Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1960-01-01 / 1. szám

2 Eisenhower elnök húsz napos világkörüli útja során is európai, ázsiai és észak-afrikai fővárost látogatott meg. Rövid tartózkodása a legtöbb országban alig nyújtott lehetőséget többre, mint a kölcsönös barátság fényes demonstrálására. Mégis, maga a tény, hogy az Egyesült Államok elnöke — a történelemben első ízben — a személyes diplomácia útjára lépett, megnyugtatóan szemlélteti, hogy az amerikai külpolitika módszereiben is képes alkalmazkodni az új igényekhez. Különösen Ázsiában keltett kedvező visszhangot az elnök személyes üzenete jószándékról és békéről egy olyan időpontban, amikor a kínai agresszivitás hidegháborús feszültséget akkumulál a mostanáig el nem kötelezett világban. Hosszú útjának két főállomása, ahol a rituálisnál komolyabb feladatok hárultak az elnökre, Új-Delhi és Páris voltak. Eisenhower elnök Washingtonból elsőnek Rómába érkezett, ahol — mint útjának többi állomásán — békésen koegzisztáló kommunisták csatlakoztak az ünneplőkhöz. Rövid tartózkodása során az elnök ígéretet tett arra, hogy Olaszországnak nagyobb szerepet fognak biztosítani a közelgő nemzetközi tárgyalásokon, szerencsét kívánt Gronchi elnök küszöbönálló moszkvai útjához és meglátogatta a pápát. A törökországi fogadtatás mottójául a vendéglátók azt ajánlották, hogy ,,békét — engedmények nélkül!” Eisenhower útjának nehezebb része Pakisztánban kezdődött, egy baráti országban, amelyet számos rendezetlen kérdés választ el szomszédaitól, amelyeknek barátságát megnyerni az Egyesült Államok új külpolitikájának legfontosabb célja. Karacsiból, a pakisztáni fővárosból az elnök Új- Delhibe repült, néhány órás afganisztáni megszakítással. Indiában egymilliós tömeg fogadta az elnököt — a legnagyobb, amely ebben az országban valaha összegyűlt — és Nehru szavaival szólva, Eisenhower látogatását ,,áldásnak érezte Indiára és áldásnak a világra”. A látogatás időzítése két kínai jegyzék között nem lehetett volna szerencsésebb. A világ két legnagyobb demokráciája végre szót értett egymással — ha nem is mindenben egyet. De ha a látogatásnak az indiai politika jobb megértése és különösen a harmadik ötéves terv nagyobb anyagi támogatása lesz az eredménye, akkor minden bizonynyal megnövekszik a remény, hogy a világ ,,legnagyobb demokráciája” — India — demokrácia marad. Az indiai és az amerikai nép emlékezni fog az elnök szavaira, hogy a két országot ,,az eszmények közössége, a célok azonossága és a közös óhaj a , békére” elszakíthatatlan szálakkal kötik egymáshoz. Új-Delhiből Eisenhower Teheránba, majd Athénbe repült, mindkét országban további gazdasági és katonai segítséget ígért. Bourgiba elnök Tuniszban több segítségen kívül arra kérte az elnököt, hogy befolyásával segítse az algériai kérdés mielőbbi rendezését, önkormányzat alapján. Eisenhower 19-én érkezett Párisba, ahol találkozott Macmillan angol miniszterelnökkel, de Gaulle elnökkel és Adenauer kancellárral. Két napos megbeszéléseik során megállapodtak a tavaszi csúcstalálkozó időpontjában és elküldték meghívásukat Hruscsovnak. Úgy tervezik, hogy az április 27-i találkozó csupán az első lesz a tárgyalások sorozatában. A párisi megbeszéléseken érintették Nyugat-Európa gazdasági integrációjának kérdését is és úgy határoztak, hogy állandó gazdasági tanácsot fognak létrehozni a Közös Piac és az azon kívül maradt államok együttműködésének zavartalanabbá tételére. Az állandó tanácsnak az Egyesült Államok és Kanada is tagjai lesznek. Párisból Madridon és Marokkón keresztül december 22-én érkezett Eisenhower elnök vissza Washingtonba. is ért ebből —ha folytatják Jugoszlávia rágalmazását, Belgrád olyan dokumentumokat hoz majd nyilvánosságra, amik az egész világot felvilágosítják, voltaképpen mi is történt. Feltehetőleg jócskán akadna publikálnivaló. Sokan úgy tudták, hogy amikor Mikoján a forradalom