Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-01 / 1. szám
Hatalmak és lelkek békéje I I Juscsov kormányelnök az az egyik nap glaszékesztyűbe bujtatott békejobbját nyújtja a nyugati világnak, hogy a másik nap lerántsa félcipőjét, mely mi tagadás, elég sok nyakat taposott , már meg, s azzal verdesse az asztalt a világ parlamentjének üléstermében. Az egyik nap bekukkant látogatóba valamely világvárosba, hogy az állam- vagy kormányfővel elparolázzon, s a következő nap politikai bomba robban Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában, olyan, amelyről a világtestvériség hitének leggyanútlanabb szendéi sem hihetik, hogy az ő tudtán kívül helyeztetett volna el oda. Az egyik nap bírókra kel vetélytársával, Mao Ce-tunggal, a kommunista skolasztika tolvajnyelvének egész ékességével bizonygatva, hogy békés együttélés igenis lehetséges az általa szocialistának és általa kapitalistának nevezett országok közt, s a nap még le sem hanyatlik, amire kiderül, hogy szerinte ez azért lehetséges, mert a békés együttélés folyamán a rakétafegyverekkel fenyegetődző, technikai szakértőket küldözgető, nacionalista forrongásokat és törzsi viszálykodásokat istápoló moszkvai pártközpont amúgyis el fogja nyelni a földgömböt. A békegalamb-eregetések és asztalverdesések e merész és eredeti kakofóniájából érzékletes mutatót kaphat az ember, ha csak felüti például a londoni „Times” december 20-i számát. A berlini tudósító jelenti, hogy a keletnémet tartomány kormánya megint Berlin elszigetelésével, kihívó vesztegzárral, az európai béke felborításával fenyegetődzik. Felborulhat minden, ha január 1-ig ténylegesen meg nem kapja a Nyugattól az elismerést... És ugyanakkor a párisi tudósító komoly hangon számol be a Szovjetunió kormányának arról a szándékáról, amelynek hitelességéért a Pravda képviselője kezeskedik, hogy felvételre jelentkezzék a NATO-ba. Természetesen kikötné a NATO némi átszervezését, de elfogadná szovjet és neutralista ellenőrzés mellett az amerikai vezényletet , s önmagának csak arra kívánna szabad kezet (sejteti a tudósító), hogy Kínát sakkban tarthassa. Mindez együttvéve nyilván nagy változás az 1953 előtti évekhez képest. Sztálin kétségtelenül kevesebbet utazott és kevesebbet parolázott, mint Hruscsov, s mutatványosabb kémperekke bizonyította a világ előtt, hogy senki, még legmagasabb poszton álló munkatársai sem tudhatják biztonságban az életüket, amíg az ő kezében van a hatalom. De hogy ettől a szovjet politika alapvető igényeiben békésebbre és korrektebbre fordult volna, az legalábbis vitatható. A szovjet „koegzisztencializmusnak” az utóbbi négy esztendő folyamán befutott útja — Budapest legázolásától Kongó anarchiába taszításáig, a vérszomjas kubai diktátor feltüzeléséig és a Laoszban megkísérelt fegyveres hódításig — arra vall, hogy e „békés együttélés” során várható „békés vetélkedés”, melynek jelszavát Hruscsov ugyancsak gyakran belevetette a nemzetközi politikai vitába, az ő felfogása szerint csak abból állhat, hogy a legázolt, feltüzelt s olykor fegyveres „önkéntesekkel” megtámadott népeknek szabad elnyomóikkal békésen együtt élniök. Ugyanilyen képet mutat a szovjet politika Magyarországon is. Magyarországnak Moszkva kegyelméből olyan kormánya van, amelynek koegzisztenciális enyhesége különösen nagy szálka a kínai meg nem alkuvók szemében. Erről értesülhettünk a világlapok