Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1961-01-01 / 1. szám

Hatalmak és lelkek békéje I I Juscsov kormányelnök az a­z egyik nap glaszékesztyűbe bujtatott békejobbját nyújtja a nyugati világnak, hogy a másik nap lerántsa félcipőjét, mely mi tagadás, elég sok nyakat taposott , már meg, s azzal verdesse az asz­talt a világ parlamentjének ülés­termében. Az egyik nap bekuk­kant látogatóba valamely világ­városba, hogy az állam- vagy kormányfővel elparolázzon, s a következő nap politikai bomba robban Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában, olyan, amelyről a világtestvériség hité­nek leggyanútlanabb szendéi sem hihetik, hogy az ő tudtán kívül helyeztetett volna el oda. Az egyik nap bírókra kel vetélytár­­sával, Mao Ce-tunggal, a kom­munista skolasztika tolvajnyelvé­nek egész ékességével bizonygat­va, hogy békés együttélés igenis lehetséges az általa szocialistá­nak és általa kapitalistának ne­vezett országok közt, s a nap még le sem hanyatlik, amire kiderül, hogy szerinte ez azért le­hetséges, mert a békés együttélés folyamán a rakétafegyverekkel fenyegetődző, technikai szakértő­ket küldözgető, nacionalista for­rongásokat és törzsi viszálykodá­­sokat istápoló moszkvai pártköz­pont amúgyis el fogja nyelni a földgömböt. A békegalamb-ere­­getések és asztalverdesések e me­rész és eredeti kakofóniájából ér­zékletes mutatót kaphat az em­ber, ha csak felüti például a lon­doni „Times” december 20-i szá­mát. A berlini tudósító jelenti, hogy a keletnémet tartomány kormánya megint Berlin elszige­telésével, kihívó vesztegzárral, az európai béke felborításával fenyegetődzik. Felborulhat min­den, ha január 1-ig ténylegesen meg nem kapja a Nyugattól az elismerést... És ugyanakkor a párisi tudósító komoly hangon számol be a Szovjetunió kormá­nyának arról a szándékáról, amelynek hitelességéért a Pravda képviselője kezeskedik, hogy fel­vételre jelentkezzék a NATO-ba. Természetesen kikötné a NATO némi átszervezését, de elfogadná szovjet és neutralista ellenőrzés mellett az amerikai vezényletet , s önmagának csak arra kíván­na szabad kezet (sejteti a tudó­sító), hogy Kínát sakkban tart­hassa. Mindez együttvéve nyilván nagy változás az 1953 előtti évekhez képest. Sztálin kétségte­lenül kevesebbet utazott és keve­sebbet parolázott, mint Hrus­csov, s mutatványosabb kémpe­­rekke bizonyította a világ előtt, hogy senki, még legmagasabb poszton álló munkatársai sem tudhatják biztonságban az életü­ket, amíg az ő kezében van a ha­talom. De hogy ettől a szovjet politi­ka alapvető igényeiben bé­késebbre és korrektebbre fordult volna, az legalábbis vitatható. A szovjet „koegzisztencializmusnak” az utóbbi négy esztendő folyamán befutott útja — Budapest legázo­­lásától Kongó anarchiába taszítá­sáig, a vérszomjas kubai diktátor feltüzeléséig és a Laoszban meg­kísérelt fegyveres hódításig — arra vall, hogy e „békés együtt­élés” során várható „békés vetél­kedés”, melynek jelszavát Hrus­csov ugyancsak gyakran beleve­tette a nemzetközi politikai vitá­ba, az ő felfogása szerint csak ab­ból állhat, hogy a legázolt, feltü­zelt s olykor fegyveres „önkénte­sekkel” megtámadott népeknek szabad elnyomóikkal békésen együtt élniök. Ugyanilyen képet mutat a szov­jet politika Magyarországon is. Magyarországnak Moszkva ke­gyelméből olyan kormánya van, amelynek koegzisztenciális enyhe­sége különösen nagy szálka a kí­nai meg nem alkuvók szemében. Erről értesülhettünk a