napjaiban Budapesten járt, több ízben telefonon felhívta Hruscsovot, beszélgetéseiket hangszalagra vették és ezeket a hangszalagokat Nagy Imre egyik társa állítólag magával vitte a jugoszláv követségre, de mielőtt a csoport tagjai végzetes autóbuszútjukra indultak, a hangszalag-tekercseket jugoszláv diplomaták gondjára bízták, akik ezeket Belgrádba juttatták, ahol ilyeténképpen a szovjet vezetők megbeszélésének dokumentumát őrzik, mégpedig abból az időszakból, amikor — Hruscsov budapesti beszédének tanúsága szerint is — az orosz politbüróban még többféleképpen vélekedtek a magyarországi helyzetről. A jugoszláv követség személyzete, de kivált Soldatic követ egyébként tanúsíthatná azt is, ami Budapesten, szűkebb körben tudott volt, Molnár Miklós és Nagy László pedig megírt, nemrég megjelent könyvében (Imre Nagy réformateur ou révolutionnaire), hogy a Nagy Imre csoportjáért küldött autóbusz egyik magyar kísérője a jugoszláv követség előcsarnokában Nagy Imre elé lépett s halkan így szólt: ,,Nem haza megyünk ám, miniszterelnök úr...” Nagy Imre ekkor egy ideig tanácskozott Soldaticcsal, de mivel a követ Kádárék biztosítékaira hivatkozva, minden aggodalmat alaptalannak minősített, Nagy Imre számára — akár hitt Kádár ígéretének, akár nem — mindenképpen lehetetlenné vált, hogy továbbra is igénybe vegye a jugoszláv követség nyújtotta menedékjogot és a kelletlen vendégbarátságot. Ilyen és hasonló tanúvallomásokat, okiratokat és hangszalagokat bőségesen hozhatnának nyilvánosságra a jugoszlávok és Nagy Imre kivégeztetése után úgy hírlett, terveznek is egy kiadványt, de letettek róla. Valószínűleg azért, mert a legtöbb dokumentum, egyebek mellett, a hivatalos jugoszláv magatartás ambivalenciáját is mutatja, ama magatartásét, amely barátságos volt a magyar oppozícióval szemben 1956 őszéig, de elhidegült a forradalomtól, mihelyt a forradalom vezetői koalíciót és valóban demokratikus szocializmust iparkodtak megvalósítani. S éppen Jugoszlávia kétértelmű magatartása a magyar forradalom dolgában s később a magyar forradalom miniszterelnökének ügyében keltett csalódást és gyanakvást kivált oly közép-keleti és távol-keleti országokban, amelyekre Tito marsall, mint lehetséges eszmei szövetségesekre számított és olyan nyugati körökben is, amelyek eddig a jugoszláv rendszerben valami harmadik út lehetőségét vélték felfedezni a nyugati tőkés gazdálkodás és a keleti pártkapitalizmus között. Így a Szovjetunió mellett — ha más okokból is — voltaképpen Jugoszlávia szenvedte el a legsúlyosabb presztízsveszteséget a magyar forradalom következményeként. Belgrád szempontjából nem látszik tehát prudensnek a magyar forradalom eseményeinek felidézése, tarthatunk ezért attól, hogy a jugoszláv titkos archívumok Tito marsall zágrábi fenyegetése után sem gazdagítják egyhamar újabb, avagy ismeretlen adatokkal a történettudományt. (I.) oroszokat, hogy tanuljanak meg lettül, ha már ott élnek és ezzel a szovjetköztársaságok összekötő (értsd: uralkodó) nyelvét becsmérelték. Mindez azután történt, hogy az értelmiséget kiirtották, a nemzeti ellenállást tanúsítókat bebörtönözték, tömegeket deportáltak keletre és helyükre oroszokat hoztak. Mindez annak ellenére, hogy a kétmilliós kis országban hatszázezer jól felszerelt orosz katona állomásozik a kelet-európai szovjet hadseregek főparancsnoksága alatt. Kiewicz nemrég Parisban járt, s az egyik folyóirat munkatársának nyilatkozott a lengyel irodalom perspektíváiról: ,,Optimista vagyok” — mondotta— ,,...Lengyelországban ma jó a szellemi klíma, az intellektuális élet igen intenzív, talán még intenzívebb, mint Párisban." Ha a kongresszuson történtekhez még hozzávesszük azokat a híreket, melyek szerint a kulturális ügyek pártirányítását a lemondott Morawski helyett az ugyancsak ,,liberális” Ochabra bízták, úgy tűnik, hogy a jelenlegi gazdaságipolitikai válság Lengyelországban nem jár a