híradásából már hetek óta — be is számoltunk e kombinációkról az Irodalmi Újság hasábjain —, de legutóbb maga Kádár János, a kormányfő és államfő fölé helyezett párttitkár erősítette meg ezeket a híradásokat, elkérkedve azzal, hogy Moszkvában igazolódott az ő politikájának helyessége. Nem tudjuk és senki sem tudja pontosan meghatározni, hogy mi is az az enyheség, ami a meg nemalkuvóknak annyira fáj. Az biztos, hogy a kormányhatalom nagy és nem is mindenben sikertelen erőfeszítéseket tesz a viszonyok normalizálására, a forradalom utáni dúltság jeleinek eltüntetésére. Az is tény, hogy a Rákosi-kormány gyakorlatához képest lényegesen megcsappantotta a boszorkányperek számát, s hogy az osztálygyűlölet céltábláiul kijelölt rétegek mutatványos üldözését abbahagyta. Áruforgalmat, kereskedelmi kapcsolatot óhajt a Nyugattal, sőt a maga nélkülözhetetlen állambiztonsági megkötései és titkosrendőri felügyelete mellett idegenforgalmat és kulturális kapcsolatokat is. Aránylag könnyebben járnak-kelnek a látogatók Budapest és London, Bécs vagy Páris közt, mint tíz esztendővel ezelőtt. De nyílt titok, hogy sokan közülük nem kevésbé szorongva térnek haza. Az pedig nem is titok, hogy a megkozmetikázott önkényuralom eközben milyen „törvényerejű rendeletekkel” s törvényfeletti párthatározatokkal halad a társadalom moszkvai elképzelés szerinti gleichschaltolása felé. A Rákosirendszer kommunista gépezetét valamikor a Nagy Imre köré tömörült szabadelvű kommunisták Hruscsov jóváhagyásával megrótták amiatt, hogy a parasztokat belekényszerítették a kolhozokba. Hivatalosan ma is érvényben van a jelszó, hogy akkoriban az intézkedő közegek „elszakadtak a néptől”, s hibát követtek el azzal, hogy meggyőzés helyett olyan terrorral és kegyetlenkedéssel mozdították elő a „szövetkezeti” mozgalmat, amelynek jellegét maguk sem nagyon igyekeztek titkolni. Ma már kényszer helyett „meggyőzés” dívik — betörött fejekkel a nyomán. S ugyanakkor a napirenden a mezőgazdaság száz százalékos mielőbbi kollektivizálása. A paraszti önállósággal egyidőben törlik el a szellemi élet autonómiájának jelképes biztosítékait és történelmi monumentumait — lásd erről legutóbbi számunkban a beszámolót a Magyar Tudományos Akadémia sorsáról. S hogy az önállóan gondolkodni szerető tudós és az önállóan gazdálkodni szerető paraszt mellől a munkás se maradjon el, kegyetlenül megszigorítják a normákat... Mindettől az Egyesült Államok kormánya még koegzisztálhat a Szovjetunió kormányával. De bajosan koegzisztálhat a magyar nép azzal a kormánnyal, amelyet a Szovjetunió kormánya küldött a nyakára. Nem mondjuk, hogy egyáltalában nem koegzisztálhat; mindenki, aki él, „koegzisztál” a többiekkel, s mivel a magyar nép — helyes ösztönből — legfőképpen túlélni igyekszik a rázuhant csapásokat, egészséges érzékű és józan többségében irtózik egy atombombás világvége színjátékától, nem kevésbé, mint a saját területén, saját hajlékaiban és otthonaiban elviharzott véres drámák megismétlődésétől. S tegyük hozzá, hogy bár a magyar népet az 1956-ban betöltött dicsőséges szerepe különösen éles fénnyel állítja a világközvélemény elé, lényegében ugyanezt érezheti az orosz nép, az amerikai nép, a ceyloni nép és a venezuelai nép is. A fegyveres összecsapások elkerülése világérdek. Az atombombás leszámolás veszélyének elhárítása egyaránt érdeke minden népnek, akár van atombombája, akár