világlapok híradásából már hetek óta — be is számoltunk e kombinációkról az Irodalmi Újság hasábjain —, de legutóbb maga Kádár János, a kormányfő és államfő fölé helye­zett párttitkár erősítette meg eze­ket a híradásokat, elkérkedve az­zal, hogy Moszkvában igazolódott az ő politikájának helyessége. Nem tudjuk és senki sem tudja pontosan meghatározni, hogy mi is az az enyheség, ami a meg nem­­alkuvóknak annyira fáj. Az biz­tos, hogy a kormányhatalom nagy és nem is mindenben sikertelen erőfeszítéseket tesz a viszonyok normalizálására, a forradalom utáni dúltság jeleinek eltüntetésé­re. Az is tény, hogy a Rákosi-kor­­mány gyakorlatához képest lénye­gesen megcsappantotta a boszor­kányperek számát, s hogy az osz­tálygyűlölet céltábláiul kijelölt ré­tegek mutatványos üldözését ab­bahagyta. Áruforgalmat, kereske­delmi kapcsolatot óhajt a Nyugat­tal, sőt a maga nélkülözhetetlen állambiztonsági megkötései és tit­kosrendőri felügyelete mellett ide­genforgalmat és kulturális kapcso­latokat is. Aránylag könnyebben járnak-kelnek a látogatók Buda­pest és London, Bécs vagy Páris közt, mint tíz esztendővel ezelőtt. De nyílt titok, hogy sokan közü­lük nem kevésbé szorongva tér­nek haza. Az pedig nem is titok, hogy a megkozmetikázott önkényuralom eközben milyen „törvényerejű ren­deletekkel” s törvényfeletti párt­határozatokkal halad a társada­lom moszkvai elképzelés szerinti gleichschaltolása felé. A Rákosi­­rendszer kommunista gépezetét valamikor a Nagy Imre köré tö­mörült szabadelvű kommunisták Hruscsov jóváhagyásával megrót­ták amiatt, hogy a parasztokat belekényszerítették a kolhozokba. Hivatalosan ma is érvényben van a jelszó, hogy akkoriban az intéz­kedő közegek „elszakadtak a nép­től”, s hibát követtek el azzal, hogy meggyőzés helyett olyan ter­rorral és kegyetlenkedéssel mozdí­tották elő a „szövetkezeti” moz­galmat, amelynek jellegét maguk sem nagyon igyekeztek titkolni. Ma már kényszer helyett „meg­győzés” dívik — betörött fejekkel a nyomán. S ugyanakkor a napi­renden a mezőgazdaság száz szá­zalékos mielőbbi kollektivizálása. A paraszti önállósággal egyidőben törlik el a szellemi élet autonó­miájának jelképes biztosítékait és történelmi monumentumait — lásd erről legutóbbi számunkban a beszámolót a Magyar Tudomá­nyos Akadémia sorsáról. S hogy az önállóan gondolkodni szerető tudós és az önállóan gazdálkodni szerető paraszt mellől a munkás se maradjon el, kegyetlenül meg­szigorítják a normákat... Mindettől az Egyesült Államok k­ormánya még koegzisztálhat a Szovjetunió kormányával. De ba­josan koegzisztálhat a magyar nép azzal a kormánnyal, amelyet a Szovjetunió kormánya küldött a nyakára. Nem mondjuk, hogy egyáltalában nem koegzisztálhat; mindenki, aki él, „koegzisztál” a többiekkel, s mivel a magyar nép — helyes ösztönből — legfőkép­pen túlélni igyekszik a rázuhant csapásokat, egészséges érzékű és józan többségében irtózik egy atombombás világvége színjátéká­tól, nem kevésbé, mint a saját te­rületén, saját hajlékaiban és ott­honaiban elviharzott véres drá­mák megismétlődésétől. S tegyük hozzá, hogy bár a magyar népet az 1956-ban betöltött dicsőséges szerepe különösen éles fénnyel ál­lítja a világközvélemény elé, lé­nyegében ugyanezt érezheti az orosz nép, az amerikai nép, a cey­loni nép és a venezuelai nép is. A fegyveres összecsapások elkerülé­­se világérdek. Az atombombás le­számolás veszélyének elhárítása egyaránt érdeke minden népnek, akár van