Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1961-01-01 / 1. szám

2 Bibó Istvánék pere Az április 4-i részleges amnesztia értelmében több olyan értékes értelmiségi embert helyeztek szabadlábra, akik a forradalom leverése nyomán megindult, erkölcsileg menthetetlen emberüldözés következtében került fogságba, örömmel értesülünk arról, hogy azóta is többen szabadultak ki a börtönből s hogy a szabadlábra helyezettek javarészének munkalehetősége is van, bár nem olyan, amilyet képességeik szerint elvárhatnának. De szellemi életünk sok kitűnősége még mindig börtönben sínylődik. Többüknek sorsa némelykor rosszabbodott is a börtönben , amikor pl. a bánásmód miatti tiltakozásul számosan éhségsztrájkba léptek, amire a hatóság válasza az volt, hogy Márianosztrára szállíttatta őket, ahol különlegesen szigorú megtorló rendszabályoknak voltak alávetve. Újabban több felé napvilágot látott a hír, hogy Bibó István professzort többedmagával a Fő utcába szállították perük újrafelvételére. Ma már kétségtelennek tekinthetjük, hogy így történt, de a hírhez fűzött kombinációk meglehetősen ellentmondók voltak. Az egyik lap Bibónak három rabtársát nevezte meg, akik — értesülése szerint — vele együtt állnak majd a bíróság elé , másutt pedig olyan tömegperről írtak, amelynek harminc vádlottja lesz. A londoni Daily Telegraph budapesti tudósítója úgy vélte, hogy a pert Bibó szabadlábra helyezése fogja bekoronázni, viszont magyar emigráns lapok annak az aggodalmuknak adtak kifejezést, hogy Bibó sorsa még roszszabbra fordulhat, ami tekintettel arra, hogy eddigi közismert ítélete is életfogytiglani szabadságvesztésre szólt, érthető aggodalomra és riadalomra adott okot. Egyik legutóbbi számában a bécsi Magyar Híradó is azt az értesülést idézi vezércikkében, hogy ,,Bibó István professzort 30 társával együtt Vácról Budapestre szállították, hogy katonai bíróság előtt kémpert indítsanak ellene". Reméljük, hogy ezek az értesülések rémlátomásoknak, vagy legalábbis túlzottaknak bizonyulnak, de felelősség azért, hogy ilyenek elterjedhetnek, kétségtelenül a magyarországi kormányhatóságokat terheli, amelyek vonakodnak alkalmazkodni a civilizált jogéletnek ahhoz az elemi szabályához, hogy börtönbe vetett emberek sorsáról az érdeklődőknek félreérthetetlen felvilágosítást adjanak. Tekintettel Bibó István nemzetközi hitelére arra a megbecsülésre, amely őt a tudományos életben övezi — s tekintettel általában arra az együttérzésre, amellyel a szabad világ írói, művészei, tudósai a magyar börtönökben szenvedő társaikra gondolnak —, a magyar külképviseleteket és hatóságokat a nyugati sajtó képviselői állandóan ostromolták felvilágosításokért, de kérdéseikre világos választ sohasem kaptak. Most megbízhatónak látszó magánforrásból arról értesülünk, hogy Bibó István és néhány társa újabb perének tárgyalása zárt ajtók mögött már lefolyt s ennek eredményeképpen a vádlottak sorsának javulása várható. Ezt örömmel közöljük s azzal a reménnyel, hogy az új esztendőben még sok olyan magyar ember kiszabadulását fogjuk megérni, akinek jog szerint nem is lett volna szabad börtönbe kerülnie. (Ezek a sorok már ki voltak szedve, amikor az Observer karácsonyi számában Léderer Lajos — részben a Salzburger Nachrichten tudósítására hivatkozva — megerősítette a Bibó Istvánék peréhez fűzött bizakodó feltevéseket. Ugyanakkor hírt adott arról, hogy a forradalom leverése óta bebörtönzött írók közül sokan, így Haraszti Sándor, Varga Domokos, Kelemen Imre, Eörsi István, Kosáry Domokos, már szabad lábon vannak. A mi értesülésünk ezzel megegyezik, sőt tudomásunk szerint a nevezettek és mások is már régebb idő óta