nincs. De áltatnia magát sem a magyar népnek nincs oka, sem a többinek. Tudnia kell, hogy ami eddig ennek irányában történt, az alig több a semminél s olykor kevesebb volt a semminél. Nem mindig volt így. A Sztálin halála után elkövetkezett években megindult az az „olvadás”, amelytől a haladó szellemű emberiség az euráziai vasfüggöny mindkét oldalán s általában minden földrészen és minden országban a bensőségesebb megbékülést, a szilárdabb nemzetközi békét várhatta. De az az olvadás egészen más volt, mint a mostani. Nem volt csupa öröm, csupa remény az sem. Száz akadályon, zökkenőn, visszaesésen, „újrafagyáson” át vezetett, számtalanszor suhogott a halál fenyegetése azoknak feje fölött, akik a törvényesség és demokratizálás irányában tett ígéretek elszabotálását felpanaszolni merészek voltak. De a haladás mégis kétségtelen volt s az egész életet áthatotta, kivált az 1956-os esztendő jelentős eseményétől, a XX. bolsevik pártkongresszustól fogva. Akkor, hogy egyebet ne említsünk, a magyar sajtóban valóban lehetett magyar kormányintézkedéseket bírálni. Legalább küzdeni lehetett azért, hogy lehessen, s ha egy Andics Erzsébetnek egy darabig módjában állt letiltania egy Kodály Zoltán cikkének megjelenést vagy ha a Rákosi-féle pártapparátus igyekezett elsüllyeszteni Losonczy Géza kritikai cikkét, egy idő múlva mégis csak szabad volt Kodály Zoltánnak a zeneoktatás érdekében megszólalnia, Losonczy Gézának pedig a magyar értelmiség érdekében. Bíráló szó, vita, különböző nézetek mérkőzése napirenden volt a gyűléstermekben, végül már a Kossuth-rádió műsorán is , s a Szabad Európa egyik kommentátora félig tréfásan azt panaszolta fel, hogy Budapesten eleszik a kenyerét. 1953 és 1956 között tehát a diplomáciai megbékítés kísérletei szervesen illeszkedtek olyan folyamatba, amely az egész kommunista világot áthatotta — Kínát talán még erőteljesebben, mint a Szovjetuniót és legtöbb csatlósállamát. Akkor nemcsak árucsere és kultúrcsere volt napirenden, hanem demokratizálódás és törvényesség is; az olvadás nemcsak diplomáciai és taktikai volt, hanem ideológiai is. Arra, hogy a kettő közt mi a különbség, igen élesen mutatott rá az idén, moszkvai tanulmányútja után a francia politikai elmélkedő, Raymond Aron, megmagyarázva a Szovjetunió képviselőinek, hogy amíg az ideológiai olvadásnak, a személyiség szabadabb kibontakozásának útját állják, s amíg a koegzisztenciát csak úgy képzelik, hogy a Nyugat feküdjék bele abba a díszkoporsóba, amelyet gavalléros kedvében a Kremlin ácsoltat neki, addig vajmi kevés kilátás van arra, hogy a világbéke szilárdabb alapokra helyeződjék, mint aminőt a kölcsönös terror egyensúlya biztosít részére. E megállapításokat az azóta bekövetkezett események ékesen igazolták. A világirtás eszközeinek tökéletesedésével párhuzamosan növekedett a felelős emberek rettegése a fegyveres torzsalkodásoktól, amelyekről nem tudni, mikor öltik egy thermonukleáris, rakétalövedékes leszámolás méretét. De a lelkek megbékélésétől távolabb vagyunk, mint valaha. TŰZ TAMÁS :Cég,ha idegellen Agyamban akkor már a mindenség vert tanyát, lábamban még csak Európa deleje zsibongott. Öthangú, különös dallamok *e jósoltak bennem a zörgő napraforgószárak között, a fagyott rögökön, hol aléltan loptam át életem s lelkét az árnyas Pannóniának. Árulkodó fény, halálos robbanások! Világító rakéták tűzijátéka lapított a földre. Csak