atombombája, akár nincs. De áltatnia magát sem a ma­gyar népnek nincs oka, sem a töb­binek. Tudnia kell, hogy ami ed­dig ennek irányában történt, az alig több a semminél s olykor ke­vesebb volt a semminél. Nem min­dig volt így. A Sztálin halála után elkövetkezett években megindult az az „olvadás”, amelytől a ha­ladó szellemű emberiség az eurá­­ziai vasfüggöny mindkét oldalán s általában minden földrészen és minden országban a bensősége­sebb megbékülést, a szilárdabb nemzetközi békét várhatta. De az az olvadás egészen más volt, mint a mostani. Nem volt csupa öröm, csupa remény az sem. Száz akadá­lyon, zökkenőn, visszaesésen, „új­­rafagyáson” át vezetett, számta­lanszor suhogott a halál fenyege­tése azoknak feje fölött, akik a törvényesség és demokratizálás irányában tett ígéretek elszabotá­­lását felpanaszolni merészek vol­tak. De a haladás mégis kétségte­len volt s az egész életet áthatotta, kivált az 1956-os esztendő jelentős eseményétől, a XX. bolsevik párt­­kongresszustól fogva. Akkor, hogy egyebet ne említsünk, a magyar sajtóban valóban lehetett ma­gyar kormányintézkedéseket bírál­ni. Legalább küzdeni lehetett azért, hogy lehessen, s ha egy An­dics Erzsébetnek egy darabig módjában állt letiltania egy Ko­dály Zoltán cikkének megjelené­st vagy ha a Rákosi-féle pártap­­parátus igyekezett elsüllyeszteni Losonczy Géza kritikai cikkét, egy idő múlva mégis csak szabad volt Kodály Zoltánnak a zeneok­tatás érdekében megszólalnia, Lo­sonczy Gézának pedig a magyar értelmiség érdekében. Bíráló szó, vita, különböző nézetek mérkőzé­se napirenden volt a gyűléstermek­ben, végül már a Kossuth-rádió műsorán is , s a Szabad Európa egyik kommentátora félig tréfásan azt panaszolta fel, hogy Budapes­ten eleszik a kenyerét. 1953 és 1956 között tehát a dip­lomáciai megbékítés kísérletei szervesen illeszkedtek olyan folya­matba, amely az egész kommu­nista világot áthatotta — Kínát talán még erőteljesebben, mint a Szovjetuniót és legtöbb csatlós­­államát. Akkor nemcsak árucsere és kultúrcsere volt napirenden, ha­nem demokratizálódás és törvé­nyesség is; az olvadás nemcsak diplomáciai és taktikai volt, ha­nem ideológiai is. A­rra, hogy a kettő közt mi a különbség, igen élesen mutatott rá az idén, moszk­vai tanulmányútja után a francia politikai elmélkedő, Raymond Aron, megmagyarázva a Szovjet­unió képviselőinek, hogy amíg az ideológiai olvadásnak, a személyi­ség szabadabb kibontakozásának útját állják, s amíg a koegziszten­­ciát csak úgy képzelik, hogy a Nyu­gat feküdjék bele abba a díszko­porsóba, amelyet gavalléros ked­vében a Kremlin ácsoltat neki, ad­dig vajmi kevés kilátás van arra, hogy a világbéke szilárdabb ala­pokra helyeződjék, mint aminőt a kölcsönös terror egyensúlya bizto­sít részére. E megállapításokat az azóta be­következett események ékesen iga­zolták. A világirtás eszközeinek tökéletesedésével párhuzamosan növekedett a felelős emberek ret­tegése a fegyveres torzsalkodások­tól, amelyekről nem tudni, mikor öltik egy thermonukleáris, rakéta­­lövedékes leszámolás méretét. De a lelkek megbékélésétől távolabb vagyunk, mint valaha. TŰZ TAMÁS :Cég,ha ideg­ell­en Agyamban akkor már a mindenség vert tanyát, lábamban még csak Európa deleje zsibongott. Öthangú, különös dallamok *­­e jósoltak bennem a zörgő napraforgószárak között, a fagyott rögökön, hol aléltan loptam át életem s lelkét az árnyas Pannóniának. Árulkodó fény, halálos robbanások! Világító rakéták tűzijátéka