lengyel írók részleges szabadságának további korlátozásával. (G. Gy.) A jugoszláv-magyar viszonyt — úgy tűnik — aligha javítja meg Budapest és Belgrád december hónapjában folytatott „dialógusa”. A szóváltás akként kezdődött, hogy a budapesti pártkongresszus vezérférfiai a forradalomra emlékezvén, hálájukat fejezték ki a Szovjetuniónak nagylelkű segítségéért és egyben megvádolták Jugoszláviát, hogy 1956-ban beavatkozott Magyarország belügyeibe. Tito marsall nem késlekedett a válasszal. Zágrábban beszédet mondott és megfenyegette Kádárékat — talán feltételezte, más Párttisztogatás Lettországban — járta be a világsajtót a hír és csak egy kérdés vetődött fel önkéntelenül: még volt tisztogatnivaló? Tizenöt esztendei szovjet uralom után a miniszterelnök, a kormány számos tagja, egy sor pártvezér bizonyult megbízhatatlannak. A vád: nemtörődömség a fokozódó nacionalista tendenciákkal szemben. Bűneik: a lett nép helyzetének javítását az össz-szovjet érdekek elé helyezték; hangsúlyozták a nemzeti jelleget és nem fogadták kellő örömmel az oroszosítást; szabotálták lett fiatalok más területekre telepítését és gátolták az ország ,,segítségére” küldött oroszok letelepedését és munkáját; felszólították a betelepített Irodalmi Újság Az indonéz kormány január elsejei hatállyal megtiltotta idegen állampolgárok kereskedelmi tevékenységét az ország mezőgazdasági vidékein. A tilalmat, amely mintegy félmillió kínai kereskedőt érint, fokozatosan akarják kiterjeszteni az ország egész területére, a fővárost is beleértve. Peking fenyegető hangú jegyzékben kelt a kínai kisebbség jogainak védelmére és a közelmúltban ott járt indonéz külügyminisztert a diplomáciai gyakorlatban szokatlan udvariatlansággal kezelte. Mindezen túlmenően Kína mind rádión, mind dzsakartai követségén keresztül a kormány intézkedéseivel szembeni ellenállásra igyekszik izgatni a kínai kisebbséget, amely jelenleg az indonéz gazdaság 70 százalékát tartja ellenőrzése alatt. Megtorlásként az indonéz kormány megtiltotta a kínai diplomatáknak, hogy a fővároson kívül szabadon utazhassanak az országban. Az agresszív kommunista magatartás pikantériája az, hogy a kapitalista és „kizsákmányoló” kínai kisebbséget támogatják egy olyan intézkedés ellen, amely — Szukamo elnök szerint — éppen a szocialista gazdaság ügyét hivatott előmozdítani Indonéziában. Kína nagyhatalmi - nacionalista magatartásának hatását ellensúlyozandó — rövid idő leforgása alatt immár másodszor— Moszkva egyértelműen elhatárolta magát Pekingtől és „a, dzsakartai szovjet nagyköveten keresztül a kormány tudomására hozta, hogy nem érdekelt a kínai kereskedők sorsában. A szovjet kormányt bizonyára jogosan nyugtalanítják azok az új indiai és indonéziai hangok, amelyek az el nem kötelezett délkelet-ázsiai országok védelmének megszervezésére egy szövetségi rendszer létrehozását sürgetik a kínai terjeszkedés megfékezésére. Ennek megakadályozására használja Moszkva mérséklő befolyását azokban a vitákban, amelyeket Kína agresszivitása provokált Ázsia-szerte. A lengyel írók kongresszusára december elején került sor Varsóban. A kongresszus nem tartogatott különösebb meglepetéseket sem az írók, sem a kormányzat számára; az eddigi elnök, Antoni Slonimski lemondása sem jelent olyan jelentős változást a Lengyel írószövetség 1956 óta folytatott politikáidban, mint azt egyes nyugati körökben gondolják. Ez, valamint az a tény, hogy az újonnan megválasztott tizennégy tagú vezetőségbe olyan hétpróbásan ,,pártos” írók is bekerültek, mint Kruczkowski, Parlament és Zólkiewski, borúlátó következtetésekre ragadtatja a ,,The Times” cikkíróját, aki szerint a lengyel kormányzat most „ engedelmességre kényszeríti” az írókat. Minthogy azonban az új vezetőség névsorában a sztálinisták és a jelentéktelen párttag-írók mellett megtaláljuk Maria Dambrowska, az elnöki tisztségéről leköszönt Slonimski és a katolikus