szabadlábon vannak. Viszont Bibó István, Mérei Ferenc, Ádám György, Erdei István, Gáli József Obersovszky Gyula, Lőcsei Pál Márkus István, Litván György — név szerint ezek voltak azok, akiknek ügyét Ignotus Pál, a Magyar Írók Szövetsége külföldön elnöke legutóbb a Twentieth Century és az Observer hasábjain szóvátette — és sokan mások, akikről teljes névsort beszerezni lehetetlen, sajnos, még mindig fogságban vannak.) Gyilkos határ A Times 1960 december 23-i száma újabb átlépési kísérletről számol be az osztrák-magyar határon. .Három fiatalember — írja a Times —, körülbelül 20—22 évesek, miután sikeresen előrehaladtak a határövezetben, aknamezőre kerültek. Egy akna felrobbant, s kettő közülük megsérült. Ennek ellenére folytatták útjukat mindaddig, amíg egyikük képtelen volt továbbmenni. Ekkor már osztrák oldalon voltak. Hátrahagyva sebesült barátjukat, segítségért siettek. Mikor az osztrák rendőrséggel együtt visszatértek, a harmadik fiatalembert már nem találták sehol. A vizsgálat megállapította, hogy magyar határőrök átlépték a határt és elhurcolták a fiatalembert. A vérnyomok a füvön a magyar határőrség tornya felé mutattak.” Ebben az évben ez volt a tizennyolcadik határincidens. A magyar határőrök akciója éles visszhangot váltott ki az osztrák sajtóban. A Die Presse ,,Kádár karácsonyi ajándéka” címen erősen támadja a magyar hatóságok embertelen magatartását. A londoni Guardian december 24-i „Gyilkos határ" című vezércikkében a következőket írja: ,,A budapesti osztrák követ újból tiltakozott a kádárista határőrök gyilkos gyakorlata ellen, melyet az Ausztriába menekülő magyarokkal szemben tovább folytatnak. Mind a lövöldözések, mind a tiltakozások ma már szabályos gyakorlattá váltak. Drótsövény, aknamezők és lövésre kész határőrök, — ezek azok a módszerek, melyeket a magyar rendszer alkalmaz, hogy megakadályozza szerencsétlen áldozatainak szökését. Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a magyar hatóságok végül hajlandónak mutatkoznak módszereik megváltoztatására, amikor is hozzájárultak egy vegyesbizottság által végzendő vizsgálathoz. A megbeszélések közepén egy akna felrobbant. Semmi sem változott. De vannak módszerek arra, amelyekkel megértethetjük a magyar kormánnyal, hogy mennyire gyűlöletes ez a gyakorlat külföldön. Ez a kormány rendkívüli energiát és pénzt költ most, különösképp a nyugati országokban arra, hogy meggyőzze Nyugat népeit békés alkotó munkájáról, új kulturális és társadalmi eredményeiről. Tudomására kell hoznunk, hogy ezek az erőfeszítések hiábavalóak mindaddig, amíg továbbra is fenntartja barbár gyakorlatát az országban.A használást, a hanyag munkát, a selejtgyártást, a fogyatékos szervezést, a termelés volumenét és minőségét egyaránt támadják, joggal tarthatunk attól, hogy ezek az üzemlátogatások, ezek a bírálatok új rendszabályok előhírnökei és a jövő esztendőben talán Magyarországon is a keletnémetekéhez hasonló intézkedésekre kerülhet sor. Békeharc a német hálószobákban Az egyoldalú leszerelés nyugatnémet hívei legújabban alaposan megfogyatkoztak. E fogyatkozás első oka a német szociáldemokraták állásfoglalása , ez utóbbiak ugyanis — félszemmel a Kelet-Németországban állomásozó, atomfegyverrel felszerelt 15 szovjet hadosztá Nyolcmillió munkást sújt az az új munkatörvény, amit a pankowi hatóságok a jövő esztendő elején szándékoznak életbe léptetni Megdöbbentette ez a törvénytervezet a kommunista funkcionáriusok egy részét is, mert — miként Keleti Németországban mondják — „kedvezőtlenebb munkaviszonyokat teremt, mint a kapitalista országoké volt egy évszázaddal ezelőtt". Egy szó sem esik benne a sztrájkjogról. Az