lett volna ott egy szikla, éjibogárként bújtam volna alája. Soha nem éreztem forróbbnak lélegzetedet, hazám, soha nem volt zihálóbb. Szívem még soha nem vert közelebb idegen harckocsiktól szaggatott sebeidhez■ Mit kezdjek itt veled s mit is kezdhetnék magammal ezen a kárhozatosan békés nyugalmú tájon, hol nem ismerik a fák az orkánt s az emberek a háborút. El kellene-e szakadnom a múlttól s élnem a ragyogóra festett jelent, mint azok a görögök, kik nem értik már Homéroszt s émelyítő, divatos dalokat dudorásznak az Akropolisz napsütött kövein? Szárnyaim idegen hegyek fölé nőttek és szempillám távoli vizeket borzol. Térdem különös templomok kövére ereszkedik és nyelvem baljóslatú szavakat hordoz. Meg fogom-e érezni a veszélyt, mint a madarak szíve, ha tőrt vet feléjük a világ, vagy gyanútlanul bukom bele a megvesztegetően szép látványok hálójába? Kikötők ködei, árbocok, bóják imbolygó menete röpít az ég azúrján, mesebeli szőnyeg, elszabadult, ,,részeg hajó”, habzsolom tengerek moraját, zuhanó vizeket, lusta kék tavakat s nem elég, többre és magasabbra, mélyebbre, tágasabbra, messzebbre, szélesebbre, sziklákra, horgasokra, fennsíkokra, szurdokokba, őzeknek nagy szemébe, szőlőknek smaragdjába, minden kis földdarabra, minden kis pocsolyára szállók én nyughatatlan, telhetetlen, állhatatlan, kósza pára. Hol bújsz meg majd a fényben, birodalmak bűvkörében, nagyhatalmak széles árnyán, kis hazám, melyik zsebemben, melyik kopott emlékemben, homlokomnak ráncai közt, vagy kihűlő tenyeremben? Hol láthatlak, tapinthatlak, ölelhetlek egyszer még meg? Csak a térkép hűvös lapján simogathat száraz, ujjam s nagyítóval kereshetlek annyi dúvad országok közt? Hová rejtsem el arcodat, a kedvest? Ó, hogy tanulnám most földrajzod egykor unva-unt tudós igéit. Alfölded szőttesét hová terítsem s ölébe surranó folyóidat hogy mentsem át magamnak majd a lankatag napokra, ha mint a fáradt szarvas inni és pihenni vágynék. Kis dombjaid s legénykedő, fiatal hegyeid aligha fogják tűrni a zord és szűk szelencét, hová be kell hogy zárjalak negyven szép esztendőmmel együtt. Fényképpé távolodsz-e tőlem, mely szüntelen fakul, vagy sárguló irattárrá leszel, hol századaid porosodnak s történelmed vén fóliánsok foglya lesz? Magához édesgethet-e az új világ s eljő-e majd a pillanat egyszer, mikor nem rád gondolok. Tavak táncolnak itt köröttem, kéretlenül kitárva minden bájukat és fényreklámok vad káprázata, éjjeli délibáb, szelek szirén kísértete, mindaz, miről te nem tudsz s amit hamvas szépségedben nem is gyaníthatsz. Ha hull a langy eső, egy csepp folyóid párosóhaját lehelli horgadó fejemre tán. A szélben hangodat szeretném felfedezni, a hold s a nap tükrében csillámló képedet. Emlékeimmel együtt temessen el, ha kell, ez a világ, ruhámban, mit még te adtál rám s teljes fegyverzetemmel, mint a hű légióst, ki a Dunánál mély sírjában is konokul tanúsítja, hogy Róma szent álmait őrzi az idegenben. JANUÁR 1-I SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Asbóth Elemér a moszkvai kommunista csúcstalálkozóról (3. old.) Örvényes András és Zöld Ferenc riportjai (4—5. old.) Vajda Albert paródiája az Irodalmi Újságról (4—5. old.) Tasnády Tamás novellája (7. oldal) Máté Imre, Tűz Tamás és Thinsz Géza versei Az Idő Sodrában: Bibó Istvánék peréről; a laoszi helyzetről; Sir Leslie Munro jelentéséről; az új keletnémet munkatörvényről Hírek