drámaíró és publicista, Jerzy Zawieyski nevét is, úgy érezzük, a ,,Le Monde” tudósítója közelebb jár az igazsághoz, amikor a párt és az írók közötti kompromisszumról beszél. Ennek a kompromisszumnak a záloga bizonyos fokig az új elnök, Jaroslaw Iwaszkiewicz személye. Ez az ismert költő és regényíró a magyar forradalom idején tanúsított bátor viselkedésével kivívta magának azoknak az írótársainak a megbecsülését is, akik elítélték a Bierut-rendszer idején folytatott társutas tevékenységét. (Szép verset írt a magyar forradalomról ,, Mécsesek a járdán” címmel, az elesettek emlékére gyújtott kis mécsesekre gondolva, amelyeket még ma is megtalálni a varsói utcákon.) Ivasz Az indiai kormány hivatalos nyilatkozatot tett közzé, amely szerint az országiban folyó atomkutatás elérte azt a színvonalat, amelyen minden külső segítség nélkül is lehetővé vált atomfegyverek előállítása. Ennek ellenére — folytatja a nyilatkozat — Indiának nincsen szándékában élni ezzel a lehetőséggel, ahogy a múltban, a jövőben nem szándékoznak atomfegyvereket előállítani. Félő, hogy Új-Delhiben ezzel a közleménnyel akarnak elébe vágni egy pekingi bejelentésnek a kínai atombomba sikeres előállításáról. Két nappal e kormánynyilatkozat után érkezett Csu En-laj miniszterelnök egy hónapja esedékes válasza Nehru utolsó levelére. Csu azonnali találkozásra hívja az indiai miniszterelnököt, anélkül azonban, hogy bármilyen koncessziót ajánlott volna a Ladakhban megszállt mintegy 33 ezer négyzetkilométernyi terület ügyében. Indiai részről pedig az agresszió következményeinek felszámolását (a megszállt ladakhi területek kiürítését) a tárgyalások feltételének tekintik. Bár a közvetítő szerepet játszó szovjet kormány azt tanácsolta az indiaiaknak, hogy most kedvező az atmoszféra a tárgyalások felvételére, Nehru miniszterelnök ne iff látott okot feltételeinek megváltoztatására. Nehrunak vigyáznia kell „diplomáciai erőhelyzetére”, melynek alapja politikai kezdeményező készségének megőrzése, az ország és parlament egységes támogatása. Mindkettőt elveszítheti, ha korábbi pozícióit feladja. Makarios érseket választották meg — kétharmados többséggel — Cyprus első elnökének. Az ellenjelölt Cleridest a jobboldali nacionalisták és a kommunisták választási koalíciója támogatta. A személyi választáson túl a szavazóknak arra kellett választ adniuk, hajlandók-e ratifikálni a cyprusi kérdés rendezésének alapjául szolgáló zürichi és londoni megállapodásokat, amelyek megtiltották Cyprus unióját Görögországgal és biztosították a török kisebbség jogait a szigeten. Bár Makarios érsek győzelme alulmaradt a várakozásokon, megválasztásában elégséges biztosítékot látnak az egyezmények betartására és a görög és török nemzetiségek közötti megbékélés politikájára. Ezért a cyprusi török közösség örömmel fogadta az érsek győzelmét. Hogy a Cleridesre leadott szavazatok hogyan oszlanak meg a kommunisták és nacionalisták között, az csak a januárban megtartandó általános választásokon fog kiderülni, amelyen mind a két párt külön listával vesz részt. Az ország függetlenségének formális kikiáltására februárban kerül sor. „Bátorítsuk a családiházépítkezést, segítsük azokat, akik maguk építik lakásukat, tehetjük, hisz minden nyersanyag rendelkezésre áll” — hirdetik a magyar lapok, majd közlik: Bóna Antalt börtönbe csukták, mert üzérkedett és átdrágított. Méghozzá magánépítkezőknek adott el sódert, homokot és egyéb építkezési anyagokat. Volt, amit 12 forintért vásárolt és 80— 90-ért adott el. Régi szokás: száz forintért venni feketén azt, ami „bőségben kapható tízért hivatalosan”. Két évvel, ezelőtt még a diákság 46 százaléka két műszakban tanult Magyarországon. Jövő év végére 44 százalékra csökken az arány . 