előző törvény még elismerte a sztrájkjogot, noha persze, mint más népi demokráciákban, a sztrájkolókat eddig is börtöncella várta. Ám az elméleti megszorításoknál súlyosabban érintik a munkásokat a gyakorlati rendszabályok. Hetenként csak egy szabad napot engedélyeznek számukra, fegyelmezetlenségnek minősül, ha kávé- vagy cigarettaszünetet tartanak. Szabadságidejük évi 12 napra korlátozódik, csupán a fölöttébb nehéz vagy nagy felelősségű munkát végzők mehetnek hosszabb szabadságra. A dolgozókat, évente hat hónapra, lakóhelyüktől sokszáz kilométernyire fekvő üzemekbe küldhetik, így, szabad költözködési joguktól is részben megfosztva, sokkal nagyobb mértékben válnak a gyárvezetőknek és a hatóságoknak kiszolgáltatottaivá, mint eleddig, annál inkább, mert az üzemvezető vagy helyettese selejtes, hanyag munka vagy károkozás, mennyiségi és minőségi kifogások címén bérükből, belátása szerint, levonhat és — esetleg önkényes — elhatározása ellen fellebbezésnek helye nincs. Ha figyelmesen olvassuk a budapesti pártsajtó mindennapossá vált cikksorozatait, amelyek végigpásztázzák a nagyüzemeket és a rossz gépei- Irodalmi Újság Amerika elnöke — a magyar forradalomról Az új esztendő alkalmából helyesnek véljük idézni, hogy John F. Kennedy szenátor — aki e hónap 20-ától fogva négy esztendeig az Amerikai Egyesült Államok elnöke lesz — 1960 október 23-án ezeket mondta: „Október 23. az a nap, mely örökre élni fog a szabad emberek és szabad nemzetek évkönyveiben. A bátorság, öntudat és győzelem napja volt ez a nap. A történelemben példátlanul áll október huszonharmadika, mert ennél világosabban még nem fejezték ki sehol sem az ember örök vágyát és kívánságát, hogy bármilyen akadályok ellenére is, bármekkora áldozat árán is — szabadon élhessen. Az amerikaiak soha semmiféle csúcsértekezleten, semmiféle szerződésben, sem szóban, még kevésbé gondolatban nem fogják elismerni Magyarországnak a Szovjet alá rendelését. A magyar szabadság és függetlenségi törekvés nem a politika, vagy az érzelmek kérdése. A történelemben, a művelődésben, törvényben gyökerezik ez az igény és bármiféle bábkormányt is tartanak, mi nem fogjuk engedni, hogy a magyar igényekről megfeledkezzenek. Az amerikaiak mindent meg fognak és meg akarnak tenni, hogy becsületes és ésszerű eszközökkel siettessék annak a napnak az eljövetelét, amikor a magyar férfiak és nők ismét szabadságban és igazságban élhetnek. Ezen az évfordulón Lincolnnal együtt: .Ünnepélyesen eltökéljük, hogy akik elestek — ne estek el légyen hiába...’ Az élők dolga befejezni a munkát, melyet ők oly nemesen kezdtek el.” Második Korea felé? Az ugyancsak nehéz terepen fekvő, guerillára kiválóan alkalmas kelet-ázsiai államocskában, Laoszban uralkodó viszonyok — legalább zavarosságukat tekintve — az utolsó hetek folyamán ijesztően hasonlítottak a Kongóéhoz. December közepén, négy egymást követő napon át o ország politikai fővárosában, Vientiane-ban négy különböző kormány váltotta egymást , az ötödiket, a Savannakhedben alakult antikommunista minisztériumot nem is számítva. Ugyanekkor a Szovjetunió, mely a fegyverszállításban Sir Basil Zacharov örökébe lépett, csak úgy, mint a Kongóba, Laoszba is megindította a polgárháborúhoz nélkülözhetetlen ágyúk, nehézmozsarak és fegyverek szállítását — legalább is addig, amíg a kommunista Quinin Polsena tartotta kezében a fővárost. A gyorsan váltakozó kormányférfiak és csoportosulások részletezése és jellemzése szinte lehetetlen. Az addig nyugati befolyás alatt élő Laoszban egy Kong Le nevű ejtőernyős százados, múlt év augusztusában, kommunista csapatok segítségével puccsot hajtott végre. A százados