerek meg, megannyi humoreszk-főszereplőt s gyorsabban tanulom meg öreg fejjel azt az átkozott der-die-das-t. S még valami... Mint új német írónak jelentkeznem, reménytelen lett volna. De mint gázleolvasó-író — egyszerre ismert lettem.” Magyar írók, humoristák külföldön hány hosszú éjszakán vitázunk fordítónkkal, aki azt állítja, hogy amit írtunk, annyira egyénien magyar, hogy lefordíthatatlan. Siklóssy humoreszkjei szintén lefordíthatatlanok. De magyarra! Magyarul gondolkodik, de németül ír. Akkor is, ha panaszkodik emiatt. Békésen éldegél Bonnban, sok a barátja, csak egyetlen ellensége van: a „der-die-das”. — Az élet szép! — mondja Siklóssy Heltaival — de: „der Leiben, die Leben, vagy das Leben?” Tizenhét éves fia egy német kislánynak udvarol és elpanaszolja apjának, hogy ott ült a kerti padon a gyönyörű Hildegard mellett, beszélni kellett volna, vallani, de nem mert. A „der die-das” miatt. Végül lehunyta a szemét sem?A szuszra mondta: „Die Mond, ebe Meer, die Gesang, die Vogel...” És magyarázatként hozzátette: „Azért die, mert nekem ma minden szép dolog nőnemű!” A papa azt mondja, hogy a német kislány biztos nem értette meg a dolgot s az egészet magyaros butaságnak tartotta. De a fiú rövidesen diadallal mutat egy, a Keleti-tenger partjáról érkező képeslapot. A kislány ezt írja magyar udvarlójának: „Der Meer, der See, der Sonne, der Liebe, der Gruss — dein Hildegard.” A humorista tehát ma még gázleolvasó. Ha becsenget az ajtókon, a lakások tulajdonosai csodavárón sietnek elébe: hátha a pénzespostás, a szerető, a nagypapa az ajándákokkal, a filmszerződés, a kékmadár, személyesen... És azután csalódottan kiabálnak be férjeiknek vagy feleségeiknek: „Ó, csak a gázosember!” De aranyos, szellemes könyvét becsukva, én nem vagyok csalódott és örömteli meglepetéssel kiáltok az olvasók felé: „Ó, egy új, kitűnő magyar humorista!” K. D. , .Leben mit der-die-das")