1960 január 1 a terv szerint. Ehhez 3500 tanterem kell. Elkészítési határidő: 1960 december 31. Az idén azonban nem készültek el a tervezett tantermek, folytatni kell a munkát jövőre, de a jövő évi költségvetést még nem hagyták jóvá, tehát nincs a munkára pénz. Így lesz tervelmaradás a jövő év végére is, de arra végképp nem lesz pénz, mert akkor már az ötéves terv kezdődik és annak költségvetését nem lehet a hároméves terv befejezésére felhasználni. Jövőre tehát takarékoskodni kell — szögezi le a Népszabadság szakértője és ezt javasolja: „Ne építsünk feleslegesen!” Mi a felesleges a tervben? „Nem kell impozáns portásfülkéket és előtereket építeni, felesleges a sok szertár, a folyosókon az üvegtárolókban is el lehet helyezni az anyagokat... az iskolai könyvtár elfér a tantermekben és... tornatermekre sincs mindenütt szükség... Minek a kémiai fülke, mikor a néhány, egészségre káros kísérletet... nyitott ablaknál is el lehet végezni... Bizonyos, hogy e költségek megtakarításával túlteljesíthetjük a hároméves tervet... tehát felépül a tervezett 3500 tanterem. Mindez jó biztosíték ahhoz, hogy az ötéves tervet e tekintetben is zavartalanul kezdhessük...” Nigéria az afrikai kontinens legnagyobb állama, amely jelenleg teljes önkormányzattal rendelkező brit terület, döntő lépéssel került közelebb a független államisághoz. A közelmúltban tartották meg a szövetségi nemzetgyűlési választásokat, amelyen a 35 milliós ország három adminisztratív területének pártjai: a konzervatív ,,Északi Népi Kongresszus” , a keleti radikális ,,Nemzeti Tanács” pártja és a nyugati demokrata ,,Akció Párt” harcolt a mandátumokért. A választásokból a legnagyobb területet képviselő északi konzervatívok kerültek ki győztesen, de abszolút többség nélkül. Ezért a második helyre szorult keleti radikálisokkal alakítottak koalíciós kormányt. Ez a kormány fogja Alhaji Baleva miniszterelnök vezetése alatt a teljes függetlenséghez vezetni az országot, amelyet jövő októberben kiáltanak ki hivatalosan. Ezt követően Nigéria is — mint a szomszédos Ghana — a Brit Nemzetközösség teljes jogú tagja lesz. Széles az angol rendőrök háza — állapítja meg a Népszabadság és nyomban hozzáfűzi, hogy ezt a megállapítását mire alapozza. Adenauer kancellár legutóbbi londoni látogatása alkalmából — amint azt a Népszabadság a londoni Daily Express alapján közli — az úttest szélén egy vak ember állt, hatalmas táblával a kezében. A táblán a következő szöveg volt: ,,A Blitzkrieg áldozata.” Mielőtt Adenauer kocsija egy vonalba kerülhetett volna a vak emberrel... közbelépett az angol rendőrség és a hozzájuk tartozó házak. Az történt ugyanis — írja a Népszabadság —, hogy „az angol rendőrök széles háza gondosan eltakarta a tapintatlan látványt”. Eddig a Népszabadság cikke, amely nem is kommentálja az ügyet, hiszen a tények önmaguk helyett beszélnek. Micsoda elnyomás, terror és zsarnokság uralkodhat egy olyan országban, ahol a rendőrök nem utalják hátukkal eltakarni azt, aki a fővárosba érkező vendégnek kellemetlen látványt kíván szerezni. Mennyivel másképp van ez is a szocializmus ide és oda vezető útján járó országokban. Képzeljék csak el, kedves olvasóink, mennyivel humánusabb módszerekkel dolgozott volna a magyar politikai rendőrség, ha — teszem azt — Hruscsov legutóbbi pesti látogatása alkalmából felfedezte volna, hogy a szabad elhatározásából kivezényelt tömegben ott áll egy ember, kezében táblával, amelyre ez íratott: ,,1956 november 4-e áldozata.” Még az is, aki csak felszínesen ismeri az odahaza uralkodó szellemet, tudja: kizárt dolog, hogy az úttest mentén vállváll mellett felsorakozó politikai rendőrök hátat fordítottak volna a táblát hordozó férfinak. Hátat fordítani valakinek rendkívül udvariatlan cselekedet, márpedig köztudott dolog, hogy az Államvédelmi Hatóság külön udvariassági és viselkedési tanfolyamokon oktatja a politikai rendőrség tagjait. Ezért ír a Népszabadság az angol rendőrök brutálisan széles hátáról és ezért nem ír a magyar politikai rendőrség finom, szelíd, kedves hát mögötti módszereiről.