úgynevezett ,,legfőbb nemzeti tanácsot” alakított és — mint Fidel Castro annak idején — Laosz semlegességét proklamálta. Hogy az ilyfajta semlegesség, a Vörös Kína Észak-Vietnám közvetlen közelében és az ország erdőségeiben harcoló kommunista irányította guerillákkal szemben mit jelent, alig kétes. A következőkben Souvanna Phouma herceg vette át a kormányt, aki „igazi semlegességet" hirdetett. Rövidesen a kommunisták elől Kambodzsába menekült, őt követte Polsena nyíltan kommunista kormánya, melyet az előbb említett Kong Le kapitány, az augusztusi puccs semleges vezére is támogatott. A kommunistákat Nosavan tábornok verte ki a fővárosból, illetve annak egy részéből, hogy szabaddá tegye az utat Boun Oum herceg és követői nyugatbarát kormánya számára Ez utóbbi késhegyig menő harcot hirdet a kommunista Pathet Lao mozgalom ellen és a nemzeti összefogás kormányát kívánja megalapítani. Laosz jövője attól függ, hogy Észak-Vietnám, Kína és a Szovjetunió — együtt, avagy akár különkülön — polgárháborút akarnak-e provokálni Laoszban, hogy a keletázsiai kiskirályságban megkíséreljék a kommunista kisebbség uralomra juttatását? Ha így lenne, megtörténhetik, hogy Laosz rövidesen ugyanolyan méretű nemzetközi konfliktus kiindulópontjává válik, mint amilyen Korea volt. Iyen, félszemmel az elközelgő választásokon felvetették eddigi, egyoldalú pacifizmusukat. Az egy kézen is megszámolható továbbra is az egyoldalú leszerelést követelő intellektuelek közé tartozik Fritz Kortner, a neves rendező. Nyilatkozatában mélységesen elítélte a szociáldemokraták választási opportunizmusát, anélkül hogy Ulbrichték fegyverkezésére vagy a kommunisták laoszi fegyverszállítására kitért volna, majd mikor az interjúbó újságíró ezek iránt is érdeklődött, kijelentette, hogy a pacifizmus kardját nem engedi kicsavarni a markából. Ezt bebizonyítandó, megrendezte Arisztofanész Syrisztrátáját a nyugatnémet televízióban. A rendezés — még mielőtt a televíziós ernyőkön bemutatták volna — nagy vitát indított el Németország irodalmi és politikai köreiben. A rendező nem tudott két kísértésnek ellentállni: a szenzációhajhászás és a politikai demagógia kísértéseinek. A 2300 esztendős komédia tudvalévően arról szól, hogy az athéni nők vissza akarják tartani férjeiket a második pelloponézoszi háborútól. E célból Lyzisztráta felbujtására szerelmi sztrájkot kezdenek katonaférjeik ellen. Lyzisztráta szerepét Kortner Romy Schneiderre, a szűzies, szende lányszerepeket játszó filmsztárra osztotta ki és szerepsikamlós, de sosem otromba szövegét — Arisztofanész már nem tiltakozhat — a maga újnémet szótárának válogatott durvaságaival toldotta meg. Ennyivel azonban még nem érte be. Az antik komédiát modern miliőbe helyezte és a klasszikus szerző gondolatait saját mondanivalójával toldotta meg. Azzal a célzattal hogy a maga és elvbarátai nézeteit az atomháborúról — úgymond a német háziasszonyokhoz eljuttassa. A nyugatnémet televíziós állomások intendánsai vegyes érzelmekkel nézték végig a Kortner-rendezte darab főpróbáját. Az egyik azt tartotta, hogy a rendezés művészietlen és alpári, a másik szerint Kortner politikai propagandája lapos, demagóg és unalmas. A legtalálóbb alighanem a harmadik nyilatkozata volt: szerinte a béke ügye szent, tehát még egy ilyen ordenáré darab előadásába is beleegyezik. Csak egy feltételt szabott a Kortner-átírta Arisztofanész előadásához a Köln- Münster-i televíziós hálózaton hogy a darabot előbb a moszkvai vagy akár a pekingi televízióban is bemutassák, minthogy az egyoldalú pacifizmusnak nincs értelme. A negyedik intendáns kijelentette, hogy a német háziasszonyoknak nincs 