lapított a földre. Csak lett volna ott egy szikla, éjibogárként bújtam volna alá­ja. Soha nem éreztem forróbbnak lélegzetedet, hazám, soha nem volt zihálóbb. Szívem még soha nem vert közelebb idegen harckocsiktól szaggatott sebeidhez■ Mit kezdjek itt veled s mit is kezdhetnék magammal ezen a kár­­hozatosan békés nyugalmú tájon, hol nem ismerik a fák az orkánt s az emberek a háborút. El kellene-e szakadnom a múlttól s élnem a ragyogóra festett jelent, mint azok a görögök, kik nem értik már Homéroszt s émelyítő, divatos dalokat dudorásznak az Akropolisz napsütött kövein? Szárnyaim idegen hegyek fölé nőttek és szem­pillám távoli vizeket borzol. Térdem különös templomok kövére ereszkedik és nyelvem baljóslatú szavakat hordoz. Meg fogom-e érezni a veszélyt, mint a madarak szíve, ha tőrt vet feléjük a világ, vagy gyanútlanul bukom bele a megvesztegetően szép látványok hálójába? Kikötők ködei, árbocok, bóják imbolygó menete röpít az ég azúrján, mesebeli szőnyeg, elszabadult, ,,részeg hajó”, habzsolom tengerek moraját, zuhanó vizeket, lusta kék tavakat s nem elég, többre és magasabbra, mélyebbre, tágasabbra, messzebbre, szélesebbre, szik­lákra, horgasokra, fennsíkokra, szurdokokba, őzeknek nagy szemébe, szőlőknek smaragdjába, minden kis földdarabra, minden kis pocso­lyára szállók én nyughatatlan, telhetetlen, állhatatlan, kósza pára. Hol bújsz m­eg majd a fényben, birodalmak bűvkörében, nagyhatal­mak széles árnyán, kis hazám, melyik zsebemben, melyik kopott emlékemben, homlokomnak ráncai közt, vagy kihűlő tenyeremben? Hol láthatlak, tapinthatlak, ölelhetlek egyszer még meg? Csak a térkép hűvös lapján simogathat száraz, ujjam s nagyítóval kereshetlek annyi dúvad országok közt? Hová rejtsem el arcodat, a kedvest? Ó, hogy tanulnám most föld­rajzod egykor unva-unt tudós igéit. Alfölded szőttesét hová terítsem s ölébe surranó folyóidat hogy mentsem át magamnak majd a lankatag napokra, ha mint a fáradt szarvas inni és pihenni vágynék. Kis dombjaid s legénykedő, fiatal hegyeid aligha fogják tűrni a zord és szűk szelencét, hová be kell hogy zárjalak negyven szép eszten­dőmmel együtt. Fényképpé távolodsz-e tőlem, mely szüntelen fakul, vagy sárguló irattárrá leszel, hol századaid porosodnak s történelmed vén fólián­­sok foglya lesz? Magához édesgethet-e az új világ s eljő-e majd a pillanat egyszer, mikor nem rád gondolok. Tavak táncolnak itt köröttem, kéretlenül kitárva minden bájukat és fényreklámok vad káprázata, éjjeli déli­báb, szelek szirén kísértete, mindaz, miről te nem tudsz s amit ham­vas szépségedben nem is gyaníthatsz. Ha hull a langy eső, egy csepp folyóid párosóhaját lehelli horgadó fejemre tán. A szélben hangodat szeretném felfedezni, a hold s a nap tükrében csillámló képedet. Emlékeimmel együtt temessen el, ha kell, ez a világ, ruhámban, mit még te adtál rám s teljes fegyverzetemmel, mint a hű légióst, ki a Dunánál mély sírjában is konokul tanúsítja, hogy Róma szent álmait őrzi az idegenben. JANUÁR 1-I SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Asbóth Elemér a moszkvai kommunista csúcstalálkozó­ról (3. old.) Örvényes András és Zöld Fe­renc riportjai (4—5. old.) Vajda Albert paródiája az Iro­dalmi Újságról (4—5. old.) Tasnády Tamás novellája (7. oldal) Máté Imre, Tűz Tamás és Thinsz Géza versei Az Idő Sodrában: Bibó Istvá­­nék peréről; a laoszi hely­zetről; Sir Leslie Munro je­lentéséről; az új keletnémet munkatörvényről Hírek

Next