1961 január 1 atombombája, viszont Hruscsovnak van, amiért is az utóbbit kell meggyőzni arról, hogy ne dobja az előbbiek nyakába és nem megfordítva. Nézetéhez csatlakozott az ötödik intendáns is. A többi négy viszont nem emelt kifogást az előadás ellen. Legfőbb érvnek azt hozták fel, hogy egy félmillió márkát már ráköltöttek, így tehát Nyugat-Németország televíziós hálózatának kisebbik felében Kortner Sgzisztrátája fel fogja szólítani a német háziasszonyokat: lépjenek szerelmi sztrájkba férjeik ellen, amennyiben azok nem osztanák Kortnernek az atomháborúról vallott nézeteit. Hogy a sztrájk meghirdetésének mi lesz az eredménye, az január 17-én éjjel, a televízió meghallgatása után fog csak eldőlni Hessen, Würtemberg-Baden szövetségi államok, valamint Hamburg, Bréma és Lübeck Hanza-városok hálószobáiban. Sir Leslie Munro, az ENSZ különmegbízottja a magyar ügyben legújabb, a közgyűlés elé terjesztett jelentésében részletesen foglalkozik mindazokkal a problémákkal, melyek Magyarországot érintik a forradalom óta eltelt időben. A jelentés megállapítja, hogy: „Most, amikor a nemzetek közössége örömmel üdvözli körében azokat a népeket, melyek hoszszú gyarmati uralom után lettek függetlenek, az Egyesült Nemzetek joggal utasítja vissza, hogy egy olyan nép önrendelkezési jogát sértsék meg, melynek hosszú, dicsőséges és független történelmi múltja van.” Ezek után tárgyalja a szovjet intervenció, a Kádár-rendszer, a nemzeti elnyomás, a szólás- és sajtószabadság elfojtásának részleteit, közli a még mindig börtönben tartott intellektuelek, munkások és parasztok névsorát, melyről megállapítja, hogy a „lista még korántsem teljes”, majd hozzáteszi: „mégis jellemzi, hogy a magyarországi rendszer kiket állított bíróság elé”. Felsorolja a jelentés a magyar kormány legjellemzőbb intézkedéseit, a vasfüggönyt, a munkástanácsok ellen indított hajszát, az ál-szakszervezetek működését, a normaszigorításokat, a kollektivizálás újbóli, erőteljes megindítását, majd ezzel a történelmi érvényű megállapítással fejezi be a mindenre kiterjedő, alapos, elfogulatlan részletességű munkát: „Az egyszerű igazság az, hogy a magyar nép idegen elnyomás alatt él, hogy területén idegen csapatok tartózkodnak, s hogy mindennek következtében nincs birtokában annak az alapvető jognak, hogy szabadon választhassa meg kormányát.” A jelentéshez kevés hozzátennivalónk lehet; tényei, megállapításai, következtetései arról a valóságról szólnak, melyet lapunk hasábjain sokszor ismertettünk olvasóinkkal, s melyek minden kétséget kizáróan bizonyítják Sir Leslie Munro jelentésének történelmi igazságát, jogosultságát. Ipari hűségfogadalom Új mozgalom indult odahaza a Villamossági és Kábelgyár dolgozóinak kezdeményezésére. Az új mozgalom az „Ipari Hűségfogadalom” megtisztelő címet viseli. Az üzemek munkásai fogadalomlevelet írnak alá, amelyben megfogadják, hogy a második ötéves terv hátralévő szakaszában hűek maradnak az üzemhez és az iparághoz, amelyben dolgoznak. Nem kell arra gondolni, hogy az ipari hűségfogadalom valami újszerű párttalálmány. Évszázadok óta ismeri az emberiség ezt a gyakorlatot, csakhogy eddig úgy hívtuk odahaza: „Suszter, maradj a kaptafánál." A kérdés most csupán csak az, hogy milyen eredménye lesz a fogadalommozgalomnak. Ha ugyanolyan „mindent elsöprő” diadalt arat majd, mint a sztahanovista mozgalom, a Munkára-Harcra (és teljesen) kész mozgalom, vagy a selejtcsökkentésért folytatott harc, akkor nincs semmi baj. Ha azonban a dolgozók komolyan veszik az ipari hűségfogadalmakat, ha minden suszter ott marad a kaptafánál, akkor bajba kerül az egész pártapparátus. Nem lesznek káderek. (V.)